Életem egyik legfurább szezonjának közeledünk az egyik legfurább zárásához – és az, hogy ebből a kopasz futballgyilkos háromnegyed éves ámokfutása, a koronavírus fagyasztó intermezzója, és a kiégés mindenféle jeleit mutató keret (és RW) egész éves szenvedése után úgy néz ki, hogy jobban jövünk ki ebből az egészből, mint például a 2017-18-as, vagy az 1994-95-ös idényekből, a lehetőséget, kereteket és körülményeket tekintve egy igazi kis csoda. Nyolcadszor ünnepelt tegnap kupagyőzelmet KISPEST, 3 év után nyert ismét trófeát a HONVÉD, és amiért tavaly fohászkodtam, hogy ez a 2015-2020-as éra és emblematikus arcai még behúzhassák az MK serleget is a bajnoki trófea mellé, az most megvalósult.
Érzékenyebb lelkületű olvasóink most fejezzék be a posztot, mindannyian jobban járunk, mert mostantól nem egy szokványos RW-tiráda fog következni, inkább egy keserédes fináléja egy optimistán nézve átmeneti, pesszimistán tekintve pedig hosszú új éra első etapjának.
Nagyon furcsa és nagyon kettős volt számomra a tegnapi nap. Egyes momentumaiban megbizsergetett az ilyenkor máskor egyértelmű meccsláz, a kellemes estevárás izgalma , máskor viszont bántóan üres volt minden, mint úgy anblokk az elmúlt hónapok. Az előbbi érzelmeket nyilván segítette, hogy gyakorlatilag a Puskás-stadion (amúgy nekem kb. továbbra is Népstadion, mint Hantának, lehet ácsolni a keresztet nekem) szomszédjában dolgozom, így az amúgy beállt hátam megmozgatása miatt amúgy is előírásos, óránkénti 5 perc sétámat tegnap rendre az udvaron tettem meg, nézve az akkor még üres, kihalt arénát, ahol este döntő lesz. És a várakozás hol kellemesen vibrált bennem, hol viszont inkább az hasított belém: 2 hónap kötelező elzártság után a fokozatosság jegyben valóban az a követendő út, hogy 10.000 ember közé vetődik be az egyszeri szurker? Hát, kurvára nem, de legalább a 3 szék kihagyás ad majd némi védelmet. (Borzalmasan naiv vagyok).
Aput mindenesetre egyértelmű döntéssel otthon hagytuk Öcsémmel, kisebb meglepetésemre nem is ágált nagyon, amiért meglehetősen büszke vagyok a máskor olyan önfejű Faterra, és az egész tavaszi fegyelmezett viselkedésére. Most sem hőzöngött, hogy neki itt a helye – és ha következetes akartam volna lenni, nekem is tartanom kellett volna magam a fontolva haladó RW aranyszabályhoz, s maradni a tv előtt, de nem bírtam ki, egyszerűen nem bírtam volna ki, hogy ne élőben nézzem végig a döntőt.
Délelőtt derengett fel először, hogy ma nyerhetünk. Jött a szokásos megérzés, ami ezúttal azt súgta: egy Puskásról elnevezett nemzeti stadionban egy ‘kövesd nem lehet ellenfél. Nem lehet. Erre nincs amúgy logikus magyarázat, ez azzal rokonítható, hogy Felcsúton általában nyerünk. Idén a matyó kék-sárgák nagyot futottak, klasszikus újkori magyar bronzcsapatként a 2 nagy mögött, a döntőért igazi nagyvadat ejtve el, szemben velünk, az egész évben nézhetetlen fociival döglődő, a tavalyi surranóplyás “menetelést” megismétlő alakulattal. DE. De ez a Honvéd, 100+ éves történelemmel, beágyazottsággal, szurkolói tradíciókkal, egy létező klub. Az ellenfél pedig egy jó évet futó, de alapból NB3-mas egylet. Ez nem lenézés, nem Budapest-sznobizmus, hanem tény. Ami a döntőben manifesztálódott is, egy megilletődött, tompa Mezőkövesdben, és egy különösebb fantázia nélküli, ám elszánt és sikeréhesebb Kispestben. Ennyi idén elég volt, a matyóknak pedig köszönöm ezt a kupát, mint az USÁ-nak a 2008-as vízilabda olimpiai aranyat, amit a szerbek eltakarításával majd önmaguk megveretésével prezentáltak a magyar válogatottnak.
