Sajnos bejött az a babona-megérzésem, hogyha a Fradi nem 100%-osan fordul ránk, akkor baj lehet. Nyilván nem ez a fő ok persze, de valahol én is kapaszkodókat keresek, mert nem vagyok vidám. A Fraditól sosem jó érzés kikapni, nem egy felemelő dolog látni a VIP-ben pöffeszkedő divatharcosok kéjes mosolyát, ahogy gúnyosan táncolnak a 2:1-es “hősies” győzelem után a vendégtábor felé. És mégis, ráadásul pont ezért, no meg a csapat miatt, aki megtettek mindent, amit lehetett, meg a vendégtábor miatt, akik annál is többet, a szomorúságon kívül nincs rajtam a szokott világvége-hangulat. Így tényleg ki lehet kapni.
Csak persze szar érzés.
Pedig jól indult a késődélután-este, rég röhögtem és izgultam ennyit, mint a Gurigába kimenet, majd ott a többiektől megtudva, hogy a 7 órás Határ úti indulást előrehozták fél órával, így egy sörre se marad idő, rohanás a 42-eshez, ami persze késik, sebaj, csak befut végre, felugrás a hannoveri csuklósra, az szoftosan tele kispestiekkel, pólók, sálak, kapucnisok sorjáznak, hívom a többieket a Határ úton, hogy lassan haladunk, 18:27 az idő, erre jön a hír, onnan már elindultak a buszok a Kökire, fél 7 helyett már 25-kor, grat, befutunk a Határra, több Honvédos megy az eredeti találkahelyre az Europark mellé, mi rohanunk le a metróhoz, és épp beesünk a Kökire az ottani indulásra, 3/4 hét körül, ez mi a fax volt, emberek? Ilyen szervezés mellett csoda, hogy mindenki kiért…
A buszút persze hangulatos, levegő nincs, az ablakok nagy része nyilván már örökre csukva marad, persze értem én a BKK-t is, ép ésszel nem adsz normál buszt egy felajzott szurkolótábornak, de a levegő akkor is hiányzik. Ülőhely kevés van, mert azon a biztiőrök üldögélnek morcosan, nyilván. rejtekutakon csorgunk előbb a Határ út, majd a Groupama felé, van itt Gyáli út mögötti féregjárat, tűkanyar és felüljáró is, rendőri felvezetéssel zúz a 4 csuklós Ikarus, aztán végre cél, kiözönlik a sereg, még Újpestnél is többen vagyunk, tök jó ezt látni, azt már kevésbé, hogy még negyed sincs, minek volt e nagy sietség, most ülhetünk több, mint egy órát az üres Groupamában.
Az óra persze lecsorog, Ábel ekézi a pláza-stadiont, amúgy tényleg Coca-Cola reklámok és Dollal közös fotózkodásra biztató spotok mennek a kivetítőn felváltva, néhol egy Böde dagit gigant-gumilabdában, edzés közben közvetítő bejátszás, közben klasszik Westend-plázazene, már keresem a Zarát a közelben, hogy vegyek egy fancy zakót és egy slimfit inget, mert két hét múlva kell mennem egy külhoni turisztikai konfra… ehhhh.
Aztán végre fél 9, a szektor pedig egész csodás-szépen megtelik, a negyed órás tüntetéspenzum után végig megy a biztatás, ez jó. Mint ahogy az is, hogy a meccs előtti egy órában bizony még sehol a hazai dísztábor, így a melegíteni jövő Kispestet üdvrivalgás, a hazaiakat káprázatosan gyönyörű füttyszó fogadja, a Fradi összeállítást elnyomja a hőzöngés, széles mosolyomat már inkább vigyor váltja.
Az első 10 percben még inkább! Meglepően jól kezdünk, sehol a várt sündisznózás, Rossi későbbre tartogatja a catenaccióját, végre hosszú hetek után húzott egy váratlant a kopinger talján! Első GYÖNYÖRŰ támadásunk tényleg típusos-csúcsidős Garami-MTK-s, gyors, fantáziadús: VernesRikk passza zelenkai magasságokat idéz, Gazdag jól is veszi át, majd egyedül kilépve mellédurrant. Nagy kár, ilyen nem lesz többet!!!!
De igen, lesz! 10. perc, Kemenes indít kirúgásból, bealszanak a hazaiak, Gyula jól lép ki, és beveri a vezetést, extázis a stadion délnyugati sarkában, megérdemelt vezetés, jó játszunk, nem hiszem el…
E kitételek még 30 percig igazak, a Fradi mezőnyfölénye meddő, a kontráink mindig veszélyesek, a védelmünk állja az ostrom sarát, kisBobál és Ignja is tanári, szebbnél szebb megelőző szereléseket tolnak. Aztán egy Fradi labdaeladás hátul, Gyula mehet egyedül Dibuszra, de eltotojázza, az ellentámadásból viszont Lamah megveri egy az egyben a kissé tökölésző Gazdag Danit (Dani, máskor ilyen esetben rúgd fel a derék lámát, mint kakas a ló**art), bead, a már mindenki ellen gólképtelen Hajnal meg persze beveri. Csóközön…
És persze mi megtorpanunk, a Fradi jön tovább, egy szöglet, az irritátor Varga Rolandot egyedül hagyjuk, hogy az üres kapuba helyezzen, és ünnepeltesse magát, minta épp egy EL-meccsen mattolta volna mondjuk a Sporting Liszabonnt. A Fradi VIP-ből egyre több a gúnyos mosoly, tánc, elcsendesítő gesztus felénk, kissé émelygek. Jó is a szünet, jókor jön.
