Koncepciótlanság, kispesti csatársor a te neved

Ahogy az várható volt, Vernes elképesztő piruettjén túl, a támadójátékunk, és a támadójátékot megalapozó játékfelfogásunk került a közbeszéd fókuszába a tavaszi két zakót követően. RW szerint már a csatárok/támadóbb felfogású játékosok puszta darabszámának növelése jobbá tenné a helyzetet valamivel, azonban kérdéses, hogy valóban ennyire egyszerű maga a képlet. Látni fogjuk, nem, mert egyszerűen nincs hozzá kellős számú minőségi emberünk.

A probléma megismeréséhez és megértéséhez szükséges, hogy néhány számon átrágjuk magunkat. Szerencsétekre azért vagyunk, hogy egyrészt legyenek ezek a számok, másrészt, hogy könnyen befogadható táblázatba legyen rendezve a létezésük. Itt van például mindjárt egy, benne az öt legtöbbet foglalkoztatott támadónk és a frissen igazolt Eppel nyers mutatóival:

Csatáraink 2015/16 - összesítés
név InStat
átlag
m. perc gól gp lövés kapura
Délczeg 159 10 192 0 0 2 0
Eppel 167 2 191 0 0 3 2
Holender 189 19 1391 1 1 30 12
Prosser 175 15 780 1 4 26 10
Vernes 178 20 1007 2 4 22 12
Youla 200 18 1363 5 2 49 22
összesen 4924 9 11 132 58

A számok ebben a formájukban sokat nem mutatnak, legfeljebb annyit olvashatunk ki az adatokból, hogy:

  • a csapat játékára csatáraink közül Gyula van a legnagyobb és a legpozitívabb hatással (InSat indexek átlaga), Délczeg meg nagyon nem, így nem is hiányzik;
  • 21 fordulót követően öt góllal úgy lehet valaki a legeredményesebb támadónk, hogy ezzel a teljes szekció góljainak több, mint felét vállalta, és még ez is szánalmasan kevéske;
  • Vernes, Holender és Gyula szinte minden meccsünkön szerepet kap.

Ellenben ha ezeket a számokat átalakítjuk fajlagos mutatókká, akkor a kis körmünk olyannyira belekapar a számára kijelölt felszínbe, hogy menten kibuggyan alóla minden ganéj:

Csatáraink 2015/16 - fajlagos mutatók (per perc, a kevesebb a jobb!)
név m. perc gól gp lövés kapura
Délczeg 10 19,2 96
Eppel 2 95,5 63,7 95,5
Holender 19 73,2 1391 347,8 46,4 115,9
Prosser 15 52 780 195 30 78
Vernes 20 50,4 503,5 251,8 45,8 83,9
Youla 18 75,7 272,6 681,5 27,8 62
együtt 52,4 547,1 447,6 37,3 84,9

// Itt azt látjuk, hogy hány perc telik el egy játékosnál két játékesemény között. Tehát például Youla 62 pályán töltött percenként találja el átlagosan egyszer az ellenfél kapuját.

Kiolvasva az együtt sorból azt kapjuk, alig 547 játékperc kell ahhoz, hogy csatárgólt láthassunk. Átváltva ezt a mennyiséget három csatárra, és 94 perccel számolva egy meccset azt kapjuk, hogy 547/3=182, ami 1,94 teljes meccs, vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy nagyátlagban minden második meccsen talál be valamelyikük.

Hasonló, de még rosszabb érték jön ki az egyszerűbb úton: 21 meccsen összesen 9 gól –> 21/9=2,3. Az apró eltérést az okozza, hogy a 21 meccsen összesen nincs 21 meccsnyi játékideje ezeknek a játékosoknak. Eközben az egy Kamber tart nyolcnál, ami kettő egész hat, vagyis csak harmad meccsel gyengébb, mint a teljes támadósorunk.

Próbálhatjuk szépíteni, de bárhogyan olvassuk, ez így együtt elég kevés. Viszont ezt a keveset még Gyula és Proszi hozza a vállalhatóhoz legközelebbi szinten. Ők legalább lőnek nagyjából rendszeresen, és alkalomadtán kaput is találnak. (Igen, tudom, hogy nem tudom, például Vernes pontrúgásaiból hány helyzet alakult ki, mennyiszer lőttünk közvetlenül kapura belőle. Annyit tudunk csak, hogy négy gólpassza van, ami így elég soványkának tűnik rögzítettből, hiszen Proszi játékból villant ugyanennyit.)

Gyönyörű jellemzése mellékesen a kiúttalan csatársorunknak az átlagosan 52,4 pályán töltött perc, ami alig több, mint egy félidő:

Csatáraink 2015/16 - bajnoki nevezések
név nevezve végig le be padon +/-
Constantinescu 1 1
Délczeg 14 10 4 1
Eppel 2 2 -2
Erdélyi 3 1 2 0
Ihrig-Farkas 6 2 4 2
Holender 19 6 10 3 4
Jelena 2 1 1 0
Lukács 3 1 2 1
Prosser 20 2 7 6 5 0
Vernes 20 4 4 12 -3
Youla 18 6 11 1 -3

// +/-: a pályán töltött ideje alatt a csapat által lőtt és kapott gólok egyenlege.

