Szimpatikus vesztes, szimpatikus edzővel, ez tök jó, csak sehova sem vezet

Mivel mostanra jutottam el oda, hogy legyen időm írni a tegnap tapasztaltakról, volt rá érkezésem, hogy még este beleolvassak a kommentárokba és az ilyen-olyan közösségi felületeken történő eszmecserékbe, szurkolói kinyilatkoztatásokba. A helyzet az, hogy azoktól sem lettem boldogabb, ha már maga meccs nem lett volna elég. A következő bekezdésekben így – előre szólok – ellene megyek a közhangulatnak – hogy rohadjak meg.

Nézzük magát a találkozót. Reggel belém hasított egy furcsa megérzés – 5-10 meccsenként szokott elkapni egy-egy ennyire tuti látomás, vagy minek nevezzem, amilyen most; legutóbb talán tavaly a Fradi elleni utolsó hazai előtt súgta valami, hogy most aztán nyerünk. Ezúttal a Thomas Magnum-i belső hang azt súgta, hogy bár minden abba az irányba mutat: sérülésektől sújtott csapatunkat rommá veri a Videoton, nem, nem ez fog történni. Hanem egy szoros vereség, vagy valami penetráns bírói belenyúlással, vagy egy #mindenidők jellegű peches bekapott góllal vérzünk el, de állva, nem párnák közt. Végülis, igazam lett nagy vonalakban.

Ábel úrral (aki ezúttal ugyanúgy decens fehér ingben érkezett, mint én, mondhatni, akaratlanul is megadtuk a módját a rangadónak, bár nem ez volt a cél) már a lelátón helyet foglalás után rögvest szimultán fejet fogtunk, miután Ben Alibi Hatira léhán melegítő alakját véltük felfedezni a kezdőben. A héten több posztalatti beszélgetésben is felmerült a Sannino-előd érthetetlen húzása az MK-döntőben, a tuniszi beállítása tekintetében, amivel egyet is értek – nos, az elvileg a helyzetet sokkal jobban átlátó Sanninónál ezúttal szintúgy kezdett a német-arab kollega. A kopasz kispadvezér védelmére legyen szólva, tényleg leapadt a keret, se Gog, se Lanzafame, se Kulacs, Cipfnek még a fenekén a tojáshéj, szóval akár érthető is lehetett volna a döntés, ha a tavalyi, a bevezető sorokban már említett Fradi meccs óta lett volna értelmezhető sprintje, vagy valami akaraterőről, bizonyítási vágyról tanúságot tevő momentuma Beni bátyónak. De fájdalom – nem volt, és számos szurkolói véleménnyel ellentétben tegnap este, az egy szem, Moutarinak becenterezett remekpasszt leszámítva én mást nem nagyon érzékeltem a Videoton ellen sem hősünktől.

Támadószekciónk ezzel az emberhátránnyal + Zsoldy, Gazdi hiányában, King helyén Uzival így elég haloványan zakatolt, a hajtást leszámítva. Uzoma eredeti helyén az új albán csoda egyelőre a szürkébb igazolásaink mintapéldáját hozta, de nem gyalázom őt túl, mert óriási hibái nem voltak, és ez ugye még csak a debütmeccse volt. Remélem inkább Marshal Mufi és King kispesti példáját követi karrierívében a srác, nem pedig a „gyenge kezdés után erős hanyatlás” röppályát, mint számos elődje (Gebro, Kosztolányi, Bjelkanovics, stb.) Gyengusz attakokkal is azonban versenyben vagyunk- konstatálhattuk a szünetben, ugyanis a Videoton elkezdte igazolni azon optimista drukkereinket, akik már a kommentek között is azt jósolták meccs előtt, hogy a matematika törvényei szerint egyszer jönni fog a stop a Vidi győzelmi sorozatában – és ez a stoptábla pont a Salgótarjáni út – Hungária körút sarkon lesz letéve. Valóban enervált és tompa volt a fehérvári szimpátia-nívódíjas színi társulat, tipikusan abban a hangulatban ringva, hogy „öt zsinórgyőzelem után elég a cipőket is kitenni a megtizedelt Kispest ellen, akiket amúgy is három éve folyvást verünk, a legjobb összeállításaikban is”. És most bizony nem ez volt a helyzet. A sima, szürke alapjáték, Juhász tetves könyöklései és Huszti hörcsögösködése most nem hozták automatikusan a Kánaánt. Ugyanis a túl álmosra vett kezdésből nem tudott felpörögni a vadásztölténygyári alakulat, a kispesti omlás/hiba pedig csak nem akart jönni.

No, itt volt a kulcspont: elszánt csapatunk összeszorított foggal próbálta hozni a Craiova elleni pontos védekezést, és ennek kapcsán tényleg csak dicsérhetem a kapuban magabiztos Tujvelt, hátul Kambert, Lovresz apót és az idei idény számomra eddigi emberét, Batikot. A széleken Uzi és Albán Ali is szép futómennyiséget tett bele a meccsbe, segítendő a középső három bástyát, ám az ellenfél 16-osáig inkább csak Uzi éregetett fel, vagy ha épp Aliji is, a tudomány ott mindkettejüknél elfogyott. Középen Gergő nagyot robotolt, de valahogy ő is fásultabban a csúcsformájához képest, így csak simán hasznos volt, extrák nélkül. Tükörképe, Kesztyű öt remek meccs után kissé megszürkülni látszott, a második félidőben több labdát is elszórva kulcshelyzetben –neki jól fog jönni az MK miatt két hét bajnoki szünet. Többen Bánót dicsérték mellettem a lelátón, én ma csak a kapkodó megoldásait raktároztam el sajnos – Hatiráról pedig már beszéltem.