A második félidő előtt az a kérdés, a szünetben Mister Che Cazzo fel tudja -e rázni a csapatot, illetve a pszichikai eszközök mellett taktikailag van- e még valami az eszköztárban? Hát, sajnos mindkét kérdésre negatív választ kaptunk. Annyi a “siker”, hogy nem zuhantunk tovább, a csapat szépen, stabilan állt a vártán, de ennyi, megúsztuk a kivégzést, de tényleges ellentételezésekre nem maradt erő. Hiába a cserék is, sem a fáradó Rikit váltó Holender, sem a Gyula úr helyére bedobott Vaszke, sem pedig a Hidit cserélő Proszi nem tudott extrát hozni. Így kaptunk egy klasszikus semmire se jó 45 percet, amikor nézed a csapatod nyűglődését, és sajnálod a srácokat, mert érzed, akkor se lövünk gólt, ha reggelig játszunk, vagy ha a Nagyvárad téri turul szobrát rakod Dibusz helyére.
Hát valahogy így. Kassai egy jó kis elfogódott második félidő (oda mindent, ide semmit nem fújt be) végre lefújta a szenvedést, így a szépen indult este kis szürke pacává kezdett változni, de aztán valami mégis úgy indított haza, hogy a keserű szájíz nem epe, inkább egy erejét vesztett pilzeni ízért hozta, ami, ha nem is jó, legalább a jóra emlékeztet. A Tábor ugyanis kihívta a csapatot és egy szolid szépvoltfiúk-kal is megajándékozta a fehér mezes gárdát, miközben a a szoszédos zöld szektorokból (a ránézésre mindössze 2-3 hete zöld vérű) létformák továbbra is gúnyoskodva táncikálnak és mutogatják, hogy 2:1, meg hogy “pszt”, és érzi az ember belül, hogy a vereség ellenére miért jó, hogy mi KISPESTIEK és HONVÉDOSOK vagyunk, nem a magától értetődő, nem a konzum, nem a kirakat, nem a mindenkikedvence, nem az állam csapata. Pár év múlva, ha véget ér ez a rémálom, és a zöldek szponzor nélkül ismét a Jászapáti ellen készülnek valami kirgiz kamubefektető regnálása alatt, mauritániai légiósokkal telezsúfolt kezdőcsapatukkal, akkor ezek a VIP-bohócok sehol sem lesznek, de mi a srácokkal úgyanúgy sírva vigadunk majd az új (illetve szerintem simán a régi, no comment) Bozsik korlátjánál, bornírtan tűrve a szenvedéseket, mert a keresztünket örökké cipeljük, de pont ezért vannak itt az igazi győztesek, és nem a most épp 2:1-re nyertes, összevásárolt csapat lelátóján, értitek?
Ha ezt egy zöld drukker elolvasná, gunyorosan mondhatná, savanyú a szőlő, kispestiek? Pedig nem. Nem savanyú a szőlő, csak kissé fanyarabb, mintha épp nyertünk volna, de még mindig egészségesebb, mint az az ízetlen üvegházi turbóméretű magtalan fürt, amit ti csócsáltok. Persze ahhoz is jó étvágyat, de mi maradunk a saját, háztájinál. Ez legalább még őszinte.
Úgyhogy hazafele úgy fél 12-kor még söröztünk egyet e hozzáállás tiszteletére a szűk társaságunkkal a hideg koraőszi estében a kispesti Shell-kútnál, egy kis cocacolabícs jellegű kiülős szekciónál, az autómosó bejárata melletti romantikus kulisszák előtt, ne mondjátok, hogy nem tudunk élni.
Apró kiegészítés: már kiürült a stadi, mi még a vendégben tapsoljuk a csapatot, amikor a szegény brokkoli házisast (tudjátok, az a rétisas, akivel a Benficát akarja nyúlni az ötletgazdag Fradi, hogy majd megreptetik meccsek előtt a pálya körül, mint az eredeti madarat a Luz-stadionban) kihozták beszoktatni a gyepre, azzal a lovagruhába öltözött idomárjával, akire ránézve a Három Amigo zs-kategóriás filmklasszikus beszólása jut eszembe mindig (“még egy burnyák“). Nos a reptetésből annyi lett, hogy szegény sas falt egy kis nyers húst a pulpitusán, mindezt olyan pózban, mint aki épp behány a túltolt franzstadti házisörtől. De lehet, hogy csak túl sokáig nézte ő is a VIP-et, szegény.