Még két nap szombatig, de már tűkön ülök. Évadzárni megyünk Pápára, egy olyan ősz után, amikor már kezdtük elhinni, felívelőben, de aztán a vége földbe döngölte minden elvárásunkat.
Az még okés, hogy nálunk játékos csak szeptembertől van, mert mi a szabadpiacra cuppanunk rá, nyáron nem tudunk versenybe szállni a rendes(ebb) fizetést ajánló klubokkal, így az októbereket meghúzzuk, de az utána bekövetkező szétesés teljesen érthetetlen.
Novemberre összeállt egy jó kis keret, ami szerintem erősebb, mint a tavalyi, több benne a variációs lehetőség, és a fiatalok is tapasztaltabbak, és ilyenkor mi van? Elfogyunk a végére. Jönnek a sérülések meg a minden nyűg, és a kisMáncsó máris a kezdőben találja magát egy olyan sorsfordító meccsen, mint a pécsi kupavisszavágó. Pechvogel, basszuskulcs.
Persze még így is menthető valamennyi a dolgokból, amihez mindössze annyi kell, hogy győzzünk Pápán. Nem lehetetlen, de elnézve a közelmúltunkat nem is egyszerű. A játékunkat kiismerték, a keret beszűkült, és mostanság már gólt sem lövünk, viszont kapunk. Ott kell tehát lenni!
Nincs mese, ha nem most, akkor soha, vagy akkor már mindegy lesz bármi tavasszal. Ráadásul az se tessenek elfelejteni, január végén lehet legközelebb meccsre menni, állni majd a műfüves mellett, jégert tolni laposból, és fogni a fejünket egy-egy parádés próbázó miatt. (Az élmény megfizethetetlen! A jéghideg Holé-féle virsli viszont igen!)
Hirtelen nincs is vágyam más semmi, mint ott állni a pápai puszta szélére odavágott stadionszerű képződmény dexion-salgó vendégszektorában, bármennyire is túlöltözve magamat fázni, alulról áthűlni, miközben a kezemben jéghideg sört tartok, ami szinte forró tea lesz a környezethez képest. Jégernaci, duplazokni, faszomtudja honnan beszerzek egy hótaposót, vagy legalább egy alulról földelt Buffalo cipőt, rétegesen sok pulcsi, sál, sapka, kesztyű, vagyis bármi, amit beengednek egy stadionba, miközben a motozás majd másfél órát vesz igénybe ha mindent át akarnak nézni rajtam. Szívem szerint gázlámpával és olajjal működő hősugárzóval érkeznék, de félő, elkoboznák a zord biztonsaágisok.
Jó lesz ez, az ilyen mindig kell. Jó lesz majd bőven éjfél után hazaérni, jó lesz majd útközben percenként megállni, mert közben felfáztunk és állandóan hugyoznunk kell, jó lesz majd minden olyanért, amit amúgy legfeljebb akkor vállal be rövid ideig az ember, amikor a vele együtt élő kutyáját leviszi sétálni télvíz idején.
Remélem havazni is fog, meg lesz oldalról csípősen fújó ónos eső.
Mellékesen persze meccsre megyünk, és bármilyen hülyeség is, jelenleg a meleg irodában ülve, csütörtök késő délután is csak erre tudok gondolni.
Szurkolónak lenni jó.
