Bizonyára észrevettétek, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban kissé mintha irányt váltott volna az oldal. Kevesebb lett a csapattal, a játékosokkal közvetlenül foglalkozó poszt, és durván megugrott a véleményt megfogalmazó anyagok száma.
Sajnos ilyen időket élünk, és bár könnyű lenne összemosni a folyamatokat a közvetlen eredményességgel, kérlek, ne tegyétek. A tabella a sportszerencse alakulása számokban, ahol hol fent, hol lent vagy, lehetőségeidtől részben függően.
És minket most épp ez a “részben függően” foglalkoztat a leginkább.
A meccsek ugyanis formailag a pályán dőlnek el, de ami a pályán megtörténhet, azt a klubházakban kell megalapozni. Nálunk pedig a klubházban jelenleg – a több egyéb jellegű mellett – morális válság van.
Egyszerűen véglegesen hitelét vesztette az elmúlt években vakolgatott modell, ami rántja magával a szurkolói hangulatot, elégedettséget, sőt, egy még rosszabb dolgot eredményez – a közömbösséget. Önmagában mindezek akkor válnak a leginkább láthatóvá, amikor leomlik az utolsó paraván is a vélt sikeresség elől, amikor a középcsapatból hirtelen a kiesés egyik legfőbb várományosa lesz.
Tudom, aljas undorító dolog sokak szemében, hogy ilyenkor teljes rössel rontunk a klubnak, így feléjük szeretném jelezni, ebben a tekintetben alig változott a hangnemünk, legfeljebb nagyobb teret adunk a már régen hangoztatott visszásságoknak. Mert féltünk.
Mert aki próbál kicsit is felelősen gondolkodó szurkolóként tekinteni a dolgok menetére, annak mindezek nem jelenthetnek újdonságot.
bocsássatok meg, de alapvetően nem vagyok egy nagy kommentolvasó, mert tapasztalatom szerint ott aztán bármi képes elszabadulni. szerencsénkre ezen az oldalon mindez nem probléma, a közösség saját magát moderálja, tartja értelmes mederben a beszélgetéseket, de
de néha azért itt-ott belefutni valóban furcsa arcokba. egyik kedvencem az ultrák szopatása, hogy korábban a stadionokban ártottak a klubnak, majd a távolmaradásukkal teszik ugyanezt. hibátlan érvrendszer. mindössze arról feledkezik meg, nem az ötven-száz elmaradó ultra hiányzik jelenleg a stadionokból, ahogy a bozsik sem miattuk kong az ürességtől.
jelen poszt is részben erről a jelenségről szól, amikor hirtelen árulók lettünk, mert kijárunk (vagy nem járunk) és szidjuk a vezetőséget (nem pedig támogatjuk a játszó csapatot, pedig de).
Akkor sem volt rendben minden, amikor bronzot nyertünk. Emlékezhetünk, fél évekre hoztunk játékosokat, akik bizonyítottak, és évekre írtunk alá falábúakkal. Nyáron pedig ahelyett, hogy próbáltuk volna tartani a szintet, össze-vissza kapkodtunk, miközben a látottakkal szöges ellentétben álló valóságot próbáltunk meg kommunikálni. A lendület ennek ellenére is tartott fél éven át, majd jött a tavaly tavaszi totális összeomlás, amiből máig nem sikerült visszahozni magunkat.
Kiszolgáltatottak lettünk. Egy akadémia birtokában is egyetlen ember játékosaira és elképzelésére alapoztuk a keretet, aki bár lehet jót akart, mert neki is élnie kell valamiből, a magyar futball sajátos meghatározottságait és a kispesti valóságot egyszerűen ignorálta. És mi lett ennek a vége?
Kiderült, senki sem lehet önerőből, az összes elemek ellenében próféta a futballban. Télen, amikor végre távozott, csak romokat hagyott maga mögött.
És ehhez a klubvezetés éveken át asszisztált. Talán butaságból, talán számításból, talán mert hittek a paravánnak, a bronzéremnek. A bronzéremnek, ami mögött nem tudatos munka, hanem ad-hoc döntések sorozatának szerencsés láncolata, és még szerencsésebb végkimenetele állt.
Bedőltünk egy látszatnak. Ki ideig-óráig, ki tartósabban, és vannak, akik még most is hisznek. Kezdünk teljesen szétesni. Kicsit olyan vagyunk, mint a nagypolitika. A nagy többség már régen megcsömörlött, apolitikussá vált, távol marad a lelátótól, és ami fájóbb, távol marad a Kispesttől is. Aki viszont maradt ilyen-olyan módon, az egymást marja.
Nem jó ez így. Ezerszer leírtam már, hogy szükség van igazodási pontokra. Sőt, hiteles igazodási pontokra. Talán Csábi Jocó volt az egyetlen ilyen fecske az elmúlt években. Jocó talpig kispesti, és ha nem is egy Garami ballonkabátjába bújt Jimmy Hogan, a hitelességét nehéz megkérdőjelezni. Pont azt, és pont úgy képviselte, amire jelenleg szükségünk van.
Figyeljétek meg, amíg nálunk volt, az eredményesség bár számított, elfogadtuk, jövőt próbál építeni a már meglévő értékekből. Ahogy elfogadtuk Simon Miki csikócsapatát is tavaly tavasszal. Valahogy az ő szájukból hitelesen hangzott: ennyi van, ebből kell gazdálkodni, de ha beérik akár bármi kisülhet belőle. Szerényen tették a dolgukat, értünk dolgoztak.
És megint a klubnál tartunk. Sikerült a szurkolói igazodási pontok utolsó bástyáit is alapjaiban megfúrni, helyébe pedig azt állítani, amit mostanság láthatunk, tapasztalunk. A széthúzást, a kilátástalanságot, a jövőkép teljes hiányát, valamit, ami nagyon nem a mi Kispestünk, vagy nem akarjuk, hogy az legyen.
Figyelem, láthatjátok, továbbra sem az eredménytelenség a probléma magja, hanem az eredménytelenséghez vezető út, amin továbbra is járunk. Tudjátok, írtam is, a többi sportszerencse, amitől az egész szép és szurkolható.
A széthúzások klubja lettünk. Szurkoló gyűlöl másik szurkolót, egymást rühellik (vagy rühellték) a klubnál dolgozók, és hallani, a játékosok között sem volt meg a legalább szükséges összhang. Már csak ezek önmagában elégséges feltételei a csődnek, de mi nem álltunk meg ennyinél, és ha tehetjük, mindent is megteszünk a helyzet további eszkalálódásáért.
Ezért van az, hogy mindenért csak és kizárólagos alapon a klubmodellt felépítőket és üzemben tartókat tudom hibáztatni, akik a párbeszéden, a közösségi igényeken alapuló kiút keresése helyett idáig engedték fajulni a helyzetet, hogy a végén a pályán is beérjen a munkájuk: kiessünk.
csak ennyit szerettem volna összefoglalni, hogy értsétek, nem az oldal váltott irányt, hanem az események sodornak minket is magukkal. ilyen ez a blogműfaj.
