Mastodon

Ilyen az, amikor valóban nincs szerencsénk

Mezőkövesd – Honvéd 3-1 // osztályozókönyv

Nem voltunk jók, különösen a középpályánk. Ben-Hatira és Gazdi is úgy volt, hogy megcsinálta a szép cselt, megvolt a neheze, majd jött a homálypassz, vagy egy lövés a semmibe.

Hiába mentünk előre, hiába fociztunk, semmi sem jött össze. Még rosszan is jobbnak, támadóbbnak tűntünk, nem hiszem, hogy bárki azt érezte volna a meccs alatt, hogy a Kövesd nyerhet.

Erre kiderült, hogy bennünk ennyi van, miközben a Kövesd képes sebességet váltani. Moutari és Vajda bejött, majd az utolsó húsz percben lerendezte a meccset. Értitek, Moutari, padon, Kövesden. Nem egyszerű.

Nem volt válaszunk a cserékre, de miért is kellett volna? Hetven percig működött az elképzelésünk, és igen, tényleg nem ment sokaknak, tartom, mi voltunk inkább meccsben.

Jellemző példa még az első félidőből, hogy ugyanarra a labdára, nagyjából hasonló távolságból startolhatott Kamber és – talán – Drazic. Utóbbi tett pár kósza lépést, pedig ha eléri, szemben van a kapuval, a védőnk oldalról érkezik, ott lenne az előny. A pár kósza lépés után inkább megállt, visszafordult – Kamber. Meg sem próbáltak futtatni minket középen, jól helyezkedtünk, értelme se nagyon lett volna, viszont fura, hogy az egy-az-egy esélyét se vállalta fel.

A második félidőt is hoztuk, egészen a hetvenedik percig. Utána kaptunk hármat a semmiből. Egyrészt érthetetlen összeomlás, másrészt ha Kuttor tényleg így akarta a cserékkel, akkor mélységes tiszteletem a zsenialitásának. Néztük a padunkat, és ugyanott tartottunk, mint Supka: mit lehet erre reagálni? Hogyan, kit, kire egyáltalán? Nem a játékunkkal van baj, hanem a szerencsénkkel.

És a bíró sporttárssal – jegyzem meg halkan, és csak azért halkan, mert még egyik kérdése szituációt sem láttam ismétlésben. Mezghrani ugye egy sárgával került földre az első félidő végén, vagyis három ítélet lehetett: tizenegyes, kiállítás – vagy semmi. Utóbbi történt.

Aztán ott van Danilo a tizenhatos vonalán, az már előttünk történt – nem tudom. Meg kéne nézni ismétlésben mindkettőt.


Meccs előtt a hajtásról beszéltem, hogy érzem, jönnie kell. Jött is, azonban átfordult abba, amiben egyáltalán nem hittem: a görcsösségbe.

Kósza és kimunkálatlan elméletem szerint a görcsösség akkor jön elő nálunk, ha működik, és stabilan működik a játékunk, azonban egy meccsen az istennek se tudunk gólt lőni, pedig jobbak vagyunk. Vannak ilyen pillanatok, elég csak a tavalyi Fradi elleni 0-1-re gondolni, amikor egyből egyet bevágtak, nekünk meg semmi sem jött össze, hiába voltunk egyértelmű fölényben.

Az egyszeri görcsösségből összeállhat a folyamatos görcsösség, majd következik a játékunk elvesztése, megreformálása, közte egy téli/nyári szünet, kis keretcsere, az új keresése, satöbbi. Lefelé a kocsiban RW alig másfél perc alatt sorolt fel tíz jó periódust, amik aztán lecsengtek, de valóban voltak stabilan működő koncepcióink, és termelték is stabilan a pontokat. (Azt már csak én teszem hozzá zárójelben, hogy mintha a többsége pont a válogatottas szünetekkel tört volna meg.) A lényeg, hogy a jó periódusok egy jelentős része Supkához köthető, vagyis ha megtaláljuk a játékunkat, akkor azt tudjuk tartani hetekig.

Két hete rátaláltunk valami a Paks ellen. Nem feltétlen a focira (játékra), hanem a működésre, a szimpla hajtásra, amikor a biztosból is összejöhet kis türelemmel a győzelem. Hihetetlen, hogy egy meccs után, két hét kihagyással jöhet a görcsösség. Tényleg, mi a francra görcsöltünk rá? Az elvárásokra? A hajszolt bronzra? El akarjuk adatni magunkat, vagy sem? Tényleg az legyen, hogy a közepes tutiba már hétfőn belefekvő Holender szinte az egyetlen, akinél az akarás és az eredményesség egyszerre jelenik meg?

Nem értem.



Ja, és innen is boldog születésnapot, Gumó! (kezdőrúgás a lelátóról, az 1909foto klipje)

címlapkép: 1909foto

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||