Valami ilyesmi szenvedést vártam, nagyjából ezzel az eredménnyel

Bp. Honvéd – Diósgyőr 1-0

Mindenki arról beszélt, hogy meccsek óta képtelenek vagyunk gólt lőni, miközben a helyzeteink megvannak. Igazából rosszul sem játszunk, mármint abban az értelmében, hogy nézni ugyan valóban nem szép általában, de a modern fociban azért a nyomásgyakorlás, a helyzetkialakítás, és hasonlók számítanak, abban pedig általában jobbak vagyunk az ellenfeleinknél.

Egy dolog nem ment eddig: fordítani. Kétszer is az első negyedóra környékén kaptunk gólt, majd jött a meddő egykapuzás, és a végén a megállapítás, hogy jók votlunk a Fradi ellen, és úgy; rosszak voltunk a Felcsút ellen, és úgy nem sikerült nyernünk, pedig, és innen egy bla-bla-bla. Tudom, mert én is pont ezt mondtam.

A Diósgyőr ellen tehát az első negyedórát kellett kihúzni, és akkor nem lehet baj. Fernando is tudhatott valamit, mert az egész meccsen ez volt az egyetlen időszak, amit úgy tűnt, legalább egy kicsit megnyomtak. Talán kétszer is a kapunk közelébe kerültek, még lövésig is eljutottak, majd kidurrantak. Jól mondta a diósgyőri cimbora, hogy majd figyeljem meg, tényleg ennyit tud ez a csapat.

Fernando nemrég nyilatkozta, a védelem már összeállt, erre kaptak egy négyest Kövesden. Gondolom úgy értette, hogy összeállt – a támadósorhoz képest, vagyis relatíve. Mert amit tegnap mutattak, az minden volt, csak védekezés nem. Konkrétan egy bohózat. Ha sikerült egymáshoz passzolnunk, és igen, küzdöttünk ilyen kihívásokkal, akkor kényelmesen jutottunk el a tizenhatosukra, ahol már megint csak saját magunknak köszönhettük, hogy nem alakítottunk ki valódi helyzetet.

És ez ment mintegy hatvan percen át, mire kezdték egyre többen megállapítani a lelátó azon részén, ahol mi is meghúztuk magunkat, hogy bizony ez egy hatalmas null-null lesz. Ódzkodtam elfogadni, mert mindannyian láttuk, hogy mennyi helyzetünk van, olyan nincs, hogy az egyik legalább ne akadjon be valahogy. Aztán eszembe juttott az elmúlt két meccs, a mindössze egyszer kaput találó Fradi, az impotens Felcsút, és hirtelen felfogtam, pont ugyanazt látom, csak a korán kapott gól nélkül.

Ekkor jött Filipinnyó, szerzetett egy labdát és bevágta éles szögből. Talán Karan beleért, de mindegy, a lényeg, hogy bent van. 67. perc, 1-0. Alakul.

Olyan tényleg ne legyen már, hogy háromszor egymás után megismételjük szinte ugyanazt (nyomás, gólképtelenség, etc), mert annak elég valószínű, hogy szövődményei lesznek, és kihatnak az egész bajnokságunkra. Miután egész szeptemberben gólképtelenek maradtunk (augusztus 25., 6. forduló, N’Gog a 87. percben lőtt egyet a Lokinak, azóta tiszta játékidőből elment: 3+90+90+90+67, vagyis 340 perc), félni kezdtem attól, hogy beragadunk, hogy hiába a sok támadás, hiába alakítunk ki minden meccsen megfelelő számú helyzetet, mentálisan esünk szét, és képtelenek leszünk megnyerni az ilyesforma meccseket.

Valahol jogosnak éreztem a félelmem:

  • Két középcsatárral próbálkoztunk az elmúlt meccseken, és kiderült, hogy Danilo és N’Gog/Tischler együtt túl sok, miközben nyolcan mögöttük ahhoz elegen vagyunk, hogy helyzetecskékbe kerüljenek, de ahhoz már nem, hogy a meddő egykapuzásunkat valódi nyomásnak nevezhessük. Supka is érezhetett valami hasonlót, mert Holender kezdett Danilo mellett, és máris megvoltak a visszalépések, a szélre kilépések, volt valami mozgás a támadósorban.
  • Hidi mellett Gazdag és Pilík kezdett, ami a fene tudja mennyire volt kényszer, miután Nagy Geri kiesett erre a meccsre. Gazdag és Pilík is az előrejátékért felel, Pilíktől talán – tapasztalata miatt – elvárható a nyugalom, hogy ne pörögjön túl a csapat, ami egy olyan várható forgatókönyv esetén, mint hazai pályán, a gyengus Diósgyőr ellen, két, számunkra kellemetlen meccs után nem egy utolsó gondolat. Ettől függetlenül nem érzem még a játékát, miközben volt egy-két zseniális labdája. Ahogy bejött Banó-Szabó, már nem először gyorsult be a játékunk, és lettünk veszélyesebbek.
Supka a magyar futball Ernyei Bélája: ahogy idősödik, úgy nemesedik. A snooker-meccsekről ismert mellényével tegnap ismét szintet lépett. (Hol van már a suhogó és a fölbevaló, hol van már a vajszínű öltöny a mellénnyel?)

