Mastodon

Őszi borongás

Este negyed 10 körül öcsémmel átsétáltunk a sorompók mellett a Bozsik felől az Ady irányába, majd egy jelenetbe sűrűsödve olyan dolog történt, ami miatt egyszerre rohant át rajtam 29 év, az ide kijárásom története.

Ez egy ilyen nap volt.

Van abban valami furcsa és furcsán tipikus, hogy a tegnapi szombat a legkedvencebb RW-időjárást hozta a nap nagy részében (lógó esőláb és borús idő, de langyos hőmérséklet és még inkább száraz idő), én mégsem az ilyenkor szokott kellemes őszi keserédes vidám álmodozásban lebegtem, hanem egész nap valami tompa, mély szomorúság volt rajtam.

Hát, nyilván. Búcsúzott a Bozsik.

És miközben most nézem a szöllősisport videóanyagát a búcsúról, benne Kaszás Kálmánnal, aki sorolja az emlékeit, hát kérdem, hozzá képest, az emlékeihez képest én hol vagyok, ’89 óta csak a végét csíptem el az utolsó sikerkorszaknak, meg 1996, 2007, 2017… de aztán kicsit vidámabb leszek: ez se semmi azért!

És bármennyire is csak elméleti ez a búcsú, bármennyire nem látjuk még az építési konkrétumokat és határidőket, bármennyire is pesszimisták (szerintem joggal) sokan, bármennyire is fölöslegesnek tűnik az MTK-pályára költözésünk, mert a magyar hagyományoknak megfelelően lehet, hogy még hosszú hónapokig áll még itt intaktan a stadionunk….

…akkor is, ez a tegnap lett kijelölve búcsúnapnak, és ahogy elszorult torokkal mentem ki a Paks ellen is, mint utolsó bajnokira, most ugyanígy, hiába volt tele más programmal a szombatom, este 7-re azért lóhalálában igyekeztem kiérni, és ez, némi tesói fuvarsegítséggel a kezdő sípszóra sikerült is.

Hogy aztán végignézzek 2*30 percet a szokott meccstársasággal, nagyokat kuncogva, és ezekbe a kacagásokba menekülve a bizonytalan jövő és a körülöttünk kavargó emléktonnák lelket meg-megnyomó hatása elől, menekülve attól, hogy tényleg belegondolj abba, hogy miket hagysz magad mögött, micsoda szép és micsoda borzalmas napokat, dicsőséges perceket és nihilbe fulladó szürke éveket, és mindegyik hiányzik majd, tudatosul benned, mikor a lefújás után hazamész, és otthon a lakás csendjében már egyedül maradsz a gondolataiddal, ott már nem a játékvezető Hemy úron, a kedvesen hülyéskedő Kovács Kálmán – Nagy Geri duón, vagy a túloldalt showmankedő Botin, és a pályán fel-alá kocogó pocakos legendákon mosolyogsz (mosolyogsz, de nem gúnyból, hanem kedves meghatottsággal), hanem az emlékeidbe zuhansz vissza.

1995 tavaszának utolsó meccse tradicionális szezonzáró volt a Bozsikban, ezekre annak idején mindig kimentünk, és ezúttal jeles társasággal: Sarok osztálytárssal, aki manapság Lovifotósként czukkoskodik a pálya szélén; Toncsi barátommal (nem Kukocs), aki mára színészként büntet a pesti deszkákon, de akkor még mi voltunk az áltisis osztály Stan és Pan-ja, és Csanád haverunkkal, aki állítólag Kós Károly leszármazottja volt. A meccset a Nagykanizsa ellen be is húztuk 3:1-re, majd Sarok meggyőzött minket, hogy menjünk le a klubházba, a tribün alatti, tornateremből VIP-pé varázsolt  terembe, autogramra vadászni. Jó, legyen. Addig Apuval és Öccsel jártam csak a tribün mögött, akkor még nem volt lezárva az a rész a forgalom elől, és mindig ott jöttünk haza, én meg leselkedtem be a vörösre festett ajtókon, hátha látok hírességet, de sose. Bemenni? Az elképzelhetetlen.  Erre most bementünk. Egy órányi tolongás következett, lökdösődés, levegőért küszködés, mire elkezdtek szállingózni befele a játékosok, én meg viaskodtam  belül magammal, hogy megéri e maradni a szignókért vagy jobb elkerülni a lebaszást otthon, hogy miért kések egy órát a megbeszéltekhez képest. Végül győzött a kispester bennem, és maradtam, de nincs papírom, mire írassak alá? Hát a diákodba, harsogja Sarok, Toncsi is már halássza elő az akkor még 8-10 oldalas kis papírigazolványt azzal az undorító barna árnyalatával, veszem elő én is, és kapom el Forrai Rambót először, aztán a nagy benga balhátvédet, Mátyust, aki akkor nagy kedvencem volt, válogatott lesz, meglássátok, Illésről lemaradtam (ma már bánja kánya), Hamarról is, de jön egy újabb fiatal, idén már majdnem annyit játszott, mint Mátyus, azt mondják ő veszi majd át Illésék helyét középen, Bárányos. És végül kifele menet még ott áll a jól ismert borostájában az Orosz Feri is. Érdekes, ő valahogy nálam mindig elbújt kedvencség terén Hamar, Vincze Pilu, Kovács Kálmi (!!!!!!!) vagy akár Ádi czukk, és a karmester varázslók (Pisont, Illés, Stefanov) árnyékában, de ha már ott volt, akkor vele is szignáltattam a szebb napokat megélt igazolványt, de hát úgyis 8. osztály vége van, úgyis jön a gimi, úgyis jön az új igazolvány. Aztán ki a 42-eshez, Kapitányságnál leugrani, és rohanni hazáig – hogy ott egy rossz szót se kapjak a késés miatt, szokás szerint túlaggódtam ezt is.

