Amikor pénteken hazaértem a melóból, és magamban sorra vettem a hétvégi programjaim, az egyetlen biztos pontnak a hazai edzőmeccs-debüt tűnt a hátsó füvesen. Aztán kimentem füvet nyírni a ház elé és ez majdnem mindent felborított.
Innentől dőlt betűvel a perszonál-kálváriám követlezik, akit nem érdekel, ugorjon a meccsbeszámolóhoz. Aki a hazai kórházállapotokon akar egyet idegeskedni, az pedig fussa végig nyugodtan a következőket is…
Végezve a saját gyeprészemmel, a szomszédom elkapott, hogy nála is kapjam már le a füvet – csakhogy a kb fél éve nyírót nem látott kertrészleg olyan mértékű gaz-metropoliszt jelentett, amiben mindenféle beazonosíthatatlan élőlények tenyésztek, az egyik ízeltlábú létforma pedig frontális támadást is intézett ellenem, egy Zelenka indításhoz mért pontossággal célzott szúrást helyezve el a bal alkaromon. Akkor még ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, egy csípés nem a világ. Reggel már érdekesebb volt a helyzet, lévén alkarom popeyesedett rendesen. Koradélutánra pedig egy délc(z)eg vörös stráf is elindult fölfelé a karomon, szóval ez már nem tréfa, irány az ügyelet. Fél 2 volt ekkor. Innentől a magyar egészségügy a maga teljességében tündökölt a szemem előtt jó 2 és fél órán át. Ügyelet: “hű de ronda. Menjen be az Istvánba, az egyes belosztályra.” Megtettem. Ott előbb egy nővérke egy elfekvő betegekkel telt szobában EKG-t akart csinálni rajtam (??), majd meglátva a karom, azonnal a sebészetre küldött, hogy ez ultrasürgős – át is telefonált az inkriminált egységre, hogy várjanak engem. Nos, persze senki se várt. Kihalt épület, 20 perc keresgélés, mire találok egy nővért, aki közli, egy orvosuk van, az műt, menjek az égési osztályra (…). Harmadik épület tehát aznap, a karom dagad, mint Lóczi Robi vádlija 1996 őszén, rohanok hát át. Ott közlik: ez égési osztály, menjek a belgyógyra. De onnan jövök, basszus!!! Na nagy nehezen kerítenek egy orvost. A doki megnéz, közli, ehhez nem ért, de felhív egy kolleginát. Telefonon megy a látlelet-vétel, majd a verdikt: ez bőrgyógy-panasz, menjek a bőrgyógy ambulanciára. Az persze nincs az Istvánban. Irány a Mária utca, SOTE. Odaérve nyilván kiderül a portás szíves közlése alapján: ott sincs ambulancia, de miután a fejem itt már olyan, mint Rossié az MTK elleni tavaszi lefújáskor, a portás inkább kerít egy orvost az újabb továbbküldésem helyett. 3/4 4, végre egy rezidens srác megvizsgál, felírja az antibiotikumot, közli, hogy a stráftól nem kell beszarni, az csak urban legend, hogy ez vérmézgezést jelent, szóval mehetek haza. 1 gyógyszer, 1 kenőcs. Ezért kellett majd’ 3 órát cikázni ide-oda Budapesten, úgy, hogy elvileg sürgős eset voltam. Mi lett volna, ha nem?
