Csakblog team és kapcsolódó részeik on tour. Bordeauxi katarzis, Hemyzmusok a cannes-i pálmafák árnyékában, kecskesajt és vörösbor, Loctite és a többi fella’ a lenyomja a Riviérát. Negyedik rész.
Nos, még mindig a meccs utórezgéseit élem meg a neuronjaimban, így a mai semmi-különös-nem-történt poszt is a kedd esti emlékfoszlányokkal felturbózva kerül szervírozásra az olvasók elé.
Merthogy a szerda igazából egy nagy átcuccolásról szólt csupán, reggel buszba be Pujolban, este buszból ki Cannesban (apropó, ki volt az a KHFC játékos, aki Cannesban is megfordult a ’90-esekben? A buszban senki nem tudta szégyenszemre a választ eme kvíz-kérdésemre)… közte meg szendergés a kisbusz-üléseken, zene, benzinkutak, kölcsönös dudálgatások a magyar rendszámú autókkal a sztrádán, de a fő események azért még mindig kedden voltak…
Vissza is kicsit keddre tehát. Először is Bordeaux. Remek hangulatú regionális központ. A Garronne partján sorjázó egyen-épületek homogenitásból adódó grandiozitása már az érkezéskor lenyűgözött, amikor pedig a bélacsirkével már negyedszer vonultunk el este előttük, már egész otthonosan éreztem magam. Egyetlen hibának kedden még a szeszélyes esőtámadásokat róttam fel a délnyugat-francia métropole-nak, de igazából amekkora ecetmanus vagyok, nekem semmi se jó, mert szerdán Arlesban rájöttem a nyomott mediterrán bűzben, hogy eső ide eső oda, az óceánparti cité sokkal jobb hely, pont az állandó tavaszi hőmérséklet és a friss levegő miatt, csak amikor épp esik a nyakamba az áldás, akkor persze szöttyügök, hogy rohaggyak meg a weltfremd természetemmel együtt.
Éghajlat, városkép tehát remek, a szerencsés nyugat-európai más testvérvárosokhoz hasonlóan a belváros itt is kiterjedt, nem 1-2 tömb csupán, a szurkolói zóna pedig ennek a folyóparti szélén figyel, egy amolyan helyi mini-Városligetben, sok platánnal, délczegen elkerítve, és épp azon gondolkoztam, hogy de jó lenne ide majd visszatérni egyszer, amikor már rég csak szép emlék ez az EB és a sógorok elleni diadal, és úgy végigjárni a várost, keresni az emlékfoszlányokat, pl. a szurkolói zóna akkor-már-hűlt-helyét, ami visszavedlik egy sima villamos-végállomás melletti, sóderrel felszórt parkká, áhh, meg kell csinálnom.
És a közhely ismét valóság lett kedden, bizony. annyiszor érveltem én is a sok osti „minek jussunk ki bárhova is világversenyre” antifoci ismerősömnek, hogy „higgyék el, mekkora élmény lehet megélni, amint nem külsősként, hanem teljes jogú résztvevőként sétálsz a rendező ország valamely meccshelyszín –városának utcáin és találkozol más náció drukkereivel”, hogy már magam is elcsépeltnek éreztem belül s frázist. Erre most átéltem, és nemhogy teljesült, de sokkal jobb lett minden, mint vártam, még annál is. Sétálsz fel-s alá Bordeauxban, és hol az aznapi ellenfél alakulatai jönnek szembe, hol olasz, walesi vagy portugál arcok, vagy skótok (ők amúgy mit keresnek itt, nem tudom, ki se jutottak, de teljes harci díszben örülnek mindenkinek)… A cardiffi osztag örömmel köszönt minket, magyarokat, ekkor egész meghatódom, emlékeznek a nagy magyar fociidőkre, lám, de mikor 2 percre erre már az ausztriai sörhasbárókat üdvözli ugyanígy a walesi team, rájövök, itt mindenki mindenkivel czukroskodik. És amúgy pont ez a jó.
Este a parkolóhoz sétálva visszafele így csodás emlékek tárházát gyömöszködtem bele az agyam kofferjába, és remélem tényleg lesz lehetőség visszatérni az említett emléktúrára.
Szerda ehhez képest a fent leírtak szerinti agonizációs antitézisét hozta a katartikus keddnek, igazából egy említésre méltó résszel, egyedül az arles-i egy órás sétánk kínálkozik ezen oldalakra. Arles Laci urat izgatta elsősorban, mert nagy kedvence, van Gogh ide jött, őt (Lacit, nem Vincentet) idézve „füllevágása után gyógyulni a tengeri levegőre”, és egy darabig ezen kéréseit ignorálta a kisbuszt vezető Béla, de mikor elszáguldottunk Arles mellett, a látkép oly szép volt, hogy bementünk.
Nos, közelről nézve a várost az alaphangulat inkább mediterrán pukkanat, de míg ez engem a levantei oldalán felizgat a Mediterráneumnak, nyugaton nem szeretem. A városkép azért itt is tetszetős, más, mint Bordeaux, ahogy a Cote’d Azure is más, mint Aquitania: poros, párás, meleg és bágyadt, de azért ott lebeg a történelem itt is a levegőben, én pedig alapvetően nem vagyok az ilyennek ellene. Csak hát a tisztaság hiánya, az levesz a komfortérzetből.
Arles után már csak a célegyenes volt hátra, és érkezés Cannesba, megjegyzem, a fenti kérdésemre a válasz Márton Gábor, nos, Cannes, Didier fogad minket, aki nem Deschamps, ellenben a házigazdánk, érdekes egy arc, utólag deríti ki, hogy a depoziton felül kér még +150 eurót a törcsikért, amikből tényleg hoz vagy 10 bálát, de minek. A lakás, melyben körbevezet minket, remek hely, Laci úr ugyan konstans sír a “skanzenszag” miatt, de sebaj… A belső designer mondjuk kovács- és Cousteau-fetisiszta lehetett, ugyanis a berendezési tárgyak 90%-a különböző méretű kovácsfújtatók és öntöttvas-vasalók, valamint kiürült teknőspáncélok. Plusz hatalmas sarlók és dárdák a falon, Loctite már para is, hogy nehogy valami Vichy kollaboráns nutzie bácsihoz kerüljünk, aki éjjel lemészárol álmunkban, de Didiér koma nem nutzie, max smutzie(g).
Este megnéztük az albánok utsó perces kivéreztetését a frankok ellen, majd letöltve, immár Hajdú B. tolmácsolásában (ami szerintem most elmaradt a szokott színvonaltól, de persze czukk a Bé) az Ausztria-Magyarországot, a góljainknál most is kapargatott a torkom, de biztos csak a tengeri levegő miatt.
Hát ez volt a szerda, ma a parton hőzöngünk tovább, ha minden igaz, mert „Loctite a cápákat is megcsinálja, érted, bazmeeeeeeg”…