Mai tételmondatunk: ha nem lenne elég nyomorúságos a magyar foci, akkor gyorsan utazzunk százötven kilométert haza, és nézzük meg ott

Bp. Honvéd – MTK @ Gyirmót

Ismét történelmi napra ébredtünk.

Amennyiben nem számoljuk Csepelt, Újpestet és természetesen Kispestet, vagyis az 1950. január 1-et követő Nagy-Budapestet vesszük alapul, akkor a

Honvéd (Kispest) története első hazai bajnokiját játssza vidéken.

Ha minden igaz. Elméletileg én is ránéztem, egy hozzáértőbb kolléga szintén, és egyikünk se talált korábbi példát. Homályosan emlékeztem valami olyasmire, hogy a harmincas évek elején a Kispest mintha eladta volna, vagy el akarta volna adni a pályaválasztói jogát az éppen sikeresen szereplő debreceni Bocskainak, azonban úgy tűnik, mégsem. (A pályaválasztói jog eladásával a szegényebb kisegyesületek éltek viszonylag rendszeresen, amennyiben a jog átadásából származó bevételük magasabbnak ígérkezett, mint a hazai rendezés után megmaradó nyereség.)

Áldott korban élünk.

2014 tavaszán végignézhettük a klub történetének leghosszabb vereségsorozatát – nyolcnál álltunk meg.

Negyven éven nem volt olyan csatársorunk, mint az Eppel-Lanzafame.

Bajnokságot nyertünk, amit ugye a klub huszonöt évente szokott.

Szóval történnek körülöttünk a dolgok. És még ez is: a régi és az új Hidegkuti, a Fáy, a – most már – régi Bozsik, Felcsút és Dunaújváros után ismét egy új helyszínen, Gyirmóton játszunk az MTK-val. És ez csak az utóbbi pár év termése, ki tudja hol áll meg a sor.

A remek hangulat már most garantált, a vendégbe a meccs reggeléig (9:30) mindössze egyetlen elővételes jegy ment el!

képernyőkép: MLSZ jegyrendszer

Ha az elmúlt fordulókban mutatott formánk, a dobogótól eltávolodás nem lenne elég, akkor itt ez a vidéki budapesti meccs, hogy megdobja bárkinek, sőt akárkinek a jókedvét. Este fél nyolckor, a hét leghidegebb, sőt, várhatóan egyetlen hideg napján:

Kösz mindenkinek!

(Itt következik a címből ismert tételmondat:) Ha nem lenne elég nyomorúságos a magyar foci, akkor gyorsan utazzunk százötven kilométert haza, és nézzük meg ott.

Alig hiszem, hogy erre mondom: életem. (És talán a legszörnyűbb, hogy fater és nagyfater még büszke is lenne rám.) [Amúgy a fatert, ha apámra gondolok, akkor nagybetűvel írjuk, mert német szó, vagy magyarosodott annyira, hogy mint nem tulajdonnév főnevet írhatom kicsivel?]

Nem is tudom, hogy úgy általában idegesít még valami, hogy fel tud húzni még bármi ebben a futballvalóságban. Lassan túlteszem magam minden, betörtek, mint a Kádár-rendszer a kisembert. Addig tolták a relatív jólétet, a biztonságot, a kis nyaralót, a csirkepaprikást, hogy tömegek engedték el a politikumot, élték a maguk világát, majd csodálkoztak, hogy 89 után beköszöntött az élet, a felelősségvállalás, a hogyan tartsuk el magunkat – és egymást. Mert ilyen az élet a Nagyvilágban. Korábban volt a krumplileves legyen krumplileves – hitelből, majd amikor nem lett hitel, nem lett krumplileves se, csak tál, meg zöldség, meg gáz, főzd meg magad, ha minden adott.

Vonatkozó szakirodalom: Burzsoá Nyugdíjasok – Kádár János

Valami ilyen érzésem van egy ideje a magyarfocival kapcsolatban. Minden annyira konstans sz*r egy jó ideje, minden annyira, de annyira kézivezérelt, meghatározott, kiszámítható, – számunkra mondhatni – igazságtalan, hogy az ember egy idő után kezdi feladni a harcot a Nagyobb Jóért, a Jövőért, és helyette elkezdi élni a Mát.

Persze, legyünk bajnokok, érmesek, kupadöntősök, utazzunk Európába – mindez fontos, ahogy fontos a jó játék is, a precíz passzok, a tapintható gondolat, ami átüt a pályán, fel egészen a lelátóra; párhuzamosan a kamerák lencséjén át, a kábeleket követve, kanyarogva, hegyre föl, hegyről le, végig, a nézők lakásáig, ki a képernyőn, bele az arcokba. A harc, a küzdelem kiegyenlített, egyenlő erők a pályákon, a pillanatnyi forma dönt, esetleg a történelem. A belépési egyenlőség adott, legyél jobb a több forrásért, költsd el jól, legyél jobb a pályán is.

