A tatabányai 9 fokba visszatérő kilátástalanság egészen csontig hatoló élmény volt

Budaörs – Honvéd 1-1 (tizikkel: 4-5)

Nyilván tudtuk, hogy nem lesz könnyű a Budaörs elleni kupameccs, ahogy egyetlen kupameccs sem szokott nekünk könnyű lenni, kevés kivételtől eltekintve. Azt is tudtuk, hogy hatalmas gödörben vagyunk, amiből egyelőre az edzőválságot tapasztaljuk közvetlenül.

Ahogy néztem a bemelegítő társaságot a pálya melletti Sport Hotel parkolójából (remek potyázóhely, aki nem szeretne jegyet venni Tatabányán), mintha az arcokon és a mozdulatokon a hitehagyottság viszonylag könnyen felismerhető jegyeit láttam volna. Egészen más a hozzáállás, mint a mostanság megszokott, sokkal inkább a rohadó, gazzal felvert Bozsikhoz méltó, pedig már-már elhittük, azok az évek örökre elmúltak.

Ennek ellenére hatalmas reményekkel tekintettünk a meccs elé vagy kétszázan, akik lerándultunk Pestről. Szenvedés lesz, ez alap, de valahogy majd csak továbbjutunk. És pontosan így is történt.

Volt, hogy Horváth ragadt be és kaptunk belőle majdnem gólt. És volt, hogy hatalmas bravúrral védett, pont akkor, amikor lehetett érezni, ha bemegy, soha nem jövünk vissza.

Latifu a gólpassza ellenére egy félidő alatt csinált viccet magából, úgy hülyére szopatták a budaörsiek, hogy abszolút indokolt volt a cseréje. Utóbbi következménye egyébként az lett, hogy EvdM a jobbszélre tolta ki Baráthot, aki végre szélsőhátvédként bizonyíthatott a hollandnak. Sajna nekünk is, amikor az utolsó percben, futtából lőtte az üres kapu mellé Holender centerezését. Basszus. (Csere, kapott gól, hosszabbítás, ahogy annak lennie kell.)

Aztán ott van Gazdag, az egyik abszolút kedvenc, aki ha szuperhős lenne, valószínűleg az Elátkozott néven kapna spinoffot a Honvéd történelmében. Három, azaz három éve képtelen tétmeccsen betalálni. Akkor a BKV Előre ellen sikerült a Magyar Kupában, hogy utána vélhetően örökre elnémuljon. Mintha egy futballozni tudó Komlósi Ádám szaladgálna a mezünkben, olyan a mérkőzés per gólmutatója, miközben sorra adja a gólpasszokat, harcolja ki a faultokat és így a tizenegyeseket is. Csak az a nyamvadék gól hiányzik, pedig a Budaörs ellen is bőven volt rá esélye. (Szövődmény: az első hat tizenegyesrugó közé nem volt felírva a neve!)

Aztán a hosszabbításban előbb szórványosan elindult marcorossizás, majd kötelezően érkezett a “Bye, bye Erik, bye bye.”, mert érkeznie kellett kötelezően. (Néhányan Edwint énekeltek, vagyis a nevét se jegyezték meg ennyi idő alatt.) Hirtelen nem is tudom mikor tüntettünk utoljára edző ellen. Talán szegény Reszeli lehetett, mert Vérhód miatt is Cordellát szidtuk.

Tartom, ez így nem mehet tovább, mert nagyon nagy gondok lesznek. Az elmúlt hetek teljesítményét már nem lehet a szőnyeg alá söpörni, és azt mondani, vannak rosszabb meccsek (vö.: fogadjuk el, átállunk a támadó focira), mert láthatóan nettó hülyeség. A támadó foci nekem a kapura lövésről szól, pont arról a jelenségről, amiből a gól lesz, és amit nagyon ügyesen tüntettek el a játékunkból. (Tavaly az egyik legtöbbet mi lőttük kapura a bajnokságban, és bár darabra ez idén nem nagyon változott, a hatékonyságot valahogy mégis megérezzük. update // Hmm, a csakfoci egészen mást hozott le.)

Valami nagyon nagy baj van, és ha tippelnem kéne, akkor a feszültség a csapat és az edző között keresendő. Egyszerűen nem működik az a kémia, ami egy ilyen keretminőségnek szükséges, hogy eredményeket tudjon elérni.

A Budaörs ellen gyakorlatilag Bobál és Nagy Geri (plusz Gróf) kivételével a legerősebb kezdőnk játszott, mégis szenvedtünk.

Egyre inkább azt érzem, hogy a szombati Balmazújváros, vagy a jövő heti hazai Felcsút közül az egyik vízválasztó lesz.

(képek: 1909foto)


Az megvolt, hogy EvdM nagyon sok helyen úgy van feltüntetve, mint a Metalurh Doneck edzője 2011 és 2014 között? A később földbe álló, de amúgy korábban elég márkás nevű klubnál viszont nem tudnak ilyen nevű edzőről. (A klub 2015-ben összeolvad a Stal Kamianske csapatával, ahol EvdM valóban ült a padon 2016-ban 15 meccsen.)

Na, de a lényeg, hogy több forrás szerint is az egyetlen hely, ahol EvdM egy évnél tovább bírta, az valóban a Metalurh Doneck volt, viszont nem edzőként, hanem valahol az utánpótlásban (youth coordinator).

Ha jól számoljuk, akkor a felnőttcsapatos tapasztalata pár meccs különböző csapatokkal Katarban; néhány hónap Malajzia és 15 meccs az ukrán élvonalban. Ez pedig bárhogy nézem, nem sok.