Reggel, délelőtt, délután tehát hol várakozás, hol feszengés, majd eljött vánszorogva a negyed 8, kisétáltam az intézet kapuján, és már érkezik Öccs, aki meglátva a délelőtti minisztériumi tárgyalásra vételezett szerkómat, egy dévaj “de peczkes itt valaki” üdvözléssel nyit, és már sétálunk is át kényelmesen az Ifjúság útja irányába, majd a Dózsán hömpölygő tömegbe belefolyva maszk fel, én még egy Dr. Manhattan-féle kesztyűt is felhegesztek (“be fogsz pállni” -sóhajt lemondóan Öcsém, és igaza lesz), aztán irány a lelátó.
A stadion valóban nem rossz. Én most vagyok itt először, a válogatott nyitányon anno vidéken voltam, és annyira fel sem izgatott, megmondom őszintén, de Honvéddal, és tétmeccsel, továbbmegyek: döntővel nyitni az itteni karrierem, azt hiszem nem méltatlan megoldás. Szektorunkhoz érve, a felezővonalhoz (a kapu mögött biztos voltam a tumultusban, itt viszont még jegyvételkor haloványan bíztam a távolságtartás megvalósulásában) inkább állva maradunk, a “korzón”, mert odalenn majdnem minden széken, egymás szájában ülnek az emberek. Felmerül bennem a kérdés: minek a folyamatosság hangoztatása, minek az óvatosság sulykolása, ha ennyire le van amúgy szarva az egész mind a rendezők (érthetetlen), mind a végre kiszabaduló nép (ez érthető, csak szerintem kurva veszélyes) által? “Maszk hordása erősen ajánlott, de nem kötelező” – by MLSZ, gratulálok.
A meccsre kivonuló csapatokkal a felálláskor tartatják a másfél métert, a lelátón mindez leszarva – elképesztően bornírt előadás kezdődik. Maga meccs is szép lassan csordogálni kezd, meddő matyó mezőnyfölénnyel, örvend is a 30 fős kemény mag a kapujuk mögött, szemben a szokás szerint méretes kispesti táborral. Nézem a meccset, jót dumálunk Tesómmal, kellemes az alkonyi langyos idő, csak kupadöntő hangulatom nincsen. Sima bajnoki, semmi extra. Csordogálunk.
Az első fél óra után aztán a semmiből Kamber fejel (igaziból lő, de én fejesnek láttam), kavarodás, háló libben, vezetünk. Először bizsereg meg bennem valami, örvendezünk Öcsémmel, főleg Kambernak, a Kapitány elnyűhetetlen, innen is melegen üdvözlöm az őt két éve folyamatosan nyugdíjazni kívánó szakértő szurkoló- és komment-társakat. Hibázik? Igen. Egyre többet? Igen. Mentalitása nélkülözhető? NEM. Köszönöm. Gól (és mondjuk piros) a hétvégén, fontos gól az MK-menetelésben, kikényszerített öngól a döntőn. És még nincs vége.
Ekkor fut be hozzánk a kanyarszektorok felől Ábelbébiface úr, egy magától a doktorminiszterelnök úrtól kölcsönvett ingben, és az egyik budapesti cseh sörözőtől kölcsönvett 7 sörrel magában, meglehetősen troll csúcsformában, meglátva a maszkom és a kesztyűm, kedélyes anyázással fejtve ki nézetét a médiahekk víruskampányról, majd megkezdi szokásos történelmi -politológiai előadássorozatának aktuális arabját, Trianontól George Floydon át a menjekmárafaszombahogynemjárokbajnokikraazújranyitásóta-ig. De érkezik Gyuri úr is, rég láttam, semmit sem változott, vidám, mint mindig; KisBabar, rég láttam, semmit sem változott, szarkasztikus, mint mindig; és Salvatore barátunk, rég láttam, semmit sem változott, szakértő, mint mindig. Próbálok is koncentrálni a vele való diskurzusunkra, már amikor épp nem a kikapcsolhatatlan Ábelrádiót kell hallgatnunk, aki szokásos lelátói fűzfapoetizmusának újabb remekeivel zengi tele az étert, boldogítva törzs- és akaratlan hallgatóit. (Valahol ez hiányzott, már majdnem bevallom magamnak).
Ami viszont nem hiányzik: a kis görcs Pekár Lacika, aki, nem tudom, életében először (?) megereszt egy akkora gólt a jobb pipánkba 25-ről, hogy azzal 2 perc poszt-Kambergól öröm után gyorsan arcunkra fagyasztja a mosolyt. Aj-jajj. Tujvel sem volt most a toppon reakcióidőileg, de nem varrok a nyakába semmit, sokat tett azért, hogy egyáltalán itt legyünk. A szünetig még egy kövesdi nagyobb helyzet, 2 db, egyenként 5 perces Ábel fejtegetés (“Atti, nyáron moldovai túra“), és szünet.
