Mi jut eszünkbe arról, hogy olasz foci, ha túllépünk az olyan alapszintű képzettársításokon, mint a taljánok, catenaccio, azzurrik, bundák, világbajnoki címek, satöbbi? Például a rózsaszín mezek erős túlburjánzása, és a női névvel ellátott labdarúgók könyörtelen fashionmániája. Olyan nincs, hogy az Andrea férfinév, hosszúhajú, minden sprint után megigazítja, és ha Pirlo, akkor százszor is válogatott legyen. Hova tennénk mi egy Bozsik Hajnalkát, ha épp bevágja kézből azt a szabit a hathármon? Emanuele is csak a szerelem dalára szokott elindulni, kiváltképp ha maga Gergely Róbert hívja filmzenefordításnak.
A lényeg, a lényeg, hogy ismét beruháztunk néhány olasz csatárra, név szerint a veretes felmenővel rendelkező, és két évre aláíró Andrea Mancinire, valamint Emanuele Testardira, aki fél évre jön kölcsönbe egyenesen attól a Sampdoriától, amelyik Laczkó Zsoltra sem tart igényt.
Előbbivel annyi szerencsénk, hogy a Népsportnak van egy remek Manchester Cityvel foglalkozó blogja, és mgyuri néven egy igazán elkötelezett bloggere, hogy aztán tőle megkérdezhessük: mégis ki a fene ez a kisMancini? Merthogy a hírekből levágtuk, apuka vitte a Ködös Albionba (visszatérve a poszt első mondatához) is magával, épp egy olyan klubhoz, amelyiknek a napi dolgait elég jól dokumentálják a weben, tehát féktelen információéhségünk legalább részletekben kielégülésre lelhet.
És lelt is, idézem:
Nehezebb volt, mint vártam. A bátyja sem játszott szinte soha Manchesterben, csak néhány barátságos meccsen, de ő aztán egy igazi kutyaütő:
Elsőre nem lehet azt mondani, hogy nagy fogásnak örülhettek. Roberto Mancini kisebbik fia csak édesapjának köszönheti, hogy bármilyen szinten is említést tesznek róla, mint futballistáról.
Ha csak a tehetsége számítana az életben nem lett volna az Internazionale, vagy a Manchester City játékosa, de még a Budapest Honvédé sem. Ez az átigazolás is csak Marco Rossi és Roberto Mancini baráti viszonya miatt jöhetett létre. (Ez bennünk is felmerült, de nincs rá közvetlen bizonyítékunk. – v.h.)
A (már nem is olyan) kis Andrea apja milánói edzősködése idején az Inter primavera csapatának kispadját koptatta, majd mikor a fater Manchesterbe szerződött, Andrea is követte (persze a bátyjával együtt), ahol az U21-es keret tagja lett.
Itt sem sikerült semmi emlékezeteset nyújtania (pedig a City tarcsija nem éppen az erősségéről híres), ennek ellenére 2011 tavaszán kölcsönvette a harmadik ligás Oldham Athletic, és ott összesen 13 perc játéklehetőséget kapott.
A 2011/2012-es szezonban az olasz sokadik ligás Alma Juventus Fano-nak lett lepasszolva, de ott sem marasztalták.
A 2012/2013-as idény kezdetén az idősebbik Mancininak már kevésbé állt a zászló Manchesterben, ezért nem akarta azzal is sokkolni a vezetőséget, hogy nímand kisfiát újabb szerződéshez segítse, így Andrea Spanyolországban kötött ki, de a negyedik ligás Valladolid B-ben sem rúgott (szó szerint) labdába.
Eredeti posztja támadó középpályás, néha játszott csatárt, de tétmeccsen élő ember csak egyszer látta, hogy gólt szerez. A történelmi esemény 2011 februárjában esett meg egy Bolton elleni tartalékbajnoki során.
Hoppá. Ez van, ha tisztességgel lekáderezünk egy érkezőt. Kevésnek tűnnek az olvasottak egy 20 éves támadónál, akiről még a közösségi szerkesztésű transfermarkt is alig tud, és még képe sincs róla.
Ellenben ha úgy nézzük, hogy például Tandia pedigréje sem volt éppen a Beckenbauer-ház egy elfeledett mellékszála, amikor hozzánk érkezett, és láthatjuk, azóta jócskán bizonyított. Vagy tavasszal Martínez. Korábban jó ha az olasz harmadban be-becserélték, és nálunk is lassan lendült be, eleinte padozott, csere volt, majd a végén elkezdte szórni a gólokat. Szóval bármi lehet.