21 forduló alatt mindössze 20 alkalommal fordult elő, hogy valamelyik támadónk végigjátszott egy mérkőzést!!! Egészen elképesztő mutató, és fényesen igazolja, hogy alig lehet felfedezni bármiféle koncepciót a támadójátékunkban, ráadásul az igazoláspolitikánk és az akadémia együttesen képtelen volt kitermelni egy szem olyan csatárt, akit nyugodtan pályán lehetne hagyni – akár a meccs végéig. És nem csak a meccsek harmadában, mint Holendert vagy Gyulát.

Vagy simán előfordulhat az is, hogy Rossi nagyjából összerakta a 4-3-3 hátsó részét, felküld hozzá hét védekező felfogású játékost a pályára, bebetonozza magát, puszta létszámfölényből hozza valahogy a labdaszerzést, aztán a támadószekcióban meg legyen elég annyi: adunk Gyulának két szélsőt, oldják meg technikából. Ősszel nagyjából ez ment, Rossi első érájában nagyjából ez ment (emlékezzünk, Vécseiből próbált balszélsőt faragni), most téltől azonban jött a még kevesebb kockázat (többnek eladva!), és az ötvédős rendszerrel a nyolc védekező emberhez a két támadó. A változás annyiban érinti a cserék szerkezetét, hogy most már nem csak a csatárokat rotáljuk fogalmatlanságunkban, hanem képesek lettünk meccs közben játékrendszert és felfogást váltani, magyarán védő helyére támadót behozni. Hurráka.

Tartom, az ötlet alapvetően nem volna rossz, mert az sosem baj, ha egy csapat képes többféle dolgot játszani. A kérdés inkább a keret összetétele: vajon mindkettőhöz adottak a feltételek? És akkor mi van, ha hasonló mennyiségű sérült van a keretben, mint mostanság?

Egyelőre úgy tűnik, a 4-3-3, vagy Vaszkéval/Gazdaggal a 4-3-1-2 jóval rugalmasabb volt számunkra, és jobban passzolt a kispadunk hosszához, sőt, minőségéhez. Egy stabil alapjátékot szinte bármikor tudtunk hozni, a Kemenes-Botka-Bobál-Baráth-Kamber-Gyula alkotta tengely (beszarás, nem Ignja, nem Lovric, hanem Bobál!) elég fixnek tűnt, köréjük lehetett építkezni. Az most igazából mindegy, hogy Holender-Gyula-Vernes, vagy Prosser, esetleg Gazdag játszik előrébb, hogy Vaszke próbál irányítani, mert ezek csak modulok, amiket ráaggatunk a vázra.

Két meccsnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, nem csak ismertebb, de jóval kevesebb kockázattal jár a régi rendszerünk. Beesik egyidőben több szerencsétlen sérülés, és máris kiütköznek az – egyébként előre bemondott – problémák:

  • nincs három formában lévő belsővédőnk – egyszerre;
  • nincs stabil baloldali futónk;
  • nincsenek igazán tartalékaink szélsőhátvédbe;
  • nincs másik kettő csatárunk a kétcsatáros (vagy egy plusz egy csatáros) játékhoz;
  • nincs ész a csapatban, hiába a viszonylag jól kontrollált pályaterület nagysága, ha onnan nem tudjuk értelmesen kihozni a labdát.

Külön öröm, hogy három belsővédővel és három szűrővel próbáljuk megszállni a pálya középső és hosszanti tengelyét, de ebből rendre az jön ki, hogy egymást zavarjuk, és ha komolyan visszatámadnak ránk, máris eluralkodik a pánik, nincs hova és hogyan megjátszani a labdát. Az már csak bónusz, hogy Kamberen és Bobálon kívül nincs olyan játékosunk, aki képes lenne ezen a helyzeten felülemelkedni, és saját kútfőből megpróbálni valamit változtatni rajta. Hihetetlen, hogy az első idényét futó, húsz éves belsővédőnk megindulásai kellenek a létszámfölényhez, a meddő semmittevés feloldásához, a valami váratlan megtörténéséhez. Kettejükön túl pedig megy a tért ölelő indítás, ahogy tévésék nevezik az ész nélkül előrevágdosott labdákat.

Talán nem meglepő, hogy Bobál és Kamber simán vezeti az éves osztályzatok alapján a játékosranglistánkat, és a fordulók felében ők vitték el a meccs legjobba címet is.

Összevonva a két szálat, azt kapjuk, hogy a támadósorunk aligha számíthat folyamatos támogatásra hátulról, tényleg maguknak kell megoldaniuk saját hatáskörben a góllövést, és ha nagyon nem megy (nem megy), akkor Rossi az egyiküket lecseréli egy másikukra – és ennyi. A teljes összeomlástól egyelőre Kamber nyolc dugója menti meg a felépítményt, csak az a kérdés: meddig? Lassan elkerülhetetlenné válik kitalálni valamit, és a lehetőségekhez képest tisztességgel összerakott védekezés mellé, lecserélni, tudatossá tenni az ad-hoc támadójátékunkat.