Na ez a vészterhes jövő, a várhatóan távozó fél keret képével súlyosbított szezonzáró ugrott be tegnap este negyed 10-kor, a sorompóknál. Mert ahogy sétálunk ott át Tesómmal, egyszer csak megbök, és elénk mutat, ahol egy hosszú őszi lódenkabiban, kapucnis pulcsiban, kopott Hummel sporttatyót lóbálva poroszkál telefonálva egy fazon, valahogy ismerős orgánummal, amit sok-sok válogatott meccs előtti riportban hallgattam végig, no meg azóta legendává ért Aloha-produkciós videókban nézegettem a Csank-korszaki nemzeti tizenegy idején. Igen, igen, kitaláltátok: Orosz Feri ballagott előttünk. 1992 gólkirálya, majd 3 éven át a “nagy” KHFC sztenderd csatára, aki valahogy mindig előbb-utóbb kezdő lett, hiába volt itt Hamar-Negrau-Fischer-Vincze-Tóth Misi-Puhalak-Kovács Kálmi-Sallói, és még ki tudja mennyi ász. És akkor, ahogy az egykori Matchwinner-es meg Gösser Diadorás mezben kavargató Orosz képe beugrott, és most néztem az előttünk poroszkáló, gondolataiba merülő ex-focistát, aki egykori sikerei színhelyén tolt egy gálameccset, és most úgy sétál haza, mint régen, ki tudja hányszor, a múlt ködébe vesző kora kilencvenesekben, újra itt a régi Kispest kis házai között, a 42-es végállomás melletti kocsmák (hűlt helye) mellett, hát elszorult a szívem, hogy telik az a rohadt idő, mert megláttam mást is Orosz mellett, igazából azt a kissrácot, aki izzadt kézzel szorongatja a diákigazolvány középső két oldalát, de egy zsebkendőbe csomagolva, hogy nehogy az izzadtság lemossa az aláírásokat, a kissrácot, akire még várnak a gimis, egyetemi és munkásévek, megannyi szép dolog és csalódás, az életben csakúgy, mint itt a második otthonában, a Bozsik-stadionban, hogy aztán 2017-ben, 22 év múlva úgy érezze, minden megérte.

És ekkor már nem tudtam hátranézni a stadion felé, mert akkor aznap este nem alszom, úgyhogy meggyorsítottuk a lépéseinket Öccsel a kocsi felé, otthagytuk Oroszt, a kopott aszfaltot, a 42-es végállomást és a Bozsikot, minden, fájdalmasan felénk nyújtózkodó emlékkel együtt….

…de csak erre az estére, hiszen ezek az emlékek örökre velünk maradnak.

* * *

Ui.: a régi jegy-gyűjteményemben a fotón mellékelt diákigazolvány lap mellett még egy boríték hátuljára vésett Borgulya-szignóra és egy egy “Mistery – Michael Jackson is ezt issza” szórólap hátára hegesztett Philip Tarlue – Mezianet Touati aláíráskettősre is bukkantam, de van az önbecsülésnek egy olyan foka, amiért ezt már nem osztom meg nyilvánosan. (RW sírva röhög magán).