A szép őszi zárás nekünk csak álom?

640-F74B6184

Megmondom nektek őszintén: annyira vágyom már egy jó őszvégi/téli idényzáróra, hogy azt el nem tudom mondani (le nem tudom írni). Főként mióta fut ez a blogunk. Megélni a hangulatos idénybúcsút, 3 pontot zsebre rakni, majd a túráról hazaérve írásba önteni a tapasztaltakat, elkapni a momentumot és megörökíteni saját magunknak, hogy majd legyen miről emlékezni, a forraltbor- és csípős téli hidegszagú estékre valahol vidéken, vagy Pesten vagy a Bozsik korzóján, a korlátnál, majd este/éjszaka a meleg szobában a monitor előtt… de nem, kezdem azt hinni, ez már sose jön össze. Pont, mint egy Kecsó elleni végre-valahára győzelem. Az sem létezik a Bohóc univerzumában, és úgy látszik, az RW-nek kiutalt hangulatos idényzárás sem. Ez egy ilyen játék.

Mikor útnak indultunk blogilag 2010 késő őszén, rögvest egy Vasas elleni bűnrossz 0:0 volt a zárás, utána hóviharral, amire akkor azt is hittük ráadásul, hogy nem is zárás (nem a hóvihar, a meccs) hisz program szerint még jött volna egy MTK pályás jelenésünk – amit végül áttoltak 2011 tavaszára, hogy persze akkor se legyen benne köszönet (1:3). Hogy vártam az MTK pályás forraltboros decemberi utolsózást… nem lett belőle semmi. Egy évre rá a Hali ellen, otthon, egy szép ősz megkoronázását vártuk, 2:0 után végül leadtuk az egyik pontot Szombathelyre, utolsó perces gólbeszedéssel. Tavaly Diósgyőrben minden adott volt hangulatilag, és posszantottam is feeling-posztot a meccsről, de a hab a tortán, a győzelem nem jött. Talán majd most Pápán! – indultunk útnak a szombati munkanap végén a Határ úti ex-Headbanger elől (kultikus indulóhelyünk ez), 2 kocsiból álló “konvojunkkal”. Bicske előtt még azzal is biztattam magam, hogy a távolban az M1-es lejtőjén a kocsik féklámpái, illetve a szembepálya reflektorai által kirajzolt piros-fehér gigalátvány a “Honvéd-nap” jelenségét vetítik előre… de nem. Megint nem.

Úgyhogy megint a szokásos, tavaly is ellőtt patront élesíthetem megint: hiába a kellemes záróhangulat a lelkeinkben, hiába az iskolai “téli szünet közeleg” érzésvilágot megidéző, utolsó tanítási nap hangulatot hordozó lefeleút, hiába a Perutz-stadion melletti klasszik NB2-es sportkocsma a pult alól  kifogyni képtelen üveges sopronikkal és helyiérdekű czukkokkal, köztük egy annyira beállt tűzoltóval, aki a társaságunk több tagját, de főleg Fateromat akarta mindenáron meginvitálni valami szíverősítőre, majd mikor a hazavezetésre tartalékoló Apu ezt udvariasan visszautasította, cserébe felajánlva egy csokit a bemátézott lánglovagnak  (miért csoki? nem tudom. Fater elég progresszív arc, és mindig van nála csoki. Ennyi a válasz.), az meglepetésében csak csuklott egyet, és eltette a madárlátta édességet, továbbá közölte, hogy ő Győrből jár le a Pápa meccseire, mi ez ha nem a Bohócliga hangulati esszenciája? Szóval megint minden adott volt egy hőseisen átfagyoskodott meccshez, előtte-utána végigröhögött és sztorizott túrához, csak a győzelem, ami az értelmét adná mindennek, maradt el sokadjára és megint.

Igazából az történt, hogy tükröt tettünk a hazai Pápa meccsre: a kánikulából fagyot csináltunk, a meccsvég előtt két perccel érkező gólt egy meccskezdés után két perccel jövő találat váltotta, Griffith, a szertelen, ám benga rohamnéger (hanta afrolégiósokra vonatkoztatott terminológiáját idézve) maradt ugyanaz gólszerzésileg. Ugyanúgy mezőnyfölény és meddően nyomasztó helyzetfölény nálunk, ugyanúgy 2-3 kapura lövés pápai oldalról és slussz. És 0:1, ennyi.

