Mastodon

Szibériai etűdök – vol 2.

A múlt heti gyötrelmek után e hét szombaton ismét az önkéntes végtagelfagyasztás kétes élvezeti értékű tevékenységének hódoltak Puskás Ferenc egykori klubjának szurkolói, ezúttal pontosan annak a csapatnak a vendégeként, amelyik az említett kispesti legenda nevének és élettörténetének kisajátítása és sajátosan értelmezett átírása révén került a magyar össz-szurkolói véleménynyilvánítások kereszttüzébe.

Felcsútra látogattunk tehát egy szörnyen hideg és szörnyen szürke szombaton, megcsodálhattunk a finoman szólva is eklektikus fejlettségi állapotokat tükröző és építészeti stílusokat ötvöző akadémiai sporttelepet (a kocsibejárat melletti disznóól- vagy sufniszerű képződmények érdekes ellenpontjait adják a megposszant makoveczináizmust tükröző főépületnek), melegedhettünk a két, novoszibirszki hétköznapokat idéző félidő között a büfében, majd lógó orral hazaindulhattunk, hisz a játék és elképzelés mellett a gólok is a hiánycikkek kategóriájába tartoznak nálunk továbbra is – ami felkészülési start ide vagy oda, kezd kellemetlen lenni.

 

 

Pánikra, legalábbis súlyosabb frászkitörésre persze még nincs ok, s a szombat délelőtti matinénak a felcsúti jelenésünk megtekintését választó drukekrkollegák között sem ütötte fel a fejét vészesebb protest. Persze valahol annyira nem is vidám ez, hogy egy botrányosan mellékalibrált Odia passz vagy védelmi Lovresz-szerencsétlenkedés kapcsán csak csöndesen mosolyog (keserűen) a bajsza alatt a publikum… Persze értékelhetjük is a vonneguti vagy vojnovicsi fekete humor ilyetén megnyilvánulásait is a szurkolói lelkekben – mindkét szerző erősen ajánlott a szarkazmusra sajnos fogékonnyá vált kispesti drukkerközegnek. Gyanítom ha nálunk születnek, mindkét művész kispester lett volna a szívében.

Annyi biztos, a hozzáállásunkon és pikírt modorunkon nem sokat javított az időjárási helyzet sem. Ugyan tiszta nap köszöntött ránk, ám az elmúlt hetek méretesebb dunántúli hóáldásainak eredményeként a sporttelepet nagy erőkkel és nagy rétegben beborító fagyott hótakaró felszínközeli hőcsökkentő hatása bizony erősen érződött, a meccsnek helyet adó Hidegkuti pálya (egy újabb őshonos ‘csúti legenda lehetett ő is, gondolom) melletti hőjelző -2 fokos kiírásánál bizony jó néhány fokkal hűvösebbet jelzett a saját szervezetünk. Nem lehet irigyelni tehát a csapatot sem, akiknek bizony nem lehetett leányálom ebben a szárazjégben tolni a futballjátékot.

Sajnos, mint arra fentebb már utaltunk, sok élvezeti faktort nem hordozott magában a 90 perc, melynek így csúcspontja pont a forró teát nyújtó szünet volt a szendvics- és filteres teakészletét látva max 10 lézengő helyiérdekű szurkerre berendezkedett büfében. A bárpult melletti kis vitrin pedig olyan természetességgel kínálta a Puskás Öcsi bácsi képével díszített relikviákat, illetve az Aranycsapat-ihletettségű gadget-eket (köztük a címkép ízlésficamos outfitű, 5 rugós cuveé-je), hogy bizony át is kellett gondolni, hol is vagyunk, a ma már a legenda nevét viselő ex-Népstadionban, a Bozsikban, egy kispesti múzeumban, vagy a Real egy edzőközpontjában, esetleg a Pana baráti körének főhadiszállásán? Melbourne-ben? Jaaa, Felcsúton. Hát igen.

Akit a csapatból dicsérhetünk, az a végre a gólvonalra visszatérő Kemenes Szabi, aki kapott is egy kis kórust a tábortól, a hátul ismét magabiztos Ignja, a becsülettel robotoló, ám kissé belassultnak tetsző Lovrics, és… és kb. ennyi. A második félidei (majdnem) sorcserét követően az iparkodó, ám kissé félénk Nagy Geri, illetve a sokat dolgozó, ám még halovány hatékonyságú Tchami-Diaby duó emelhető ki. A kölcsönadás rémével demoralizált Fagyinál a lebegtetett hírek úgy látszik elérik hatásukat, ma nagyon felejthető volt a csöppnyi támadó (ennek ellenére elengedése a jelen keret ismeretében bizony bohóság lenne, t. szakvezetés.). Diarra továbbra is eséllyel pályázik a kispesti mezben elkövetett legkevesebb emlékezetes megmozdulásért járó ezüstözött Veledar Esad vándordíjra, a frissen igazolt marosvásárhelyi illetőségű román középsővédő-kollega, akit legutóbbi posztomban bőszen le-bjelkapótlékoztam, hát tényleg a derék a horvát bonviván használhatósági fokát és fordulékonyságát idézte a védelem tengelyében a második játékrészben. Ja és Leandro Martinez. Itt csak annyit kérek: az arcot felejtsük el, ennél még a most az ellenfélnél küszködő Zsolesz visszahozatala is jobb ötlet lenne. Hogy attól óvjon az ég? Hát ezért mondom…

A nézőtér (=a pálya fölötti betonsétány) kétszer élénkült meg csupán, elsőként mikor is egy epic hótaposóban feszítő helyi illetőségű senior súlyosarc előbb agresszív hangsúllyal Puskás-Puskásozva biztatni kezdte sajátjait, majd ordenáréba átmenve szekálta a bírót, amiért az lefújt nekünk két szabadrúgást. A második esetben egy meccsvégi szabadrúgásunkkor okozott derültséget, hogy a labda mögé Faggyas és Vernes állt, akiktől minimális számú kísérletet jegyezhettünk fel éles meccsen eddig pontrúgásból, azokat is inkább Vernestől, nos, most Fagyi lőtt –  az egyik sorfaltag térdébe, az ellentámadásból majdnem bekaptuk a második dugót is. Ennyi.

Hazafele a meleg kocsiban végre kiengedni kezdő végtagokkal már a jókedv is kezdett visszatérni, és örök optimista lózungjainkkal (majd a tétmeccseken, jó lesz ez, a többi csapat még szarabbul áll, nálunk legalább nincs csőd) valamelyest helyrebillentettük a kilendült Honvédkomfort-mutatónkat. Csak aztán nehogy márciusban pördüljön ki tengelyéből az említett Honvéd-inga, mert élesben már sok javítási lehetőségünk nem lesz.

Címkép: bor-bolt.hu.

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||