Az a nagy helyzet, hogy alapvetően három meccstéma járkált a fejemben a meccs alatt és után. Ha győztünk volna, örömömben valószínűleg vekengtem volna egy tök indifferens témáról, a narancs mezről. Nem győztünk. Marad a két fájóbb téma, ebből egyet Hanta már ellőtt tegnapelőtt délutáni felindulásában, így most én a másikkal foglalkozom.
Hanta tehát már vernesezett és hidizett egy szaftosat, kissé talán indulatból is, ami amúgy kevéssé jellemző rá írásban, mindenesetre Rikárdó menthetetlen mivoltát hajlamos vagyok én is aláhúzni, Hidiét még nem, erről ennyi elég is, térjünk át az én témámra.
Egyfélidősség. Ezt a fogalmat legtöbbször akkor használjuk, ha egy csapat egy félidőn át (úgy-ahogy) ellenfél bárkinek, aztán a másodikra összeomlik. Ez nálunk is így van, csak inverzen. Mi újabban legtöbbször tolunk egy olyan félidőt, amivel többé-kevésbé elmegy a meccs, majd mire üzemi hőmérsékletre pörögve a második játékrészre hozzuk a vállalhatót, az már késő, nem alakít érdemben a végeredményen.
Miért van ez?
Rossi előszeretettel hangoztatja sértődésrohamaiban, hogy “ha valakinek baja van a csapattal, őt szidja, övé a felelősség” (bár kissé vásárinak érzem eme tirádákat, pont azok beszélnek így akiket k*****a zavar, ha oltják őket). Hát akkor tessék. Miért várunk félidőket az igazi teljesítménnyel? Miért nem tud a csapat úgy kifutni a pályára, hogy az első perctől ott van fejben? Mint pl. a Fradi ellen tavaly ősszel – és már látszik is, hogy nem elfogultan Rossizok, hisz ha ott meg tudta oldani a kopter talján a vérmes bekezdést, a tutter koncentráltságot, akkor máskor miért nem? Csak most nehogy azt mondja erre, hogy lám, ott izomból bekezdtünk, s ki is égett 30 perc alatt a csapat, nem volt jó döntés…
Nem, az ok nyilván a futballkultúrában (szép szó és nem is elcsépelt, tudom) keresendő, és hirdetheti magát pedigréjéhez képest támadásfetisisztának Posszi, ha valójában a catenaccio az catenaccio marad. Kutyából nem lesz szolnna, talján védőből pedig lélekben kelet-európai fazonszabász. Szóval kőkemény, matekos védekezés az van, legalábbis elvben. Valamivel nézhetőbben nyomjuk, mint az életem legmocsárabb “játékát” hozó Morales-érában, de ezek a nulla kockázatú félidők fájnak. Szombaton is kimegyünk 3 belső és két szélsővédővel és 3 – elvlieg – box2box középpályással, de mindenki tudja, hogy Hidi, Nagy Geri és Kamber közül mind inkább szűrő, mint előre szervező arc. Azaz a 11 emberünkből 9-nek a védelem megoldása a primátusa, és marad két elöl kavarni képes arc. Ezek a bekkelő taktikák vannak ahol bejönnek, nekünk, magyaroknak nem sokszor, a válogatott általában képtelen erre (Dárdai és Koeman éráját többé-kevésbé leszámítva, Sousa meg légiósított Vidivel tudta ezt megoldani, egész jól), Kispesten meg valahogy sose ment. Most jöhetünk azzal is, hogy nőjek fel, az 5-3-2 egyáltalán nem ritka manapság, ez a jövő útja és ez igenis támadóbb, mint hiszem. Példálózhatunk a Juventus-szal, ők is ezt csinálják. Oké, tényleg. De ott még a Marchisio-Pogba-Khedira alapfelállás két védekezőbbje, Marchisionagygeri és Khedirahidi is bármikor átállítható egy kvázi-szervező szerepkörre, nem vesznek el a feladatban. Nálunk ez nincs így. Szóval a tegnapi felállás igazi, egy sanszra rámenő ötlet volt: mi szerezzük az első gólt, aztán valahogy bírjuk ki a nyomást.
Persze a Dió szerezte az elsőt, meccs közben taktikát váltani pedig, hát sajnos nem a Mister erőssége, ezt tudjuk, most kerettől függetlenül, komolyan. Még a 2013-mas dicstavaszon sem a fordításainkról voltunk híresek, Kaposvárott és Pécsett is Lanza vagy Leo zsenije/egója kellett a döntetlen vagy vesztes állás utáni fordításhoz.
És lőn, tegnapelőtt is, elmenni látszik a meccs, szünetben variált valamit Rossi, némileg jobb második félidőt sikerült is lehozni a 4-4-2-re visszaállással, de veszett fejsze nyeleként. Kicsit arra emlékeztet az egész, amikor az áltisis-gimis évek wekerlei gombfocibajnokságain én is Doki barátom Fradija ellen mindig olyan atomvédekezős Kispesteket raktam össze, hogy például Vezér – Plókai, Mátyus, Hahn – Csábi, Urbányi, Gabala, Dubecz – Bárányos, Csertői, Borgulya, és a Dubecz meg a Gabala is védekezőközéppályás-bábu volt, magasított buflák, az Urbányi meg a Csábi pedig egyenesen 3 centi magas védőbábuk voltak az ugyanilyen stílusú védőhármas előtt, azaz egy igazi erőd volt a kapum előtt, mert a Doki kapuja előtt is, és annyira féltem, hogy nehogy gólt lőjön, hogy túlbiztosítottam magam, de persze mindig lőtt gólt és én rohanhattam az eredmény után, de sose sikerült elkapnom mert kevés volt a labdát helyezni vagy emelni képes támadóm, és ha helyzetbe kerültem, a bumfordi mezű Dubival vagy Gabalával mindig mellétrafáltam… Aztán egy nyári felkészülésin, tét nélkül, tojva az eredményre a 3 védőm és egy szűrőm elé betettem a támadómezes (mez=maga a bábu) Bárányost, Kovács Bálát, Baranyit, Borghesét és Csertőit és még a szutyok mezű Touatit is becseréltem, és nyertem 3:0-ra, simán, élvezetes játékkal.
Remélem érthető a példa, a túlzásokat levéve belőle. Nehogy 5 csatárral álljunk fel, nem ezt mondom, de eleve feladni a támadást egy nem atomerős DVTK ellen azért az komoly taktikai hiba. Ha Rossi tudna magyarul és olvasná ezt, akkor ezen is elgondolkodhatna a felesége által megénekelt esti taktikai gondolkozásain. Mert ha azokon a pesti magányos estéken ennyit sikerül kisütni, mint amit a felkészülésiket meg a két tétmeccsen látunk, az elég sovány.