Igen, elfogytunk, oké, de ettől még keserű a szájíz. Nem az elfogyás miatt kezdett a csapat 20 perc késéssel focizni, Ignja és Lovrics fejben már szabin, no és álljunk meg Szabin, ezek a kirúgások… Baráth Boti megint középre rakva, miért, Mister, miért…? Hogy hibázzon menetrendszerűen a gólnál? Volt tavaly egy válogatott szintű balhátvédünk, aki eredetileg jobb-bunkó, erre berakjuk középre, ahol Lovrics többször is bizonyított már (Fradi második félidő, Vidi meccs – pont a legnagyobb sikereink ősszel). Hidi élete félidénye végére fejben elfáradt, múltkori kiállítását most régi énjét időző hibahalmozás követte. Máskor jó embereink közül King, Job is haloványan tolták. Pozitív meglepetés csak Alcibiade volt, aki egész vállalható fordulók óta, tegnap egyenesen remek volt, amíg a 70. percben meg nem hülyült szegény. És kicsiFilip, aki tegnap egyenesen húzóemberként tündökölt, szépen fejlődik a srác, hihetetlen fiatal kora ellenére ez maxiriszpektes fél év volt. Tegnap azonban egy Holenderfecske nem csinált nyarat.

A törvényszerűen végig kispestszenvedett második félidő az “itt ma az életbe’ nem rúgunk gólt” műsorunk jegyében telt, amit annyira nem szeretünk nézni. A félsérült Perea és Vécsei beállása sem segített, főleg utóbbin látszott, hogy csikorog a máskor oly szépen működő gépezet. Szűcs fogott mindent, igaz, a Kukás most nem kapott olyan megoldhatatlan feladatokat, mint anno Bright föld-levegő rakétája.

És ennyi. Vége. A sajtótájon Rossi még előadta a vereség esetén szokásos nagyjelenetet (tavasszal inkább a kiesés elkerülése legyen a cél, mint a dobogó, ez a keret minőségileg nem üti meg a nagyobb célok szintjét, hiányzik a fantázia és a gólövőképeség belőle, ezt lássuk be, stb). Érdekes, a Vidi elleni siker után még hozsanna volt az aktuális dal a keretről és a vezetés munkásságáról. Nekem Rossi még azt is megjegyezte abbéli vigasztalásomra, hogy jól jön a téli szünet, hogy neki nagyobb szünet is jobban jönne, sőt szinte vissza se akar jönni a szabiról… Teátrális olasz, tudjuk mit jelent ez, amint kimegy a vereség fájdalma belőle, már állítja is össze a januári felkészülési programot. Szóval megnyugtatok mindenkit, nincs itt gond, már csak magamat kéne megnyugtatnom, mert ezek a Rossi hangulathullámzások nem kezelhetőek egykönnyen. Mindegy, várjuk a Mister lehiggadását és a januárt.

Legutóbbi posztomban meghatározó meccstrióként jellemeztem a Kecsó-Pécs visszavágó-Pápa Trip hármast, és hát jelentem, ha most kellett beárazni magunkat tavaszra, akkor bizony kegyetlenül akciós lesz a szavatossági ideje határához közelítő piros-fekete felsál a Kossuth téri piacon. De ne essünk mi is át a ló túlsó oldalára, mint néhanapján az egyébként imádnivaló tar talján kispadmágusunk: csak annyi történt, hogy a tavalyi márciust már most megéltük. Az új igazolásaink lassan akklimatizálódnak, akkor eltiltások, most sérülések miatt fogytunk el, a kupakiesést előrehoztuk egy körrel, de ha  a tavaszi nyítányra kábé egyben lesz egészségileg és fejben egyaránt ez a keret, mely addigra össze is érik (persze egy jó téli, sérülésveszélyes bozsikos műfüvön, jajj), akkor még akármi is lehet.

Akármi is, de egy már biztos nem. Egy jó téli idényzárás, győzelemmel. De tudjátok mit? Valahogy ettől vagyunk annyira Kispest, hogy amikor átfagyott lábbal hazafele autóztunk az M1-en, minimál haragom is tovaszállt. Az élmény megfizethetetlen. Minden másra ott a sportcsatornák sok külföldi meccse.

Csak az nem érdekel.

Fotó: nso.hu.