Szóval fogcsikorgatva álltunk ellen, elöl azonban jó ideig már elfogyott az energia, és ABH lassú üteme, B.Szabócska elszórásai vagy Kesztyű elpasszai nem is segítették az építkezést. Aztán a második félidő első negyedének végén még rátettek egy lapáttal a srácok, de hol Moutarinak, hol Gergőnek lett leheletnyivel hosszabb 1-1 passz, hol pedig csak az oldalhálót rezzentette nigeri rohamosztagosunk lökete. Ebben az időszakban már kezdtem elhinni, hogy pesszimista voltam, és vagy kihúzzuk a 0:0-t derék módon, vagy, Urambocsá’, egy talált góllal meg is lepjük a nagyképű MOLlereket. Feljavulásunkat segítette az öreg Vándor becserélése is.

Ugyan szegény Vadi elég rozsdásnak tűnt elsőre, még a tavalyi jelenéséhez képest is, rögvest egy elpasszal indítva, de utána tolt három olyan zelenkát, hogy egyszerűen nem tudok szájat húzni. Érje magát utol erőben, és ha hozza meccsenként minimum ezt a három kulcsasszisztot, azzal rengeteget nyerünk. Vagy, beszívjuk a Kispest-faktor rosszabb oldalát? –tűnődtem el, vagyis, amikor már úgy tűnik, minden oké, jön a roller?

Jött.

Egy Vidi beadás, egy Hadzicsról vagy Hodzicsról lemaradás, mindegy is, valamelyikről, begurították, bedurrant fejű Roli pedig terelhette csapatát őrjöngeni a meccset amúgy nagyrészt végigrévedező egyen-fehérpólós fehérvári tábor elé. (Ha már a piros pólót elvették tőlük valakik két és fél éve, hehe).

És még ekkor sem volt vége! Későn ébredő Száni papa végre lekapta a kellemesen sétálgató Hatirát, helyére Cipfet állítva, és a szélre behozni tervezett Nikolasz helyett inkább Kukoccsal váltva le az albán skacot, hátha jön beadás. Az őrült kroác becsületére legyen mondva, a rendelkezésre álló 10 percben megtette, amit lehetett (legalább ennyit még kibír ő is megfáradás nélkül). Jöttek a beadások, elfutások, szögletek, a végén pedig egy szomorú Batik-show… Szegény Bence előbb kapufára kanalazott fektében egy már elveszettnek tűnő labdát, majd #meccspillanata fejest küldött Kovácsik kapujára, ám a fehérvári kapus valszeg Pagliucán nőtt fel és kikapta a léc alól, másfélszeres testhosszra nyújtózva, a labdát.

Ismét vereség tehát a vége, és hiába igaz, hogy „így ki lehet kapni”, „tele vagyunk sérültekkel”, „nem érdemeltünk vereséget”, miközben a játékosok sorban teszik le a nagyesküt Sannino mellett, én csak nézem a lelátón, hogy sorban gyűjtjük be a vereségeket, és kezdek nagyon félni. Főleg, hogy a Mező meg a Fratyi jön következő kettőnek… Szóval komolyan tartok attól, hogy a sokat emlegetett mélyülő gödör nehogy végletesen mély legyen szép csöndben. Sannino a hírek szerint az utóbbi 20 évünk legcukorpofább tagja, kétségtelen, szimpatikus arc, de szimpatikus arccal sem szeretnék a végéig izgulni, ilyen anyagi/infrastrukturális körülmények közti klubnál, mint amik lettünk. Lehet, nem a Vidi ellen kell nekünk nyerni, és nem a keret harmadának kiesése mellett, de bocsánat, ezért kellett volna behúzni a Dió, Paks, Várda meccseket, hogy ilyenkor beleférjen az elcsúszás. És igen, sajnos ilyen rajt után pont az ilyen meccseket kéne akkor megnyerni. A válogatott is elszúrta most itthon SLK ellen, jöhet a bravúr Splitben vagy Cardiffban, ami feladat senkinek sem hiányzott… Rossi viszont nem sír (egyelőre), ki is mondta ezt a célt. Hát nekünk is most kellett volna nyerni, és az a baj, hogy az elmúlt három évben ilyen szarul játszó Videotont egyszer sem kaptunk, mint tegnap… Megvolt az esély. És az csalóka az, hogy ezekkel a „majd összeállunk”, „nem kell beszarni”, „tavasszal Kupát nyerünk” megmondásokkal felvidíthatjuk magunkat egy ideig, csak ilyenkor szokott jönni a fájó másnaposság!

Mindegy, legyek most én a siránkozó rosszarc, és nyerjünk Mezőkövesden, majd ősz végére a kiegyenesedő kerettel, Zsoldyval és Krisszel a kezdőben, két oldalukon egy felgyógyult Gerivel és Gazdaggal tényleg álljon össze kép és a nagy Sannino játékkép (sokan már látni vélik tisztán, tőlük örömmel fogadnék abból a célzóvízből, ami segíti ezt a megvilágosodást), és ígérem, személyesen csókolom tarkoponyán a Mistert. Mezőkövesdre addig is majd irány a három pontért. Ha ott sem sikerül… Aj-jajj.

Fotók: Lovi/1909foto