Először „Döcögünk szépen tovább” lett volna a címötlet, de azért a tegnapra elég nehéz lenne ráhúzni a „szép” jelzőt, minden tiszteletem innen is azoknak, akik ezt TV-n szenvedték végig, még inkább a semleges nézőknek, akik még nem is izgulhattak valamelyik csapatért. Nézzük a részleteket.
A Sopronba teleportált Hali-mérkőzésünkre, mint ahogy az a tegnapi posztból is látható volt, elsődlegesen nem valami leküzdhetetlen Honvéd-láz miatt indultunk neki, inkább vonzott a soproni séta lehetősége meg a remek hétvégi idő, amihez csak hab lett volna a tortán a tervek szerint a késődélutáni meccsnézés.
Nos, a felsorolt vonzerők közül az első kettő váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, ráadásul lefele Pereszteg és Kapuvár magasságában még úgy tűnhetett, az időjárási optimum sem lesz meg, hisz egy csodás fél órás vihar tépázta meg az országutat velünk együtt. Sopronba érve viszont szerencsére kisütött a nap, így verőfényes belvárosi krúzingolás következhetett, a Tűztorony aljában egy remek esküvői fotózkodás akaratlan végignézésével, ahol, ha csak annyit mondok, hogy Gőgös Zoltán MSZP-alelnök alteregója volt az örömapa, Hanta asztrológiai ikre pedig az egyik tanú, akkor már elképzelhető, hogy igen vidám hangulatban fogytak a sörök körünkben az egyik térszéli napernyő alatt.
Sajnos a vidámság meccskezdésre el is múlt, hiszen a tegnap (óriási művészettel) sikerrel megtippelt kezdőcsapattal felállva az idén harmatos Halival együtt egy olyan visszafogott (ne szerénykedjünk: kegyetlenül ótvar) első félidőt produkáltunk, egy szem szép Koszta-szabadrúgást leszámítva, hogy az utóbbi hetek-hónapok minden Kispest-siráma előjött az emberben. Persze miért Kispest-sirámozok, nem fenyegetett tavaly sem a kiesés, idén pedig alig kezdtünk bele az egész idénybe, szóval hova gerjedek, valóban. Nem tudom. Lehet, most tetőzik bennem (meg az egész szurkolói csapatban a környezetemben) a beszürkülés minden negatívuma. Mi is volt a baj tegnap (is)? Fantáziátlan erőlködés, renyhe iram, irányító (ész, koncepció) nélküli csapat. Mint ahogy az már megszokott 2013 ősze óta… Nem túl vidám első félidőt zártunk tehát, de „ennél csak jobb jöhet”, vigasztalhatta magát az egyszeri drukker, és kínunkban közben egyre többször nézegettünk hátrafele a lényegesen izgalmasabb hangulatot árasztó fedett sportcsarnok fele, ahol az U18-as női kosár EB helyosztói dübörögtek.
A második félidőn valamelyest dobott, hogy bár megkaptuk a vendégszektor orra elé a támadó Halit, ezzel együtt ugyanakkor a hozzánk legközelebbi játékosként az osti természetét újabban arroganciával turbósító Halmosi Czuczut is. Utóbbi, miután egy-két korzós és kanyar-béli orgánum-legenda megtalálta, a játékos korára utaló élcekkel és visszavonulási javaslatokkal, egyre többször ordított vagy mutogatott ki a vendégtábornak a támadásaikat követő visszafutásaikor. No, most meg kell jegyezzem: egyrészt a beszólások mélysége ekkor még nem ért el semmilyen non-píszi határt, másrészt a czuczui reakciók hevessége azért legalábbis véleményes volt, nem is értettük, Vad II miért nem tolt le legalább egy szóbeli fegyelmezést a felajzott vasi alfahímnek. Persze bár ez lett volna Vak II-vel a legnagyobb gond, de a két benézett kezezést nehezen nyeljük le, még ha utána a Halinak meg befújt két nem lest a spori a második félidőben (igaz, azokat mindkétszer még sípszó előtt bravúrral mentette Hori nálunk, míg az elmaradt 11-eseinket máris kevésbé sajnálom, ha eszembe jut, hogy tavaly kettőt is a vén tréninggatyás salabakterbe rúgtunk).
