Gyorsmérleg a Rossi-éráról

rossi
Fordulóvégi helyezések Hemingway-érában
  • 56 bajnoki mérkőzés
  • 24 győzelem, 13 döntetlen, 19 vereség
  • 43% győzelem, 23% döntetlen, 34% vereség
  • 83 lőtt, 68 kapott gól, +15-ös gólkülönbség
  • egy bajnoki bronz 19 év után

És egy tipikusan második félidős csapat. Amíg az első 45 perceknek csak 23%-át nyertük meg (40%-át pedig buktuk), addig a második félidőre pont megfordult a mérleg. És basszus mennyi utolsó perces gólt lőttünk. A feltámadások csapata voltunk.

Azt ígérte érkeztekor, három csatárral fogunk játszani, és nem hazudott. Lehet, a szélsők hátrébb tolták, de egy Holender, egy Lanzafame, egy Vernes minden csak nem középpályás a szó 4-4-2-es értelmében. Abass meg pláne nem. Talán középcsatárunk nem volt egyedül a két év alatt, hogy minden tényleg rendben legyen.

Megszálltuk a térfelünket, nyomtuk a letámadást, kontráztuk a gyorsat, lehetett szeretni a játékunkat, mert ha ment, akkor volt. Sajnos nem mindig ment.

Messziről indult. Első meccse Siófokon volt, mi pedig tanulgattuk King, Ignja, vagy Zsivány nevét, hogy mára standard kis játékosaink legyenek. És persze volt a sok melléfogás, ami közös bűn a játékospolitikáért felelősökkel. Odia, Testardi, kisMancio, és még nem kevesen. Viszont Gegét, Délczeget, Diabyt úgy rakta ki a keretből, hogy senki egy könnycseppet sem eresztett meg miattuk. Ilyenek ezek a serpenyők: az egyik oldalon tisztogatás, a másik oldalon a felesleg.

Amíg ment, alapemberré tett saját neveléseket. Vécsei, Baráth Boti, Nagy Geri, Holender ha úgy van, hozza, amit kell. Vécsei egyenesen a magyar mezőny egyik legpengésebb középpályása, jó nézni a játékát. Amikor éppen megy. És ezek az éppen megyek a legnagyobb probléma. Olyan sosem volt, hogy stabilan, leszámítva a tavalyi tavaszi menetelést.

És talán ez a legnagyobb bűne ennek a csaknem két évnek. Ha nem ment, akkor jöttek a resztlik, akikben semmi perspektíva sincs, akikről néhány meccs után kiderült, még addig sem tudnak segíteni, ameddig szól a szerződésük. Egyszerre volt játékosbőség és játékoshiány. A bizalom pedig a sajátok, az olaszok felé mozdult, ha nem volt más kiút, miközben látszott, az sem kiút. Sőt.

Rosszat mondani azonban így sem szeretnénk, vagy legalábbis én nem fogok. Egyrészt ott a klubvezetőség, ott a játékospolitika és még ki tudja mennyi apró változó, ami befolyásolhatta  a kezdőcsapatunkat. Másrészt pedig a már korábban is pedzegetett taktikai megújulatlanság. Kiismertek minket, és erre nem volt válasz. Az pedig talán sosem tudjuk meg, hogy ebben a keretben egyáltalán megvolt-e a válasz lehetősége.

Rossi még így is egy szerelem lett, és nem csak a tavalyi dobogó miatt. Amit és ahogy csinálta a dolgokat, azoknak az eredője egyértelműen pozitív volt. Együtt élt a játékkal, a csapattal, és blődliség, de a szurkolókkal is. Érzelmekkel teli figura, aki képes besértődni néhány néző testadizásán, képes kulacsokat rugdalni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretné, miközben képes szenvtelenül kiállni elénk egy szolid tapsra, megköszönve a bronzig tartó biztatást.

Szeretem. Szeretem, mert láttam viccet mesélni egy paksi sajtótájékoztatón, és szeretem, mert láttam unni magát ezer másikon. Szeretem, mert tudta, hogy ki értékes a magyar futballban, és szeretem, mert szerette annyira a csapatát, hogy ott is érzelemmel döntött, a minden egyéb hideg számítása ellenére.

Sajnos ez van.

Kevés kispesti edző tudta igazán megkedveltetni magát a szememben. Talán Török Peti óta a második az elmúlt húsz évben, miközben Dolcettit, valahol Supkát, Szuribát, Sisa trénert is lehetett kedvelni. Ilyen ez a szakma. A szurkolóra pedig nincs racionális magyarázat. Mi még emocionálisabbak vagyunk, mint ők.

Kösz mindent, Marco!