Ma csak amolyan gyorsbeharanggal jelentkezünk, ahogy azt megszokhattátok bizonyos heteken (azaz amikor vh vagy rw elmerül a civil élet mocsarában – most is ez történt). Újpest meccsnek viszont nem futhatunk neki csak úgy, prelúdium nélkül, ennek meg kell adni a módját – ha zanzásítva, ha vázlatosítva, ha bulletpointosítva (vagy most esetünkben, inkább csak úgy hangosan gondolkozva) is – de akkor is. Nézzük, mi várhat ránk ma.
Múlt héten ugye vízválasztó jelleggel Rossi is kimondta azt, amiről addig csak a vérmesebb reményekkel bíró, elvakultabb szurkolóink ábrándoztak: hogy mi bizony bekalibráltuk a rozsdás mordályunk célkeresztjébe a bronzérmet. Akkor azt írtam, már csak az esély ténye maga is szívdobogtató, és tényleg: egész héten jó volt arra gondolni, hogy van némi tétje a következő meccseknek.
Viszont ez a megállapítás a rendkívül kiélezett viszonyok miatt csak akkor marad igaz gyakorlatilag ma késő estére is, ha legyőzzük a lilákat. Vagy legalább pontot szerzünk a Megyerin. De inkább győzünk.
Nem egyszerű házifeladat lett feladva tehát ifjú akadémistáinknak és harcostársaiknak. Bár a hozzáállás mindenképp örömteli! A csütörtöki sporttévés Zuhanyhíradó c. műsort épp elcsíptem egy 10 percre az esti focira indulásom előtt és véletlen pont “belénk” futottam: Rossi nyilatkozik, Nagy Geri és Vécsei bizakodnak, Kemenes Szabi meg tolja a trademarkos megnyilvánulásai egyikét, hihetetlen az arc, igazi jelképe a mostani keretnek, s reméljük ez még jó darabig az is lesz. Szabiról tudjuk, hogy tud nyilatkozni és érti a szurkeri nyelvet, s hogy mindig vannak céljai, ő már télen is dobogóközeli dolgokról beszélt, amit akkor én csak utópiának hittem – azt’ tessék! De ami még örömtelibb, az a két fiatalunk. Mindkettő szemmel láthatóan vidám, optimista, de ez nem a magyar válogatott kincstári optimizmusa, amikor Kabát/Juhár/Tököli/Kenő/Potyamackó/Sebőkvili nyilatkozgatta rendre, hogy most de együtt vagyunk, de meglesz a továbbjutás, aztán sose semmi. Itt most mást érzek, inkább fiatalos pozitivizmust, mint anno a Debi féle U20-asoknál, és ez jó.
Jó, és persze semmire sem garancia. Ettől ugyanúgy kikaphatunk. De ha így is lesz, bízom benne, hogy az nem úgy történik, mint Hercegfalvi vagy Gege tizenegyesrontásos bűngyenge meccsein, hanem (elcsépelt, de nem jut eszembe jobb szó) szerethetően. Mert az idei tavaszi csapat nyomokban ilyen jelleget mutat és ha Honvédos hagyományoktól kicsit eltérően ezt a team-et (vagy ahogy Szabi mondja, brigádot) tudatosan építjük tovább jövőre, akkor még inkább rajongható Kispest lesz! (Nekem már most az, újfent).
És igen, ilyenkor, ha lelkesedek, ilyenkor jön mindig pofon, tudom. Azt is tudom, hogy a Megyeri úton ritkán terem babér nekünk. Az utóbbi 10 évből a SziliAttis/Genito féle bravúr, meg a Diego féle ívheggesztés ugrik csak be, sajna én egyiken sem lehettem ott nagy szívfájdalmamra, amikor meg megyek, mindig Francis Ford Szoppola a vége, sajnos. Valahogy nekünk nem megy ott. Ezért reménykedek abban most, hogy ennyi fiatal sráccal, nem befásult arcokkal, egy közönségkedvenc kapussal és végre minőségibb külföldiekkel (Ignja, Tandi) talán most végre összejön valami.
Mert azt látni kell: ha tényleg akarjuk a bronzot, vagy legalább a végig versenyben maradást, akkor itt ma menni kell Újpesten előre mint Torghelle Sanyinak, ha győri biztonsági őrt lát. Mint ahogy mentünk otthon a Fradi ellen. Kikapcsolni a szétvarrt karú bódédöntögetőt, semlegesíteni Iandolit, Hidi pedig üljön rá Vasziljevics nyakára, miután az öltözőben Rossi 1 méterről ordította bele a taktikát az arcába. Az utolsó emberig küzdjünk, harcoljunk, a végén pedig, mikor már fárad az Újpest, jöjjön a kis Holender és döntsön! Vagy egy koszlott Dél-tizi! Nem érdekel.
Ha meg máshogy nem megy, és kikapunk, mondom, srácok, csak emelt fővel. De basszus… annyi emelt fős sztorivég volt már nálunk, hogy most legyen megint egy váratlan siker…!
Mi nagyon szorítunk, mellettetek leszünk.