Nos, Halmosi nem lett lefegyelmezve, mi viszont továbbra sem gyártottuk a helyzeteket, így nem csoda, hogy jött a bosszú, és még kevésbé csoda, hogy ebben a legjobban szidott szombathelyi játszotta a főszerepet. Az előrefele tegnap bántóan gyengus Botka Endi helyett ugyanis Baráthot küldte fel Rossi, s a sérülésből visszatérő jobbhátvéd (talán másodszor láttam őt eredeti posztján kispesti évei alatt) jó 10 percig bizony nem igazán találta a lábán 10 kiló tape-pel soványmalacvágtázó Halmosi ellenszerét, aki egy sokadik elfutásából jól is centerezett, Hajdú pedig olyannyira igyekezett menteni a Hali-csatárok elől, hogy önmaga vert egyet a hálónkba. Több se kellett a derék Halista balszélsőnek, már rohant is ki a vendégszektor elé, Lipcsei- és Bárányos nagydíjas gerjedést, és hímtag-fókuszú pantomimot elővezetve. Repült is a válasz-sör felé a szektorból (csoda?), gondolom jön a szaftos bünti a jövő héten, Hemy papa majd blogol egy jót ismét a szurkolóink közé szivárgó fasiszta férgekről, a Tábor fele esetleg megsértődik, komolyan, még ez annyira hiányzott. Mondjuk, ahányan vagyunk mostanában, és amilyen a hangulat, lehet, észre se fogjuk venni az újabb megzuhanást – csak az olyan vájt fülűek (pl. én), akik érzékenyek a stadionbeli békére és hangulatra. Remélem, csak rémeket látok, de más sem hiányzik még ebbe a szürke idényünkbe, minthogy még ilyen belső szenvedések is elkezdődjenek. (Halmosi természetesen szóbeli figyelmeztetést SEM kapott).
Pozitívan nézve, Halmosi magánakciója egyébként legalább valami hangulati pezsgést hozott a nyugat-magyarországi koraestébe. Sőt, szakítva a klasszikus kispesti forgatókönyvekkel, pár percen belül egyenlítettünk is, az egyetlen félidei (sőt, szinte a meccsen egyedüli) támadásunkból, Koszta és Eppel is remekül passzolt tovább a túloldali büntető szélén, majd Baráth kapta üresen, lövésébe belenézett egy Haller-védő, becsapva így Királyt, szóval öngólra öngól, Boti meg tolhatta legújabb gólörömét, tiszteljük-becsüljük a Botit, mert egy jó értelemben véve nemnormális arcz.
Innentől kezdve a megzavarodott Hali ellen még 2 percig domináltunk, utána Posszi kiadta a catenaccio jelszót, lekapva ráadásul az addig messze magasan legjobbunként tündöklő Eppel Marcit, aki még fáradtnak sem tűnt nekem az „öldöklő” iramban, bedobva centerbe Rikit (????), lehet, túl sokat sütötte a nap a kispadunk előtti sávot, és ez nyomhatta meg a Mistert a végén, mindenesetre a (z amúgy nem létező) támadásaink feladása majdnem megbosszulta magát, de megúsztuk a kibekkelt utolsó 10 percet, pedig a Hali előtt adódott egy-két infarktus-közeli helyzetet okozó ziccer.
Egy ponttal a zsebben sétáltunk tehát ki a Káposztás utcából, a ’90-es évekből balkáni állapotba visszadegradálódó stadioncsúcs-üzletház tövében, s a romlás szele, ami a soproni élvonalbeli focit is elsodorta azóta, most ezen a szép ödenburgi estén fújdogált a fejünk felett, remélhetőleg nem az idei szezon baljós előhírnökeként. Egy pont, a semminél több, de a „játékunk” ugyanaz volt, mint a Fradi ellen, kilátástalan és tompa, úgyhogy én azért szorosabbra húztam a képzeletbeli széldzsekit magamon, nehogy a megénekelt fuvallatok már most átjárják a csontjaim.
Jók voltak: Horváth Andris, Eppel Marci (!!), Koszta, Nagy Geri. Az öngólt leszámítva Hajdú is tetszett.