No, lényeg a lényeg, gyógyszer megvéve, kenőcs felkenve, 20 perc jegelés, majd irány a Bozsik, hogy legalább valami élvezet is legyen a mai nap. Szeretem a nyári edzőmeccseket, jobban, mint a téli fagyoskodókat. Ilyenkor csak a kánikula zavarhat be, ez most is megtörtént, de annyira örültem, hogy egyáltalán ideértem, hogy ez most nem tudott érdekelni… A találkozó maga a szlovák második ligás Rimaszombat ellen pedig bőven a vállalhatóbb kategóriába tartozott. Látszott rajtunk, hogy a csapat gerince megmaradt, nem az igénytelen próbázókkal teleszórt esetleges támadásépítős szerencsétlenkedést lehetett figyelni, hanem egy nézhető, közepes iramú edzőmeccset, ahol az első félidő második fele, és a második első harmada ráadásul határozottan élvezetes perceket hozott. Ezért a fő felelősök az első félidőben a több kisebb hiba mellett remekül irányító Lőrinczy (egyik labdájánál majdnem könnycsepp költözött a szemembe, “lehet hogy megvan az új 10-esünk?” jelszóval), illetve a man of the halfmatch címet kiérdemlő Holender voltak. Délszláv akadémistánk olyan labdákkal tömte társait balról, hogy besírtam, Délnek gólpasszt is kiosztva. Elfutásai, szeme-van-a-labdáinak próbálkozásai többször tapsra ragadtatták a publikumot. Érdekes színfolt volt, a hanta által facebookon már beharangozott Mensah Emanuelle, aki labdái felét kapkodva elszórta-előtte ugyan, de mozgása mégis igen biztató volt, szerintem Kingnél is hasznosabb tag lehet. Hemingway saját bevallása szerint a skac nagy talentum, “94-es mivolta ellenére már felnőtt csapattal edzve”, reméljük e jóslata tényleg bejön, nem úgy, mint Odia esetében. [Inkább a pomper-i jövendölés megismétlődését kérjük a Boss-tól: emlékezhetünk, amikor 2007 tavasz elején mindenki szidta a derék Pompit, Hemy úr kitartott amellett, hogy erősségünk lesz tavasszal, és lőn.] Jó volt látni a másik Bobál tesót a védelemben, noha ehhez a poszthoz még gyorsulnia kell fejben és testben is a srácnak. A többiek (Zsivány, Ignja, Kemi, Dél, Dia) a szokásost hozták, Lovresz volt kicsit indiszponált, de gyaníthatóan tétmeccsekre ő is összekapja majd magát.
A második játékrészre sorcsere jött, egy rakat ismert, vagy kevésbé ismert, vagy kölcsönből visszatért akadémikerrel. Plusz a Celestine nevű középső védővel, aki Tandi mellett takarított hátul, ő fizimiska és keresztnév alapján jó eséllyel a tavaly több ízben öltözőnkben fotózkodó rejtélyes Lazarus lesz. Számomra ő a nap meglepetése volt, abszolút Tandia-szintű védekezést letolva az említett Souleymane mellett. Persze a R. Sobota nem egy bombaerős attakjairól ismert alakulat, de akkor is, ez nem volt rossz. Ami viszont még inkább szívderítő, az a második félidő első negyed órája. Az akadémista túlsúlyú csapat ekkor olyan fantáziadúsan, gyorsan és nem egy esetben szemet gyönyörködtetően kente a zsugát, hogy ihajj. Hiába, az éveken át együtt játszás, nevelkedés ezt eredményezi… eddig legalábbis ebben bíztunk, és végre úgy fest, van is esély ennek a beteljesülésére. Vernes nagyon elemében volt, Nagy Krisz, Nagy Gergő, majd az utolsó 20 percre beálló Pantovics és Kozma Ricsi is mutatott csettintést kiérdemlő dolgokat, szóval jövőkép az látszik, kérdés, az EL-jelennel mi lesz, mert a pedzegetett olasz szerződésekből nem sokat láttunk, a taljánfaktort csak a már tavasszal is nálunk NB2-eskedő Canzian jelentette az első játékrészben.
Mindent egybevetve ez egy kellemes szombat késődélután volt, a nyári forróság alatt fáradtan terpeszkedő Bozsik-stadionban. Amikor hazafele még ránéztünk Öcsémmel a mesezöld színű, felvonalazatlan centerpályára, mely még nyári álmát aludta, jóleső, kicsit izgulós-bizonytalan, de valahol bizakodó bizsergés járta át a Honvéd-bensőnket: nehéz idényünk lesz, 2 erősség távozott és további alapembereinket is keresik, DE hosszabb távra előre tekintve örömteli, hogy lelkes és ügyes fiatalok kopogtatnak az öltözőajtón – mi sül majd ki ebből? Tavaly ilyenkor pesszimista volta, most kevésbé vagyok az, bízom a tar talján maestróban és az ifjú titánjainkban…
…ekkor azonban egy nagyobb lüktetés a popeye-alkarból jelezte: ideje hazamenni jegelni.
Bp. Honvéd – Rimaszombat 3-0 (1-0)
Gól: Dél (15′), Vernes (60′), Kozma (90′)
1. félidő: Kemenes – Lovric, Ignjatovics, Bobál Dávid, Canzian – Zsivanovics, Lőrinczy, Mensah – Dél, Diaby, Holender.
2. félidő: Czuczi – Botka, Tandia, Celestin, Alcibiade – Csábi, Nagy G., Nagy K. (Pantovics) – Erdélyi (Kozma), Bobál Gergely, Vernes.
Fotó: Lovi – 1909foto.hu