SuNagyon érdekes lehet mostanában Supkának lenni. Kicsit olyan, mint egy kisgyerek, akinek a szülei nem vették meg az összes Legót, amire rámutatott, így ha szeretne valamit megépíteni, akkor gondolkodnia kell, mi hova kerülhet, és mivel nincs minden eleméből korlátlan darab, így le kell mondania egy-egy ötletéről. Valahogy így megy nálunk is:

  • van három középcsatárunk: Danilo, N’Gog, Tischler, miközben az elmúlt években örültünk, ha egy van. A 3-5-2 valóban szereti a két középcsatárt, de ahhoz évek óta ezt kéne játszani, erre kellett volna nevelni az embereket, satöbbi. Nálunk láthatóan az egy középcsatár és egy visszalépegető, kvázi irányítóféle játékos párosa a megoldás (l. Lanzafame-Eppel), ehhez viszont nincs megfelelő emberünk. Talán Holender, de akkor jön a másik probléma, hogy
  • nem vagyunk meg a széleken. Uzoma jó ideje sérült, bár érdekes, egy hónapja már játszott egy edzőmeccsen, azonban azóta megint semmi hír róla. Heffler nem szélső, Kukoc ennyit tud (és azt sem kilencven percen át), Kovács Nikolaszt pedig egyelőre nem erőlteti Supka. Maradt tehát az, hogy Holender vagy szélsőt játszik, és akkor bekkel is, vagy csatárt, és akkor padoztatunk egy N’Gogogt, vagy egy Tishclert, ami azért valljuk be, luxus.
  • ahogy az is, hogy mindeközben belsővédőből van: Baráth, Batik, Deák, Kamber, Kálnoki-Kis, Lovric és Skvorc, ami még akkor is soknak tűnik, ha Deák ki tudja mióta sérült és Lovric kikerült a pixisből.
  • sőt, középpályán is ott a gond, hogy védekezni itt van Bamba, Hidi, Holdampf és Nagy Geri, előrejátékra Banó-Szabó, Gazdag, Pilík és Pölöskei, és közülük egyre sem mondanám azt, hogy ki tudnám tenni a szélre, hogy fel tudnám tolni a támadósorba, hogy bármit tudna azon kívül, mint amit eddig láttunk tőle. Három posztra vannak tehát megint nyolcan.

Ha összeadjuk, azt látjuk, hogy Supka készletében van két poszt (belsővédő, középpálya), ahová 6 elem szükséges, miközben ide van 7+8, vagyis 15 darabkája, sőt, csatársorral együtt 7 szükséges helyre 18 eleme, vagyis két és félszeres túljelentkezés, variálhat tehát kedve szerint. Ezzel szemben a két szélre és a támadósor másik helyére összesen vannak a következő nevek: Heffler (félmegoldás), Holender, Kovács Nikolasz (nem számol vele), Kukoc (félmegoldás), Májer (ha kihagyod N’Gogot/Tishclert). És ennyi.

Továbbra is tartom, hogy

  • az NB I. egyik legerősebb kerete van most Kispesten, elég kell legyen a dobogóközelhez;
  • az egyik legjobb felfogásban/játékrendszerben játszó csapat vagyunk, saját stílussal, ami most már edzőkön átível;
  • azonban ahogy a Hemingway-érában általában, egyszerre van játékosbőség és játékoshiány is, ami nem jó.

Jól látszik, hogy elég egy sérülés (Uzoma), és máris nagy a gond, a Legókat akárhogy forgatjuk, mindig ugyanaz jöhet csak ki belőle. Vagy ahogy a régi pesti vicc mondta:

A Szaratov hűtőgépgyár sztahanovistája nyugdíjba megy, és ebből az alkalomból a TASSZ riportere interjút készít vele.
– Mondja elvtárs, van magának hűtőszekrénye?
– Nem, nekem nincs.
– De ember, maga harminc évig egy hűtőgépgyárban dolgozott, nem próbált meg ennyi idő alatt egyet darabokban hazavinni?
– Én hazavittem hármat is, de akárhogy raktam össze, mindig tank jött ki belőle.

A Diósgyőr elleni meccs ennek a jelenségnek volt a csimborasszója, a fényes bizonyítéka, hogy télen nagyon nagy szükség lesz a keret apró átszabására. Végre kimondható, hogy az alapokhoz nem kell nyúlni, azok nagyjából megvannak, itt egy-egy fájóbb eligazolás okozhat csak problémát, azonban vannak posztok, ahová mindenképp kell ember, és nem feltétlen lenne baj, ha Holenderhez hasonló arcok jönnének, akikkel több feladatot is el tudunk játszatni. Vagy pedig marad a menekülés, a klasszikus 4-4-2-re visszaállás, emitől egyelőre isten mentsen, mert valahol azt érzem, hogy csúnya bukó lenne belőle. És legfejlebb középmezőny.


fotók // 1909foto