Ami viszont tutifiksz, az a lutri. Lanzában például csak annyi volt a kockázat, hogy az olaszok mikor mondanak olyat, ami itthon már eltiltást érhet, mert képességeivel és mentalitásával messze kimagaslott a magyar mezőnyből. Vele szemben viszont ott vannak az évek során érkezett délszláv vagy afrikai kontingensek. Sunnyboy, Ibrahime, Odia, Esad, Bjelkanovic, vagy az a srác, aki horvát, és védőnek hoztuk fél évre, mert kiesett valaki előle, de ő is csak egy meccsen kapott néhány percet a végén. Talán L-betűs neve volt, én pedig nem vagyok hajlandó venni a fáradtságot, hogy kikeressem.
Lutri. Kicsit ilyenek az igazolásaink. Azt viszont szemétség lenne tagadni, hogy Cordella érkezése óta a selejt/használható arány jelentősen feljavult a korábbiakhoz képest. A Cordella-bébik közül egyre többen bizonyítanak, mi pedig igazi keltetői lehetünk a máshol létszámfelettivé váló fiataloknak.
Ikenne-King (maxiKing) bejátszotta magát előbb a csapatba, majd a szívünkbe, és bár kisagyunk még mindig galád utóvédharcokat folytat ellene, az érdemeit kénytelenek vagyunk elismerni. Marshal Mufi – sajnos távozott időközben – a vállalhatatlanul szar kaposvári antréja után a csapat egyik meghatározó arca lett. Martínezről már szóltunk, és a se színe, se szaga Zivanovic Zsivány is elérte, hogy nélküle már nincs kezdőnk.
Andrea és Emanuele idehozatala is ebbe a vonalba illeszkedik. Előzetesen, hogy aztán majd meglássuk, melyiküket mennyi idő alatt szorítja ki egy Holender, egy stabil kezdővé és meccset végigjátszóvá előlépő Vernes, vagy egy Bobál, netán valaki teljesen más, akinek a nevét eddig csak az akadémiáról ismerjük.
A kisMancini ugyebár – ahogy mgyuri is írta – eredetileg támadó középpályás, vagyis Vécsei, Zsivány eredeti és Lőrinczy jövőbeli posztján játszana. 20 éves, korban nagyjából ott tart, ahol a sajátjaink, tehát nem triviális, hogy jobb lesz náluk, vagy egyáltalán kezdeni fog. Erre a posztra elhozni két évre – azt kell mondjam előzetes prekoncepcióval élve – teljesen felesleges volt.
Csatárba már érdekesebb a kérdés. Testardi ugyebár középcsatár, neki Diaby és Délczeg lesz első körben a riválisa, majd kicsit később Bobál Geri. Ide szintúgy felesleges plusz egy ember, azaz marad a szélsőcsatár posztja, amiből mi rendre kettőt alkalmazunk a pályán. A szerepek betöltésére eddig van egy Tchamink, augusztustól elméletileg egy visszatérő Abassunk, egy Holenderünk, és egy Vernesünk. Két helyre hárman-négyen várnak, ergo megtalálni véljük a helyét, ahová érkezett, és aminek a fényében figyelni fogjuk a felkészülési meccseken majd nyújtott teljesítményét.
Lutri, mondom, lutri, de azzal a gazdasági potenciállal és hagyományos igazoláspolitikával, ami nálunk dívik ez egyáltalán nem meglepő húzás.
És akkor egy kis Testardi.
A jó Emanueléről azonnal kiderül, hogy a Yuggin Management nevű ügynökség intézi az ügyeit, vagyis azok, akikhez Martínez is tartozik, valamint a télen velünk is összeboronált szlovén Alen Krcic. Az iroda legnagyobb nevei amúgy a Lazio keretéhez tartoznak, vagyis a kapcsolataik nem rosszak, és ahogy nézzük, elsődlegesen az olasz piacra termelnek, kivéve, ha egy-két oda eladhatatlan spílerüket lepattintják magyarba, vagy szlovénba.
Testardi is hasonló utat jár éppen be. Elméletileg a Sampdoria állományához tartozik, akik rendre kikölcsönzik valahova. Hozzánk közvetlenül az olasz harmadosztályú Südtiroltól érkezik, ahol tavasszal 11 meccsen 2 gólt lőtt, és átlagosan 50 percet volt a pályán.
Sokkal érdekesebb inkább az, hogy bár csak idén decemberben lesz 23, a transfermarkt szerint épp ugyanennyi felnőttmeccset gyűjtött be élete során. Egyszer ugyan megfordult az olasz U20-as válogatottban is, de az nem kunszt, mert hirtelen most nem jut eszembe olyan játékos, akit olaszból hoztunk és nem.
Ismét bemondom a már bevált mondatot: lutri, aztán meglátjuk.
