Ezt a posztot nem ajánlom mindenkinek, csak saját felelősségre, mert magam sem tudom, hogy pontosan miről szól

Egy nagyon hosszú és boldog év utolsó idegenbeli túrája következik. Idén kétszer jártunk Felcsúton, Mezőkövesden, Sopronban, egyszer Balmazújvárosban, Beer-Shevában, Gyöngyösön, Pakson, Pécsett, Tatabányán és Telki után most Debrecenbe is harmadszor utazunk. Van bennünk tehát bőven kilométer. (Bakker, most nézem, hogy a törökországi edzőtáboron kívül egyedül egy telki edzőmeccset hagytam ki idegenben, sőt, ha jól számolom az egyetlen elérhető Honvéd-meccs, amit egyáltalán kihagytam 2017-ben. Ilyen se volt még.)

A zárójelhez tartozva: elfáradtam. Sok volt ennyi minden, és nem az utazások, a távolság, a társaság, hanem tényleg az egész úgy, ahogy van. Bajnoknak lenni egy alapvetően boldog, de fárasztó állapot. Kispesten meg pláne.

Megpróbálom elmondani miért.

A tavaszt hagyjuk, akkor hétről-hétre ment a #mégvalahánymeccs. Nem illett figyelni semmire, megírni ugyan megírtuk, a hangsúly mégis a bajnokságon volt, talán sikerült kicsit kibillenni a saját nyomorúságunkból, a kispesti párialétből. Bajnokok lettünk, és mondhatnánk, minden meg van bocsájtva, de nem mondjuk, mert ilyet nem lehet mondani.

Egy klubot sem legitimálhatnak pusztán az eredményei, mert az csak szükséges, de nem elégséges feltétel a folyamatban. Kispesten az eredményességnek vannak hagyományai, azonban a mai Kispest nem csak egy klub, amely éli bele magát a világba, hanem egy vállalkozás is. A bajnokcsapat adott feltételek között lett bajnok, majd felülkerekedett az üzleti szemlélet, és a vállalkozás ahelyett, hogy szintet lépett volna, inkább maradt a korábban kijelölt határai között, és elfogadta, legfeljebb kevésbé lesz sikeres – bár nem ezt kommunikálja. Ha a sport pénzbe kerül, akkor a sport mindig veszíteni fog, amennyiben a kassza véges. Nálunk pedig az, hiába termelte ki a tavalyi csapat a szintlépés fedezetét.

A saját, magunknak okozott nyomorúság a körülöttünk létező világ leírásának csupán az egyik szelete, ott vannak még a környezetünket meghatározó törvények is. Miközben a fizikusok a Mindenség elméletét keresik, a nagy egyenletet, ami összekapcsolja az általános relativitáselméletet a kvantumtérelmélettel, vagyis a nagyon nagy léptéket a nagyon kicsivel, addig a magyar futballban egy hasonlóan lehetetlennek tűnő vállalkozást sikerült véghezvinni, és megtalálni a Fogalmat, amit úgy hívunk: – de inkább hagyjuk. Mutyi, parazitizmus, seggnyalás, lenne itt minden, írhatnám nemzetisportosan három ponttal is a mondat végén, sejtetve, hogy tudjukki, tudjukmi, pártház, z0rbán, ilyesmik.

A magyar futballban egyszerre van jelen a gátlástalanság és a még nagyobb gátlástalanság. Egy olyan modellt próbálunk baromira drágán felépíteni, amiről az első pillanatban látszott, hogy hibás, lenyúlást, élősködést fog eredményezni, elkényelmesedés lesz a vége, megszűnik minden motiváció a harácsoláson kívül, és a focink gyönyörű díszletek között lesz sokkal rosszabb, mint volt, amikor magára hagyták.

Toljunk pár csapatot, irányítsuk oda a szponzorokat. Kevés? Hozzunk olyan szabályokat, hogy a klubok, a saját maguk által megtermelt pénzt akkor kapják csak meg, ha megfelelnek bizonyos megkötéseknek. Így egyesek kénytelenek lesznek magukat gyengíteni, miközben a toltaknak édesmindegy. Ez is kevés? Törjük meg őket – és itt következhet bármilyen össszeesküvés-elmélet, amit csak ki lehet találni, könnyen előfordulhat, hogy több is igaz lesz közülük.

