36 éves lettem ma (illetve leszek délelőtt). 24 éve ünnepelhettem, még gyerekként, utoljára bajnokcsapatot. 24 éve. Az egy negyed század. Ma újfent. A klubom történetében a 14.  címet, „sajátomként” a harmadikat (1990-91, 1992-93, 2016-17). Még nem fogtam fel azt hiszem, pedig ideje lesz lassan.

Amikor Diósgyőrben nyertünk 5:1-re, és másodszor örülhettem bajnokcsapatnak, hatodikos voltam, egy évvel azelőtt, hogy Lovifotóssal osztálytársak lettünk, három évvel a rendszerváltozás után, egy évvel az USA’94 VB előtt. A tinédzseréveim előtt. Akkoriban természetesnek tűnt mindez, vagy nyerünk vagy dobogósok leszünk, ennyi, a Honvéd a legnagyobb itthon. Ha idén nem jön össze, majd összejön jövőre. Diósgyőrben nem tudtam ott lenni, meg az azt követő ünneplésen sem. Na bumm. Majd legközelebb.

Azóta tudjuk, mi történt. Kurva messze lett ez a legközelebb. Amíg általánosban elismert dolognak számított a Kispest-drukkerség, addig gimnáziumban már végig vicc tárgya voltam (Nimes, Kispest hahaha, kiesőjelölt Kispest, hahaha, stb), egyetemen sírva röhögött rajtam minden csoporttársam. Ezzel elmentek a ’90-es évek, s már a 2000-resek közepén jártunk.

Az első, hosszú évekig kitartó munkahelyemen csodabogárnak tartottak, aki még kijár magyar meccsekre. Minek? Magyar foci még létezik? Olyan, hogy Honvéd, még van? Fura gyerek ez az Atesz. Egyedül Bandi bá, az ottani kedvenc kollegáim egyike ismerte csupán el szerintem a fanatizmusom de ő meg mindig oltott Fradistaként. [megjegyzem, ma gratuláló levelet küldött, riszpekt.] És elcsorogtak a 2000-res évek is.

A következő melóhelyeimen csak még jobban a közröhej fókuszában voltam. Magyar foci? Vicc. Honvédka? Kurva gáz. Valahogy így. Valahogy így napjainkig.

Én pedig egyre büszkébben, egyre makacsabbul tartottam ki a Honvéd mellett. Kiröhöghet bárki, én nem hagyom ott a csapatom. Nem hagyom ott ezt az örök keresztem, de hogy örömöm sose lesz benne már, az is zicher.

Belül én is tudtam, hogy esetleg 10 évente kifut nekünk egy (két) MK-siker, de max ennyi, másról kár álmodni. (Az idei idényben is jellemző, hogy az MK-ra mentem volna rá, ha kérdez valaki, a bajnoki cím, az nekünk magas. Még jó, hogy nem engem kérdeztek.). Úgyhogy szép lassan hozzászürkültem én is a szürke évekhez, és viccből néha ugyan ugrattuk egymást a meccstársasággal (ami amúgy az egyetlen pozitívuma lett az elmúlt 8 meccsévemnek, hogy ezekkel a srácokkal nyomulunk együtt a korzókorlátnál, meg szerte az országban), hogy hogyan is leszünk majd egyszer bajnokok, de igazából ezt senki nem gondolta komolyan.

Mert vannak az álmok és van a valóság.

Aztán tavaly kinn voltunk az EB-n (e blogon is megénekelve). Ott láthattunk csodából egy picit. Hazafele a kisbuszban jegyeztem meg talán Andrisnak, talán Gyurinak, talán Viktornak, hogy ezzel a válogatott csodával klubfociban az lenne ekvivalens, ha jövőre megnyernénk a bajnokságot. Teli szájjal röhögtünk. Talán én, magamon a legjobban.

Aztán egy esős vízilabdameccsen nyerünk a nyitányon az Újpest ellen, tavaly júliusban, hogy utána egy Fradi elleni sápadt vereséggel és egy Hali elleni iksszel ráálljunk a szokott szürkeségre. Legalábbis úgy tűnt.

Aztán jött Lanza.

Aztán Gyirmóton a Tábor kimondta hogy küzdjetek a bajnoki címért.

Aztán jött a tavasz.

Az utolsó hetekbeli lelkiállapotom végigkövethettétek a posztokban.

A válogatott bordeaux-i meccsén tavaly nyáron még csak gombóc volt a torkomban a meghatottságtól – ennyi.

Ma a vezető gólunk után megtörtént az, ami a Gyirmót elleni 96. perces gólnál, és Debrecenben a Tábor berobbanásakor már majdnem.

Elkezdtek folyni a könnyeim.

Az utolsó 4 percben meg – nézzen bárki hülyének, de – sírtam. De nemcsak én. Ott sírt mögöttem Hanta is. Meg még belül sokan szerintem.

Én még mindig nem hiszem el teljesen, ami történt, de lassan csak leesik.

BAJNOKCSAPATUNK VAN.

Úgyhogy most csöndben hátradőlök, és sokadszorra leírom: büszke vagyok, és boldog vagyok hogy Magyarország legkirályabb klubjának a szurkolója vagyok. Mi sose leszünk 50-szeres bajnokok, sose leszünk állami kedvencek, sose leszünk a divatklub, akinek mindenki drukkolni szeretne. Mi mindig megmaradunk a főváros egy külső kerületi csapatának, ami mellesleg a magyar focitörténelem legnagyobbja, de sose lesz mainstream. És ez így király. Eddig a kitartásunkért az évi-kétévi egy-egy Fradi elleni siker, vagy az aktuális „nagycsapat” elleni meglepetésgyőzelem volt a sovány jutalom. Nos, idén megkaptuk a kárpótlást. A gigantikus kárpótlást az elmúlt negyedszázadunkért. A pápai novemberi vasárnap estékért a havas esőben. A Szolnok elleni hazai 0:0-ákért. A Keleti Pu. arab pénzváltóiból és a Határ úti gyrososokból felállított csatársorainkért. A Fradi VIP-ből talpaspohárból vörösbort szürcsölő és nekünk mutogató brokkkolik látványáért. A rajtunk való gúnyos mosolyokért.

BAJNOKCSAPATUNK VAN.

Ízlelgessük nyugodtan, jövő májusig csak megszokjuk.

Én pedig, visszagondolva az elmúlt hetekre, Lanza Gyirmót ellenijére, majd mezőkövesdi felső sarkosára, ugyanott Bobál ívhegesztésére, az MTK ellen Koszta kiküzdött győztes öngólrúgatására, a debreceni mesterhármasára, Nagy Geri beadására és Eppel fejesére, újból elkezdek bőgni, pedig bizony 36 éves leszek ma, nem az 1993-mas kis hatodikos, aki Szabados ManUTD elleni egyenlítő góljakor szipog a tribünön.

A legszebb születésnapot kaptam, srácok. Köszönöm.

BAJNOKCSAPATUNK VAN!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!