Imádom és utálom – kibeszélő és beharang holnapra

Imádok Miskolcra járni a hangulata miatt. Vasgyári vöröstéglás munkáskolónia, önnön gigantikus romjába meredt egykori kohászati művek, az utakon át-meg átívelő fura csövek, vezetékek, szellem-gyárépületek, elég arra a brutál silóra gondolni, ami a DVTK-centerpályáról is jól láthatóan mered valahol a stadion mögött a messzeségben. imádom a régi Dósgyőrt a faszéntüzelésű kis házaival télen és a gyerekkorom habgulatával tavasszal meg nyáron. És imádom a Majláth vállalható lakótelepét, a toronyházak mögött festményként feszülő Bükk-háttérrel, imádok a Papírgyár mellett sétálni és amíg sörözhettem, imádtam beülni a Gyertyánosba a villamos mentén, és inni a klasszik magyar házisört a sörreneszánsz előtt, utána pedig a banánnal meg csokival bolondított jasszos söreiket… a csokis barna cucc tényleg jó volt. És imádok vizitálni Tamás barátomnál, aki itt él és holnap is meglátogatom. (Csak Luca ne akarjon velem megint bújócskázni, mert a csütörtöki foci után rendszeresített beállt derekam most nem örülne ennek.)

És utálok meccsre járni Diósgyőrbe. Amikor igazán kellett volna járnom, mert lett volna értelme, még kicsi voltam, és oktalan, a ’93-mas fiesztát így itthon, TV-n keresztül élhettem át. Azóta meg, mióta rendszeres meccsrejáró vagyok idegenbe is, hát kaptam itt már ki a csapattal télen, szétfagyva, és nyáron, szétsülve, érdemtelenül Rossival és megérdemelten az ostoba Vérhóddal, késtem le első félidőt Supka alatt és akartak megverni helyi zsurnaliszták a sajtóban mikor Dél tizenegyese után túl magasra ugrottam a székemből 2012-ben, állt alattam a lelátón Faggyas Milán és fölöttem makukázó (szotyizó, helyi dialektusban, a szerk.) helyi zsírczukk, néztem itt meccset egyedül a főlelátón, vagy Tamás barátommal a sajtópáholyban, de még a kispadunk előtt a pálya szélén is, míg Simon Gabi bá el nem takarított onnan, mert „Sisa tréner nem lát tőlem”.

Volt itt minden, emberek.

Csak győzelem, az nem. Az még egyszer nem akart összejönni. Egy csoffadt sisás 0:0 a maximumom, ahol a legemlékezetesebb dolog az volt, hogy egy új ifi tűnt fel a padunkon (végül nem állt be), egy pattansos, szeplős, vörösesbarna, hosszú hajú srác. Hidi, ízlelgettük a nevét Lovifotóssal, aztán mentünk a helyünkre a szögletzászlóhoz.

Győzelem, az nem. Az még sose.

Úgyhogy Miskolcot imádom és gyűlölöm, szeretem és utálom egyszerre, az egyetemi évek és a fiatalságom legszebb kirándulásai, ökörködései, Borsodizásai versus a legfontosabb szabadidős énem legcsúfabb szenvedéseivel.

Holnap mégis megyünk Apuval, végül is itt az előtavasz, vagy mi, Tamás meg odalenn, és vár a már három sráccal (akiből egy lány, a Luca, lásd fenn), és érzem, hogy ez jó élmény lesz, a csapattól függetlenül.

Mondjuk az igazi az lenne, ha… de majd kiderül.

Innentől tietek a pálya, holnap lehet itt hőzöngeni, drukkolni, örömködni, nyüglődni. Hajrá!

Én meg addig elmélkedek tovább azon: de kár, hogy elmúltak az egyetemi évek, a gyerekkor legkülső peremeként….