Öt éve már nyertünk egy bronzot

Baráth, Holender, King, Lanzafame, Lovric és Nagy Geri holnap duplázhat.

Éld át újra ezt a napot – köszönt reggel a telefonom. Jó, legyen, éljük át újra.

2013. június 1., a döntetlen is elég Szombathelyen és tizenkilenc év után újra érmet nyer a Kispest. Az utolsó fordulóra egyetlen ellenfelünk maradt, az otthon a Debrecennel játszó MTK. Pontra a Fradi is jó lett volna, de jóval kevesebb győzelme miatt a helyezésre már nem.

Szakadó eső, de a meccs elejére eláll. Lanza nincs, ennek ellenére Jól indulunk, és a 15. percben Vernes ugrik ki Diaby labdájával, kicsit vezeti, majd a hosszúba lő. Már csak meg kell tartani.

Alig telik el pár perc, Radó fejesét védi bravúrral Szabi, közben jön a hír, vezet az MTK. Nyugalom, még bőven jók vagyunk.

Egészen a 30. percig, amikor előbb Ignja szabadít fel gyengén, majd Martínezről pattan a labda Simon elé, aki kegyetlenül bevarrja tizenhatról. 1-1, lehet izgulni.

Emlékszem, a szünetben lementem pisilni a lelátó alá, ahogy a régi szombathelyi stadionban szokás volt, fölöttem örült, ugrált a tömeg, én pedig majd összeszartam magam, úgy hullott rám a vakolat, remegett fölöttem a födém. A sör természetesen már az első félidőben elfogyott a szükségbüfében, de a vendéglátásból jelesre vizsgázó vendéglátók folyamatosan pótolták dobozossal. Szerintem vagy négyféle márkát is leküldtem a végéig.

Alig kezdődött el a második félidő, már kettő az MTK-nak. Nem tudom, hogy a srácok a pályán tudták-e, de mi igen, hogy az a meccs már mindegy, nekünk itt kell eldöntenünk a bronzot, ahhoz pedig kell a legalább döntetlen.

Nyom a Haladás, inkább nekik van helyzetük. Az összefoglalóból nem derül ki, de tényleg közünk se volt a meccshez. Egyáltalán nem azt a csapatot láttuk a pályán, amelyik az előző fordulókban csak azért nem nyert sorozatban hetet, mert volt közte egy Kecskemét. Csak, hogy érezzük, az a meccs 0-0 lett, vagyis nem kaptunk ki tőlük, ahogy szoktunk, tehát a szememben simán hét per hét, egy újpesti és egy hazai, Győr elleni csodával.

Kell a pont. Közben az MTK már három, mondom, mindegy. Egy idő után már nem is néztük a telefonokat, én is csak másnap veszem észre, hogy jött még pár SMS a Hungáriáról: 3-1 a vége.

Akkor én már ünnepeltem, ahogy ünnepelt RW, és a csapat is.

Egyszer a stadionban, egyszer a stadion mellett, egyszer még valahol Vas megyében, egyszer, – miután a rendőrök kitettek minket a megyéből – a csornai benzinkútnál, egyszer a bábolnai Mekiben, ahol Vernes Rikárdó felkérdezett, ahol Kemenes Szabival sörözgettem, és ki tudja még hol.

Tizenkilenc kurva év zárult le, ahogy az akkori beharangozóban is írtam. Az utolsó érmünknél még nem volt személyim, vagy nagyjából akkortájt csináltathattam; általánosba jártam, illetve középiskolába, de ez bonyolult; épp a bekeretezett Horn Gyula váltotta Boross Pétert, illetve Antall Józsefet; az első email-címemre még fél évet várnom kellett; szinte a teljes családom élt, akiket születésemkor megismertem, egyedül dédit vesztettük el pár hónappal korábban.

Tizenkilenc év múlva 2013 volt. Horn Gyula az utolsókat rúgta; egy ideje már egy másik email-címet használok, de közben az email, mint kommunikációs forma kezd kihalni Magyarországon a nép körében; már egyetemre se jártam és a legszűkebb családon kívül más már nem élt körülöttem.

Tizenkilenc év alatt én felnőttem, az ország és a világ brutálisat változott, nevezhetjük simán generációnak, ahogy 20-25 évet könnyedén nevez annak a szociológia, a történelem és az egyéb segédtudományok.

Ez volt a tizenkilenc, és akkor még nem tudhattuk, hogy lesz egy huszonnégy is. Pedig, és mutatom félkövérrel azokat, akik öt év múlva bajnokok lettek a szombathelyi csapatból:

Kemenes – Baráth, Lovric, Ignjatovic, Alcibiade – Zivanovic, Hidi, Vécsei (Diarra) – Vernes (Nagy Geri), Diaby (King), Martínez; a padon: Szemerédi, Lőrinczy, Holender és Bobál Geri.

Plusz Lanzafame.

Bronzcsapat, 2013

Szerettem azt a csapatot. Tandia az egyik legjobb belsővédő, aki az elmúlt évtizedekben megfordult nálunk; Marshal Muflon szűrőben; Tchami és Abass elrohangált a szélen; Zsivány játszott mindent, igaz sehol se kiemelkedően, pont mint Heffler mostanában, egy általános célú mindenposztosként; Délczeg úgy is gurított egy tízest, hogy tavasszal már nem igazán számoltak vele; és ott volt a Lanzához hasonlóan a Juventusban nevelkedett Dottore Bottone is, aki húsz napig tartó kispesti pályafutása során négy sorozatba is nevezve lett, és egyedül az NB I-ben nem lépett pályára (az pedig reméljük, hogy az MLSZ nyilvántartásának hülyesége, hogy szerintük még két évig nálunk maradt, mert tuti nem).

Csuda egy év volt, emlékszem. Jó volt visszaolvasni RW akkori évösszefoglalóját (közben a blog költözött, a régi linkek nem működnek, illetve az url-ből törölni kell az /archives részt, valamint az alulvonást (_) kötőjelre (-) kell cserélni, de RW most idézett posztjában megcsináltam én, mert annyira sok benne a link, és annyi az emlék, hogy megérte), jót tudni, hogy azóta ugyanazzal a társasággal ünnepelhettünk egy aranyat, hogy még mindig együtt járjuk az országot, hogy pont ugyanolyan jó kispestinek lenni, mint bármikor, ha magunkban vagy együtt éljük meg.

Ez volt öt éve, és milyen a sors, holnap újra bronzmeccset játszunk, annyi különbséggel, hogy ezúttal nem mi dönthetünk az éremről. Nekünk csak nyerni kell, a többi nem rajtunk múlik.

Apró érdekesség, hogy nagyjából a 2012/13-as bronz évben jelent meg az InStat az országban (az év statisztikáit itt találjátok), és a múlt heti, Videoton elleni meccsünk volt azóta az első, amelyiken nem találtuk el az ellenfél kapuját.

fotók: 1909foto/babvik