Ebben a belső és külső környezetben lettünk bajnokok 2017. május 27-én, és ebben a környezetben éljük a mindennapjainkat egy jó ideje. A Kispestet nem választod, azt adományként kapod. A szenvedés pedig a modern kispestiség egyik alappillére. A szenvedés szükséges, mert így érthetjük meg, hogy létezhet, hiszen léteznie kell egy jobb világnak, a jelenlegihez hasonlót egyszerűen nem teremthet józan ész. A szenvedés egyben tapasztalat is, biztosítéka annak, hogy ha eljön majd a jobb világ, akkor abban létezni fog a kispestiség.

A fene se akart ilyen posztot írni, de ha valamiből eljön az utolsó – idegenbeli meccs idén -, akkor önkéntelenül is összegezni próbál az egyszerű blogger. Picsába a rutintalanságommal, legközelebb majd jobban figyelek, most azonban már maradjon ez a téma.

A bajnoki cím hozott egy átmeneti legitimációt a belső nyomorúság forrásának, és talán picit legalizálta is a külső világot, hiszen bizonyította, egy rendszeren kívüli csapat is győzhet, azonban a létező világok legjobbika lenne a mostani, ha ennyire egyszerű lenne a képlet.

Vizsgáljuk meg egy másik szemszögből azt a bajnokságot. Surranópályán, a Vasas is harmadik lett, mintha csökkent volna a figyelem, mintha kicsit kevesebb stadion (és több lovarda, sportcsarnok) épülne mostanában, mintha egyszerre sikerülne hibázni a kegyelt kluboknál, mintha valami repedezne. Kezd bedőlni a modell?

Az Arrogancia-állandó változatlan, úgy tűnik mintha semmi sem változott volna, mégis érezzük, valami nem stimmol. Volt egy megbicsaklás, idén újra Videoton és Fradi, de volt egy megbicsaklás, ami reményt adhat, hogy még nem vették el, sajátították ki teljesen az életünket, valahol még léteznie kell egy nem Patyomkin-futballnak. Nem merjük elárulni egymásnak, de mindannyian egy kicsit Winston Smithek vagyunk Óceániában. Vajon mi vár ránk a 101-es szobában?

Kispestinek lenni tehát nem csak adomány, hanem kiváltság is. Kiváltság lenni amúgy fradistának, diósgyőrinek, paksinak is adott pillanatokban, ám ma olyan időket élünk, amikor az épelméjűség utolsó bástyáinak egyike talán éppen mi vagyunk. Ha maradunk hangosak, ha maradunk eredményesek, akkor reményt adhatunk másoknak. Ha valaki egyszer a piros kapszulát választja és kilép a Környezet által teremtett Mátrixból, ott fogjuk várni őt a Valóságban.

Egy bajnoki cím könnyen elvakíthatja az embert, és még könnyebben, ha egy következmények nélküli klub szurkolójaként éli meg. Tényleg sajnálom azokat, akik csak a sikert látják, és nem foglalkoznak azzal, hogy milyen körülmények között sikerült elérni, hányakat kellett megnyomorítani érte, hány történelmet kellett megtagadni, újraírni, hányszor kellett szembeköpni magu(n)kat, míg nem elfogadtuk az elfogadhatatlant, és a nyálas arc lett a normális állapot. Nem sajnálom tőlük a sikert, nem ők tehetnek a világról, amiben élnek, és mégis, ki tagadhatja meg egy szurkolótól, hogy örüljön? Nem kívánok én nekik rosszat, csak tudom, rossz lesz, mert ez az egész, ami körülöttünk van fenntarthatatlan, a génjeibe van kódolva az összeomlása.

Nem lesz kár érte.

Ha lenne időm indulás előtt, akkor nem csak megszerkeszteném a posztot, hanem vissza is olvasnám, mert most már engem is érdekel, hogy a három telki edzőmeccstől hogy jutottam el idáig.

Fél tizenegy, délben indul a fuvar, lenne még mit, de most abbahagyom. Debrecen, utolsó idei túra, hajrá.

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. || vh összes bejegyzése