When you’re just sick of it all

…igen, vannak ilyen szakaszok az életben – privát szférában, melóban, mindenhol. És a szurkerségben is – s mivel jónéhányunknál ez az említett halmaz igen széles metszetet alkot az Élettel magával (kinek szélesebbet, kinek szűkebbet, de senkinél nem irrelevánsat), így hatványozottan igaz rá a fentebb említett ciklikusság, s a hullámvölgyek nehézkes feldolgozhatósága. Na én most épp egy ilyen völgyben ülök és a csapat nem sokat segít a felpörgésben.

Normál esetben ilyen téma nem is kívánkozna ide, hisz kit érdekel, hogy a posztíró miért nyűgös, de a mi szubkultúránk eleve nem normál eset és a már kismilliószor idézett Nick Hornby is megmondta, hogy nála az Élet történései és a Kedvenc Csapat történései olyan szoros párhuzamban állnak egymással, mint amilyen szorosan Telek András próbálta lekövetni Pisontot 1991 tavaszán az Üllőin a második félidő eleji szögletünknél (csak a  történeti hűség kedvéért: a Trezi-góllal végződő pontrúgásunknál ez olyannyira sikerült a derék Mancinak, mint Hemy úrnak a mezszponzor levadászása számunkra 2006 óta. Nem igazán.)

Szóval egyszercsak minden kezd szar lenni. Kavarások a munkahelyen, aztán az infuenzaszezont épphogy lefújja a Saskőyt mintázó Tavasz, hát egy időntúli szabadrúgás még befigyel a csereként beálló Sunyi Vírus részéről, alattomos egy gól, 40-ről szedtem be, indiszponált voltam, mint Kemi múlt vasárnap a lilák ellen. Sebaj, ilyenkor legalább a Csapat boldogít, pl. 2005 őszén, akkor is azért gyógyultam fel egy ronda meghűlésből mert szombaton az UTE ellen már kinn kellett lenni, kinn is lettem, nyertünk is… na ezt vártam múlt héten is Újpesten.

Nem ez történt.

… aztán mikor már azt hinné az ember hogy múlik a dolog, nem, akkor még egy belobbanó torokgyulladás is beérkezik, mint aktuális Honvédösszeomlás az idénybe: tudod, hogy jöhet, mégis kegyetlenül lesújt. És most valahogy a holnapi, Sió elleni meccs sem a gyógyulás ígéretét hozza, nem azzal teríti be a hétközi gondolataim, hogy csak addigra legyek jól, mert bizony valahogy kedvet vesztettem.

Ezért némileg meg is kaptam a magam penzumát az olvasóktól még a lila osztályozókönyv miatt, de mit tegyünk, ez van. Alapvetően a blogunk pontosan a visszafogott vélemény-nyilvánításáról ismertetett meg eddig is, illetve arról: nem sírjuk tele hetenként a webet azzal, hogy de gázok vagyunk, nem is érdemes meccsre menni, minek ez. Most sem ezt mondom…

…csak nehéz ennyi éven ülni a hullámvasúton. Megszoktuk, persze hogy megszoktuk 1996 óta, hogy itt vannak völgyek és hegyek – előbbiből sajna sokkal több. De mégis, 2006-07-ben rövid egy évig úgy tetszett, elindul valami, talán kicsit profik leszünk, talán kicsit visszatér a hazai szinten nagycsapati miliő, talán éveken át megint csak a dobogóközeli szférákban kell gondolkoznunk… aztán ehelyett málé Pölő, lett megbukó Sisa-tréner, lett bíztató tavasz után fura őszbe, a tulajdonossal való összetűzésbe hanyatló Morales, aki ráadásul a focinkat is a nézhetetlen közelébe vitte, az volt az a keret, akiket -bocsásson meg az Ég, de- nem szerettem, hiába álltak majdnemharmadik helyen… aztán Supka vissza, szenvedős, trademarkos Honvédtavasz, hát nekünk ez jut, ez van – és ekkor jön a 2011-es ősz, ami kuriózum lett, sajnos most már látható módon kisiklás az utóbbi évek trendvágányáról. És tudtuk, én is tudtam belül hogy így lesz, de pont ezért, pont a sokadik ilyen után lesz a posztcímbeli életérzés úrrá rajtunk.

Ami remek összehasonlítási alap, az a két Újpest-meccs 2011-12-ben. Az őszi, ahol (a Győr elleni hazai első félidő és az idegenbeli győri meccs mellett) talán a legjobb idénybeli játékunkat hoztuk, ihletett karmesterrel, első akciógólját is beverő brazil gólvadásszal, remekül záró védelemmel, “állat” Kemivel. A múlt vasárnapit meg láttuk, nem kell részletezni, elég annyi: az a meccs az ellentétes póluson van, az idénybeli mélypontjátékkal.

Ősz végén olyanra volt példa, amire nagyon régen, talán némileg 2007 tavaszán, előtte az NB1B-ben, előtte 2001-ben Szuri  flúgos futamakor: a közönség imádta a csapatot, a bejárat melletti plakátra elég gondolnunk, ami a szeretet markáns indikátora volt. Most a keret, nagyobb részt még átfedve az őszivel, 30 perc alatt elvesztette az érte szurkoló tábort. Ide sikerült lavírozni magunkat.

Pénteken Siófok jön, négymeccses győzelmi szériából. Nálunk csatár nincs, tizenegyesrúgó nincs, úgyhogy Tchaminak szólni kéne, most ne essen, hanem lőjön a kapuközelbe érve… a keret morálisan legalábbis kérdőjeles állapotban, a tulaj megint szurkolókat fedd, a szurkerek elkeseredttségükben bunda után nyomoznak, a TV-s meccsen jó, ha 500-an összeverődünk (hosszú munkanap a péntek, ne feledjük), a hangulat várhatóan messze lesz az emelkedettől.

No ezekkel a keretfeltételekkel kellene holnap felpörgetni magamat, hogy hiába rohad le a torkom a helyéről, hiába örülök, hogy ülök a melóhelyen és nem csuklok az asztal alá, hiába uralkodik el rajtam a nihil, menni kell. Mint ahogy az elmúlt 22 évben is.

Miért csináljuk? Mert bízunk benne, hogy valamikor, 3-4 év múlva megint jön egy csoffadt ősz? Mert ha a Kispest adott már sok szép élményt, akkor ki kell állni mellette a gyengébb periódusokban is? Mert megszoktuk? Mert örök hobbi?

Egy kicsit azt hiszem mindegyik. De annyira jó lenne, ha végre nem ilyen posztok megírásába fulladna minden fellángolásunk…

* * *

 

Idén koranyáron Zakk Wylde gitáristen ismét koncertezik fővárosunkban – e hír tiszteletére most ő tolja az aláfestést posztunkhoz.

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||