Érzelmeim vegyesek. Kupadöntő hangulatom nincsen. Honvéd-hangulatom nyomokban. Felbasz a nekem vírusvédelmi szempontból teljesen felelőtlennek tűnő szervezés. Nagyon örülök Kamber góljának. Aggaszt, hogy míg meccs előtt Lanzafame show-t vártam (régen villantott már, ilyenkor jellemzően mindig megrázza magát), ahhoz képest az olasz poroszkál, enervált, megöregedett. Hol lesz így az általam jósolt másodvirágzása? Aggaszt, hogy majdhogynem az általam is mindig szidott Hidi a csapat egyik legjobbja. Örülök, hogy Lovrics, végigjátszva majd minden meccsünket, vénségére ismét tündököl. A mi kis horvát Godinunk (szívecske). Hullámvasút ez az este.
A második félidőt egyelőre csere nélkül toljuk. A kövesd is hozzánk szürkül, ismét csak a “csordogál” szóval tudom jellemezni a meccset. Aztán 56. perc, a hétvégén és ma is végre vállalható Ugrai ível be szabadrúgást (vagy szögletet), megint kavarodás középen, Kambi apó megint ott, nagyon okos fejes, 2:1 ide, mennyennyugdíjba!!!!444!!!!! Hihetetlen az Öreg, le a kalappal, nyom is egy akkora gólörömöt, mint egy köldöksérves indián varázsló a sikeres esőtánc után, imádom, tényleg. Imádtam én Hahn Árpit, Lőrincz Anti tanár urat, Szmicsót, a bundás k…. anyját, aztán Botis papát, de Kambi, hát ő lett a mi Baresi-nk. Mit mondjak még?
És innentől fél órán át elkezdjük szépen, kispestiesen, nyomokban Marco Rossi érát tartalmazva uralni a meccset. A Mező végleg megilletődik és elkedvetlenedik, Kutya a szezonban először elanyátlanodva áll a pad mellett, míg a Legnagyobb Király (a Legnagyobb Czukorrá nemesülve) pörög, serénykedik a zónájában, azt hiszem, meglesz a 8. kupa.
És részben ez a nyugalom, részben a fentebb leírtak teljesen kiölik belőlem a döntő hangulatot, végleg. És ezzel nem vagyok egyedül. Ezt mondják köröttem a többiek is, mínusz Hanta, akit persze ma se látunk, barátaival és üzletfeleivel inkább valahol más szektorokban császkál. Pisont cserél a 88. percben, Lanzafame, Gazdag és a teljesen kikészült King le, Geri, George és Aliji be, ha ehhez hozzáveszem a korábbi Ugrai-Kesztyű cserét, idegesnek kéne lennem, mert hát ha talál egy gólt a ‘kövesd, mi ezzel a felállással az életbe’ nem rúgunk gólt, izgulnom kéne, de most nem megy. Egyedül akkor bokszolok egyet a levegőbe, mikor a kiugró George-ot félpályánál lebirkózza Szappanos, és még lap sincs, nemhogy a jogos piros, majd a kövi Kövi szögletnél a cerberus már rohan előre, ha ő egyenlít, megeszem a maszkom, de nem, sőt, percek múlva ellentámadás, 6 perc hosszabbítás amúgy, még mindig nem izgulok, szóval ellentámadás, Geroge ugrik ki, gyök 2-vel indul félpályától az ultimatív czukorbáró, de a fáradt vendégvédelem így is lemarad, mögöttem hallom Öcsém elkínzott hangját “de gyors vagy George fiam“, már mind szakadunk a röhögéstől, és kapu elé ér a nagy cula, majd persze eltöri a labdát. Amikor Ghinda Atti tette ezt 1996-ban, a szakadó esőben a BVSC ellenében, infarktust kaptam majdnem, most csak röhög mindenki, aztán 3 sípszó, vége, kupagyőzelem, 8. alkalommal, ebből 4-et élőben élhettem át. Nem semmi. A 4. “kupám”.
És ez volt a legsemmilyenebb.
A kettős érzelmek még most is bennem kavarognak, csütörtök délelőtt. Nagyon nagy öröm, hogy a bajoki keret utolsó romjai még egyszer serleget nyerhettek, tényleg. Kötődünk, kötődök ezekhez az arcokhoz. A két öreg délszláv. Kamber, Lovrics. Ott a helyetek a kispesti aranylapokon. Nekem legendák, ennek a korszaknak, ennek a magyarfocinak a kispesti legendái. Bajnokaink, kupagyőzteseink. Ahogy Gazdag is elmaradhatatlan része ennek az időszaknak. Nagy Gergő, aki most visszament epizódszereplőnek, de nekem ennek az érának az emblémája ő, a már távozott Botival együtt. És az olasz. Hát, nem lett ikon nálam, ezt elbaszta, de e szép éveinkben oroszlánrésze van – még ha paradox módon ebben az idei kupamenetelésben és a döntőben már alig ismerni rá. Remélem, még egyszer feléled a régi tűz benne… És persze a megfáradt legkisebb Király.
