A Hidegkutiban árazhatjuk be a kispesti tavaszt

Sose jön be a nagy patetikusan monumentális beharang, akármikor próbálkozok is ilyennel, így most sem teszek így. Ennek ellenére hajlok a címben foglalt ítéletre: én úgy érzem, sok minden, ha nem is eldől, de legalábbis irányba áll holnap. Hát, meglátjuk.

Emlékszem, úgy 1995-2008 között nekem mindig az idegenbeli MTK-k voltak az idények lakmuszpapírjai. Ha ott győztünk, vagy bravúr-döntetleneztünk a mindig erős kék-fehérek ellen, jó (esetleg majdnem királyi) lett az adott szezon a végén; viszont ha lesimázott minket a hazai csapat, vagy sima bénácska döntetlen lett csupán a meccs, felejthető idény következett n+1. alkalommal is. Na most holnap megint MTK, és mi épp a „tízből egy” idényünket futjuk épp, szóval már meg se lep, hogy pont a holnapi meccs döntheti el (fenét dönti el, de muszáj kicsit sarkítsak az izgalmakért, meg aztán nem járok talán annyira messze az igazságtól), hogy mit is akarjunk mi hosszabb távon a 2017-es tavasztól.

Igen, így érzem. Ha holnap kiszenvedünk, akár tré játékkal egy győzelmet, az lendületet adhat. Ne feledjük, az utóbbi években pont a tabella alsó feléből jövő kiesőjelöltek vagy az MTK ellen nem ment nekünk látványosan. Most a két említett csoport egyesül holnapi vendéglátónkban. Na, ha ezek után nyernénk, az aztán mindenre feljogosítana, nem?

Francokat, persze hogy nem. De azt hiszem, a lényeget értitek.

Ha viszont kikapunk a nagy szurkolói várakozásainkkal együtt, akkor nem lepne meg egy rapid esélyvesztés heteken belül, hogy aztán nyáron azt találgassuk, kár volt-e Botkáék elengedéséért meg a Laczkóék idehozataláért, és ezen ment-e el a szezon, vagy tényleg ennyi volt bennünk, hogy 6. hely a vége? Megint sarkítok, értse ki mindenki a lényeget.

Döntetlennél viszont meg leszek fogva, hogy az mit mond a jövőre. Fogalmam sincs. Maximum azt: a döntés elnapolva.

Már az Üllőin ment a nagy találgatás, utána pedig kommentekben még inkább, hogy vajon hogy kezdünk a kék-fehérek ellen, mennyire irányadó Rossi múlt szombati startoló tizenegye. Szerintem nyilvánvalóan semennyire. MK-ban nincs fiatalszabály, itt van, Nagy Geritől így félek, megint búcsúzunk. Laczkót, megérzésem azt súgja, még erőlteti Rossi. Ezzel alapból nem is lenne bajom, ne meszeljünk el valakit egy meccs alapján – de ha ez megint, és hosszú távon is Boti kezdőcsapat-tagságába kerül, akkor csókolja meg a Mister a checazzómat.

Nagy meglepetésekre tehát nem számítok e téren, gyanítom, egy

Gróf – King, Lovrics, Kamber, Laczkó, Holender – Hidi, Koszta, Gazdag – Eppel, Lanza

kezdővel indítunk. (Bár gyorsan hozzáteszem, Rossi mindig akkor húz egy nekem kedveset a kezdőben, amikor már totál leírom a besült hülyeségei miatt, szóval akkor sem csüngene kocsányokon a szemem, ha a fent bekövetelt két kedvencem valamelyike kezdene, de tippelni mégis inkább az ellenkezőjére tippelek). Aztán rimánkodjunk, hogy Tamási ne lelje még meg a szentgráltaktikát a csapatához, mert ha meglepnek minket, a meccseken belül némileg lassúreagálású hadtestként működő kispadvezérünk omlásától tarthatunk.

Szóval holnap MTK, belül fontos kérdésekről döntő mivoltot sejtek, aztán meglátjuk. Egy biztos: az idegenbeli MTK-meccsek valahogy mindig (de legalábbis: sokszor) hangulatosak. Talán nem függetlenül attól, hogy annyira semelyikünk sem utálja a „libásokat”. A borzalmasabb meccseinken, vagy a Gurigában elképesztő témák tudnak előkerülni a poharazgatásaink közepette – egy ilyen alkalommal értekeztünk arról a szokásos körben, hogy ha nem lenne a Honvéd, vajon milyen szurkerek lettünk volna. Nálam az anyai nagyapai vonalon a Vasas természetes válasz volt, Gyuri és Ábel ettől rosszul vannak, Gyuri úr zsigerből, Loctite pedig passzióból gyűlöli szegény Angyalföldieket. Molinógyárosunk „akkor kinek?” kérdésemre harsányan rá is vágta: „hát egyértelmű, hogy MTK”. Hanta meg ugye régóta szimpatizál a Hungária körútiakkal, úgyhogy hirtelen kisebbségben maradtam a szekunder Vasasosságommal, és hiába győzködtek a többiek, csak nem álltam be a sorba. Nekem az MTK mindig is Illésék-Hamarék és majdnem az egész KHFC lerablója marad, a gazdag srác az osztályból, aki mellett a későkilencvenesekbeli Honvédom mindig csak szegény rokon lehetett… de ha jobban belegondolok, az Újpestnél, vagy az erkölcs-erő-egyetértés-Mordornál még mindig jobbak. Ha már a Csepel nem játszott az összehasonlításban. Hát, valahogy így. Inkább rendeltünk egy újabb kört, és hallgattuk tovább Loctit, aki fáradhatatlanul elemezte tovább, hogy miért utálja magát, amiért Honvédos lett, de sose cserélne senkivel.

Mindenesetre a meccsláz azért már rajtam van. Ha nem is megveszekedetten, mert erőszakkal béklyózom magam a Földre, hogy megőrizzem józanságom, de bőven nem a minden mindegy hangulatban megyek majd holnap a kis pesti derbire. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy sokáig gondolkoztam, mit hallgassak ihletadó zenének a posztíráshoz, Pink Floyd, Anathema, esetleg JMJ Magnetic Fields-e? Nem, nem. Végül az új Metallica nyert – azt már csak remélni tudom, hogy csapat úgy döngöl végig a tavaszon, mint az Atlas Rise és társai a szobámon!

Holnap!