Ma éjjel, 86 éves korában, szenvedéseit méltósággal viselve elhunyt a kispesti Aranycsapat utolsó képviselője, Faragó Lajos. A már életében legendává vált kapus 1945 és 1963 között volt a Kispest, majd a Bp. Honvéd labdarúgója.
Háromszoros bajnok (1952, 1954, 1955), kétszeres ezüstérmes (1953, 1957–1958), egyszeres bronzérmes (1958-59), Közép-európai Kupa-győztes (1959). 1954–1957 között hétszer volt válogatott. Tagja volt az 1960-as, római olimpián bronzérmet nyert csapatnak. 1964–73 között a Bp. Honvéd utánpótlás csapatait edzette. 1973–1974-ben 23 bajnoki mérkőzésen az első csapat szakvezetője is volt.
Interjúrészlet Lajos bácsival a Labdarúgás 1959 augusztusi számából //
— Lali fiam, ugorj már el ide a közelbe s szedj egy kis füvet a tyúkoknak.
A Lali-gyerek néhány méterrel még távolabb „ugrott”, a közeli Kispest-pályáig. Ahol véletlenül éppen a KAC kölyökcsapata tartott edzést. Néhány szorgalmas ifjonc a kétkapus edzés után még kapura rugdalt egy kicsit. Közben a kapus is lement a pályáról s a 13 éves Lali — a csatárok bíztatására — beállt védeni a kapuba. Mivel nyár eleje volt, ledobta a kiskabátját, nadrágján megigazította a szíjat, a markába köpött (elnézést kérek a kifejezésért de istenbizony ezt tette) s beállt a kapuba. A csatárok — akadt köztük egy-két ifi is — egymásra kacsintottak, nem szóltak, csak a szemük mondta:
— No, ezt az ürgét hamar kilőjük a kapuból.
Mi tagadás, akkoriban még elég vékony fickó volt a Lali. Az első 3—4 lövés vagy mellé szállt, vagy éppen a kapus kezébe ment. Azután a jobbkötő nem túlerős, de pompásan helyezett lövést küldött a jobbsarok felé. A kapus dobta magát, nagyszerűen nyúlt ki, s biztos kézzel húzta magához a labdát. A következő pillanatban a bal alsó sarokra tartó erős lövést öklözte ki vetődve. Vagy negyedórát „izzasztották” a srácok. Persze, közben egy-egy lövés a hálóba is vágódott, de a labdák zömét kivédte a fiú, akit most már egyáltalán nem az ürge jelzővel aposztrofáltak a többiek. Vége volt az edzésnek, s ekkor odament hozzá egy bácsi.
— Mondd, fiam, futballozol te csapatban? — kérdezte tőle.
— Hogyne, az utcánk csapatában. Rongylabdával játszunk.
— Nem úgy értem. Le vagy igazolva sportkörhöz?
— Nem én, bácsi kérem.
— Aztán, mondd csak, volna kedved idejönni hozzánk?
— Semmi mást nem szeretnék jobban, mint azt.
— Én, Nemes-Nehadoma József vagyok. Most menj be az öltözőbe, illetve a fürdőszobába, mosakodj meg, aztán majd beszélgetünk. Hogy is hívnak tulajdonképpen?
— Faragó Lajos a nevem.
Hát körülbelül így indult el Faragó Lajos labdarúgó pályafutása, 1945-ben, 13 éves korában. Tehetséges gyerek volt, dehát fiatal még. Arról álmodozott, hogy egyszer majd az ificsapatba is bekerül. Bekerült, persze hogy bekerült, s nem is akármilyen volt ám a kispestiek ifjúsági együttese. Bárfi, Szovják, Dombai és még jónéhány tehetséges focista rúgta itt a labdát, igen ügyesen, nagyon eredményesen. S ahogy lassan múltak az évek, az ifik közül páran már kezdtek „belenőni” az első csapat — akkor már Honvéd — tartalékegyüttesébe. S később, a helsinki olimpia idején a Honvéd vegyes csapata Csehszlovákiában portyázott. Faragót tartaléknak vitték el.
(via Labdarúgás, 1959 augusztus // Arcanum || a hajtás előtti szöveg: honvedfc.hu || címlapkép: Labdarúgás, 1959 március, Petrovits László felvétele)