És az azóta csatlakozók. Tujvel, a máshol padozós évek után a szezont megmentő kapus. A cseréje, a sajnálatosan korán lesérült Rubi. Batik, azon kevés fradisták egyike, akik inkább Szűcs Lajos, Keller Fater és Takács Ákos nyomán a küzdést, és nem a sértődést választották, útlevelet igényelve így a kispesti szívekhez. Ez a brokkoli Kukocs. Nekik örülök.
És még jobban örülök annak, hogy ez a siker a padon a Legnagyobb Királyt érte, mellette Dajkával. Az új klubvezetés össze-vissza, értelmetlen, koncepciótlan húzásai sorában el sem hittem, amikor jöttek ezek a hírek, hogy e szezonra Pisont megkapja a keretet, és mellé végre-valahára Dajkát is hazahozzák. Mint anno Hemy egyszer Csábit. És lehet, hogy Pisont a pályája elején jár, lehet, hogy sok fura dolgot csinált egy-egy meccsen, de hogy egy tiszta kispesti szívű, elkötelezett arcról van szó, az kétségtelen és annyira megérdemelte, hogy ott legyen a neve a történelemkönyveinkben, mint anno szegény Sisa tréner, aki egy borzalmas nehéz időszakban egy borzalmasan rossz öltözővel ért el MK-győzelmet, majd vérzett el az keret-tisztítás interregnumában.
Hanta keret-újjáépítést vizionál a következő évekre, én nagytakarítás helyett viszont ésszel való építkezést kérek. Veterán védőnk nem egyszerre elküldését, hanem fokozatos kivezetését, a keret szép, lassú, építkező átalakítását, értékeink megtartását, a szangvinikus zsoldos újra formába hozását. Nem tudom, Urbányi-Pisont-Dajka, vagy bárki jövőbeni szakmai felelős erre képes lesz-e. Legyen. A bizalmat én megadom, már csak azért is, mert akiket felsoroltam azoknak legalább annyit jelent a Honvéd, mint nekem az első melóhelyem, ami anno a vezető szakmai műhely volt itthon a szakmájában és ahova büszkeség volt tartozni minden nehézség ellenére.
A meccs közben véget ért, a kupát átadták. Ebből ugyan semmit sem láttunk, mert ügyesen a VIP szektor felé kalibrálták be a pulpitust, nyilván a fontos arcoknak kell a premer plán. Így csak kivetítőn nézhettem, amint a mindenkit végig ölelő-csókoló külügyminiszter e cselekedetével jelen helyzetben még megrázza nálam a korona-pofonfát (a Csányitól kapott aranyérmére már nem mondok semmit, ha a Fradival csinálnak ilyet, itt hörögne a fél blog, gondolom, e megjegyzésemmel pedig most sokaknál felkerülök Hanta mellé a szégyenfalra) , aztán elindultunk haza. Ábelék már rég eltűntek a kupa- és sörmámorban úszva, mi lemaradva Salvatoréval és Öcsémmel poroszkáltunk a júniusi alkonyban a föld-és sóderhalmokkal teleszórt stadionkert és a Dózsa György út kulisszái között. Keserédes gondolataim nem maradtak visszahang nélkül, és Salvatore fogalmazta meg a lényeget: valamiféle kiégés ez mindannyiunknál, ami törvényszerű 2017 CSODÁJA után, az ÉLETÜNK SPORTÉLMÉNYE félév után, még ha most zsinórban nyernék is 5 bajnokságot, az se lenne akkora katarzis. Igaza van, de az is igaz, hogy sok dolog miatt rendültem meg idén a klub-érzésvilág terén, buta szakmai döntések, borzalmas futballgyilkolás a szélhámos Beppével, cukormázas marketing és még a kapitalista főkolompos Hemyihez képest is százszor inkább konzumlénynek degradált szurkolók, amihez ráadásul a szurkolótábor fele tapsol – és erre jött ez a tavaszi bezárkózás, ami után semmi sem lesz ugyanolyan, jósolták sokan, és a végén igaz lesz.
Furcsa egy este volt, az biztos. Most viszont indulok egy újabb munkamegbeszélésre be a belvárosba, és a hagyományaim tartandó, a zakó alá trófea utáni nap Honvéd-pólót veszek. Hátha előbb utóbb visszajön valami abból, amit keresek – még ha erre nem is mindig látszik sok esély.