No, az előző bekezdésből egyetlen kurva mondat se igaz, mert

kezdem elengedni. Egyre észrevehetőbben csökken a súlya a meccsrejárásban magának a meccsnek, és nő meg a társaságé, akik miatt valóban érdemes, és mindig érdemes lesz. Így lehet elfogadni egy

  • szombat esti,
  • téli szeles hidegben rendezett,
  • gyirmóti
  • Honvéd – MTK hazait.

Egyszerűen nem érzem most egyetlen egyéb útját sem az elfogadásnak.


Azért a meccsről is pár szót, mert csak várok valamit. (Nem.) (Évek óta nem.) (De mivel blogolunk, így szeretik megkérdezni az emberek: mit vársz?) (Semmit.)

Nagy Geri játsszon. Nem azért mert annyira jó volt Tiszakécskén, mert nem volt az; és nem is azért mert Szendrei vagy Heffler annyira rossz volt szűrőben, mert az sem igaz, nem középen vertek meg minket egyik meccsen sem, viszont az igaz, hogy egy jó Geri egyedül is meg tudná oldani a posztot, talán nem lenne annyira félős Supka, hogy túlbiztosítsa magát középen, a három belsővédő előtt alig valamivel. Vagy van egy duplacsavar a történetben, és pedagógia lenne az egész? Heffler szürkesége és hibaminimalizáló játéka kell a poszttárs Szendrei neveléséhez, hogy aztán fél év múlva jól mutasson a házalóvideójában: játszott, játszott, játszott? Vagyis ha van egy megbízható társad, a fiatal is nyugodtabban játszik? Mint Debreceni Botis vagy Ignja mellett? Azóta nem tűnik futballistának, pedig velük tényleg rendre jó volt.

Ben-Hatirának mindenképp keressünk helyet a kezdőben. Mondjuk ne Gazdag rovására, hanem találjuk ki, hogy működne együtt a kettő. Például a Szendrei-Heffler párosból lehetne Nagy Geri-Gazdag, és Gazdiba mehetne Ben-Hatira. Nem a hatvanadik perctől, hanem már a legelejétől. Úgy nem lehet beépülni egy csapatba, hogy szaladni kell az eredmény után, hogy nem ismered az alapjátékosokat.

Én még azok közé tartozok, akik az egyértelmű jelek, a hónapok óta szétesett csapatjáték, a rangadónyerések hiánya ellenére is hisznek Supkában. És nem azért mert lyukat beszélt volna a Futball Házban tartott ankéton a hasamba, attól jóval profibban nyilatkozik nagyjából semmit a mester, akár szemtől-szembe, mikrofonoktól távol is. Egyszerűen az van, hogy túltettem magam a kényszerpálya-elméleteken, vagyis a “Ki tud együtt dolgozni tartósan Hemingwayjel?” típushoz hasonló kérdéseken, mert látjuk, csak nagyon kevesen.

Sokkal fontosabb, hogy fejben rendbe tegyük magunkat, mielőtt kritikát fogalmazunk meg. A keretünk vajon milyen valós játékerőt képviselne a nevek alapján? Ha csak tisztán a nevek vannak, edzők, játék, szurkolók, pénz semmi, csak a nevek, és egymás alá felírod a tizenkét NB I-es csapatot, akkor mi hol lennénk? A harmadik helyen? A hatodikon? Egy Könyves vajon egy Holender, kettő, esetleg fél?

Könnyen lehet, hogy én képzelem túl közepesnek a keretet, és fogadom el a túltolt valóságot (l. a poszt első fele, illetve a poszt első felének hangulata), mert innen, a székemből, a fejemből, a nézőpontomból vizsgálva a történéseket valahogy minden a helyére kerül, minden ott van, ahol lennie kell, vagy amit legalább elvárok tőle.

Ne felejtsük el, hogy van egy elég erős premisszám Supkával kapcsolatos fejtegetéseimhez, ami szerint Supka az az edző, akinek ha a kezébe adsz egy keretet, akkor nagyon nagy valószínűséggel legalább keret játékerejének megfelelő helyezést eléri a bajnokságban. Vagyis nem szokása elrontani csapatokat, és csak nagyon ritkán szerepel velük jelentősen jobban, mint az az elvárt lenne.

Vajon most mik az elvárásaink ebben a magyar futballközegben? Hemibáé Európa, valakié a bennmaradás és csak harmincötig számolja a pontokat, azt követően minden meccs ajándék.

Tényleg, szerintetek, ha minden vágyat lecsupaszítasz, mindent elengedsz, akkor reális ami velünk történik, vagy nem? Lenne jobb ötleted Supkánál? Ebben a feltételrendszerben lehetnek jobb? Lehetne nagyon más? És ahhoz a nagyon máshoz mire van szükség? A rendszernek kéne változnia? (Még egy ideig nem fog.) Vagy tudnánk önerőből változtatni rajta?

Persze, aljas kérdések, mindegyikre külön-külön vitanapot lehetne szervezni, és akkor talán megkapargatnánk a téma felszínét. Talán ezért is van bennem némi elengedés-érzés, hogy gyertek, igyunk egy sört, érezzük jól magunkat, az apropó legyen mondjuk a Kispest, mert mi, így együtt, valami fura okból ilyenkor szoktunk találkozni.

Egyébként szerintem nyerünk 2-1-ra. Így.