David Beckham találkozása Supka Attila szépségfogalmával

Bp. Honvéd – Haladás @ Hungária körút, 17h

Supi azt mondja, Gyirmóton már jól néztünk ki – jelentsen ez bármit. Én például Mezghrani borostájával elégedett voltam, úgy tűnt, egész jól áll neki, pláne, ha a falu túlvégéről nézem egy dögüres stadionban. Mondjuk úgy mindegy is.

Ha Supi a játékra gondolt, mármint, hogy az nézett ki jól, mert a létezésének van olyan síkja, ahol a jól kinézés számít, sőt, egyáltalán értelmezhető a külcsín, akkor nem tudom.

Tényleg, a fociban mi számít jól kinézésnek? Pár szóban valaki?

Ha már a jól kinézéshez, avagy a Gyirmóton látottakhoz érdemben hozzászólni nem tudunk, legalább keressünk valami számokat, hátha mögötte lesz a jól kinézés (jólkinézés?) csírája. Vegyük a legkőegyszerűbbet, a lövéseket:

ellenfél lövés
Kispest
lövés
ellenünk
kapura
Kispest
kapura
ellenünk
FTC 7 27 3 8
Diósgyőr 8 13 2 5
Felcsút 8 19 3 6
MTK 12 12 5 7
összesen 35 71 13 26

Konkrétan fele annyit rúgunk tavasszal kapura, mint ahányat ellenünk, és fele annyiszor is találunk. Ebből következik, hogy a négy meccsen kapott öt gól nem csoda, viszont a rúgott ötös mondhatni igen.Nagyon nem szépek a számok. Örülök, hogy a védekezést, ha nem is azon a szinten, mint az ősz elején, de legalább hozzuk, de ez a támadósdinak nevezett dolog egyáltalán nem megy nekünk. Nem mondom, hogy fel kéne adni, ha ennyire nem, mert ugye a régi bölcsesség szerint lövésből lesz a gól, azonban a bölcsesség, mint logikai útmutató kegyetlenül tartalmazza az egyik szükséges, és közel egészséges feltételt: a lövést.

Az pedig nincs. Vagyis van, csak nagyon kevés. Kapura meg még kevesebb, ami ugyan normális, azonban ha egy kellően kicsi halmaz kellően kicsi részhalmazáról beszélünk, arra van egy magyar szavunk: a nincs. A nincs lehet esetünkben mondjuk 2, 3, sőt, akár 5 is, de az ugyanúgy nincs, ha mindeközben ellenünk 7, 8, 12-ként értelmezzük a vant.

Érzésem szerint jogosan hőbörög a szurkoló, hogy talán kapura kéne lőni (gondolom egyben a lövések sokasága a jól kinézés egyik alapfeltétele is lehet), mert a lövések hiányában erősen beszűkítjük a mozgásterünket a három pont irányába. Vegyük példának David Beckham idő közben visszavonult középpályást. Róla közismert volt, hogy ha a tizenhatos környékén odaállt egy szabadrúgás mögé, akkor nagy valószínűséggel pár másodperc múlva gólnak örülhetett az aktuális csapata.

Namármost, ez a szőke férfiú, úgyis mint Beckham, úgy volt legendás szabadrúgáslövő, hogy háromból-négyből talán egyet vert be üzembiztosan. Még neki is kellett tehát pár próbálkozás, nemhogy az egész Honvédnak. Ennyi kapura lövésből Beckham se feltétlenül hozná a meccsenkénti egy gólt, miközben nekünk kettőt kéne, hogy nagyjából biztosra mehessünk.

Tehát. Megfogalmazom magamnak.

A jól kinézés legyen az, hogy kapura lövünk, vagy legalább megpróbáljuk. Apró lépések. Először csak kicsit rúgjunk kapura, hogy guruljon el legalább az ötösig, aztán megpróbálhatjuk ellenfél ellen is, hátha ráérzünk az ízére.

Esküszöm, pont lesz*rom az ilyen és olyan mozgásokat, taktikai elemeket, mert szurkoló vagyok, úgysem értem őket. Engem a meccsrejárásra, a foci szeretetére nem könyvekből tanítottak, hanem először jaffát kaptam a Tulipán sarkán a söntésben, majd kólát a stadionban, hogy végül magamnak vegyem a söröket. A családot a barátok, a társaságok váltották, az eredményből pedig csak az számít, hogy nekünk jó legyen.

Tehát nem érdekel a tudatosság, ha azt látom, hogy alig kapunk gólt, hogy lövünk közben párat, hogy akarunk, mert a szurkolónak alapvetően ez kell. Majd utólag mehet a catfight a támadóharmados passzhatékényságról szakadó esőben, Kukoccsal súlyosbítva, különös tekintettel a kulcspasszokra, de mutassatok már nekem egyetlen embert, akit a számok és a grafikonok hoznak lázba egy stadionban?

Én tudom, hogy a meccs nem 90 percig tart, az csak maga a törzsanyag, amiről előtte, és amiről még utána nagyon sokáig beszélgetünk, de ott és akkor csak egy folyadék, amiben feloldódunk, vagy lubickolunk – ki, hogy szereti; egy idő, amit megélünk.

Azt szeretném kérni mélységes tisztelettel, hogy próbáljunk meg a kapu felé lőni, hátha találunk. Az ne menjen már tovább, hogy nem, makacsul nem, mert abból jó nem sülhet ki.

Fel van adva Supinak a lecke: gólt kell lőni (ez majd a dolgozatban lesz, addig a lövést kell begyakorolni, hogy élesben is menjen).

Ennyire egyszerű. Ha megpróbálkozunk a jelentősen több (<- ez kiemelten fontos, ezért félkövérrel is szedtem) lövésekkel, akkor

  • azok nagyobb százaléka juthat el a kapuig,
  • a több kaput találó lövésből pedig több gól születhet,
  • a több gól több pontot, pontokat eredményez,
  • ráadásul a szurkoló is boldog.
  • (Bónusz: le vagy fedezve, mert lőttetek, csak nem volt szerencsénk – ugye, megvan?)

Egyébkén félelmetes, hogy az általános kezdőnkből Holender, Danilo szokott kaput találni, Gazdag lőni, Heffler pontrúgni, és ennyi, megállt a lőni egyáltalán próbálkozó játékosok száma négynél. A tizenegyből. Lehet, hogy itt van valahol a probléma gyökere? // És mi lehet az oka? Hirtelen jött gyávaság? Önbizalomhiány?


A fékezett habzású észosztás után már csak egy apróság maradt: a Halit meg kell verni, mert kit, ha nem a csontutolsót?

Mai kérdésünk: tipikus Kispestet látunk, és a tutinak tűnő meccsen jön a legnagyobb pofon?

Címlapképünk egy tavaszköszöntő százszorszép; pont, mint a játékunk. (fotó: pixabay)