Extrém évhez extrém zárás egy, a szomszédos kerületről nevét kapó kolbászt idézve: mindent bele

Nehéz év végéhez közelítünk, és ez az életünk minden terén igaz. Mivel a foci pedig az életünk része (többé-kevésbé: kinek többé, kinek kevésbé; valamikor többé, valamikor kevésbé), így nem meglepő, hogy a magyarfocinkat és a Honvédozásunkat is jelentősen befolyásolta a COVID-sújtotta 2020. Most csak így elsőre az jut eszembe, ha nincs vírus,akkor jelenleg a középmezőny stabil tagjai lennénk, igaz, kupát se nyertünk volna. Szóval befolyásolt mindent ez a rohadék, de rajta kívül is van elég bajunk a vörös-fekete univerzumban. Nem is kevés.

Az utóbbi hetekben több meccsünket is kihagyni kényszerültem, hol munkahelyi túlórák, hol egyéb magánprogramok miatt, amik alól 2-3 éve simán kihúztam volna magam, idén viszont nem tettem meg. Aki régóta olvas minket, le is követhette ezt a nihil felé sodródásom és elkeseredésem, kaptam is a fejemre az olvasók felétől, mások megértőbbek voltak. Sajnos ez a törés is egyre gyakrabban jött elő idén a kommentmezőben, aminek kapcsán tavasszal még megorroltam Hantára, hogy lezárta a kommentelést, majd ősszel már magam akartam volna beszántani az egészet egy elkeseredettebb pillanatomban. No, ezért is kár lett volna, pont a Salgótarjános aligfocis posztom alatti, a régi hősidőket idéző kommentfolyam győzött meg arról, hogy a csendes többség és az ott megnyilvánuló törzskommentelők miatt érdemes mégis e fórumot működtetni, gyöpös arcok meg mindig és mindenhol lesznek, és úgyis ők ordibálnak a leghangosabban, ezen túl kell lépni – még ha ez nem is mindig könnyű, lásd a 2-3 nappal ezelőtti „C” botrányt, ahol nem elég, hogy egy kommenthuszár előbb gépelt, aztán gondolkodott (ha egyáltalán), de hogy még erre mások is elkezdik lengetni a jó öreg túlérzékenyítés zászlót, az már fájdalmasabb volt, mint egy meghatott Pintér Atti sajtótájékoztató.

Tegnap viszont az Újpest elleni után már másodszor tudtam zsinórban végignézni egy meccsünket – tudok élni, az évi két csúcsteljesítményünknek érzem e két fővárosi kiesési rangadót. Újpesten nagyrészt minősíthetetlenben toltuk, tegnap pedig volt egy jó második félidő eleji attak-sorozat, különben konstans szenvedés, tényleg elgondolkodtató, mire képes együttesen egy vírusfertőzés, egy elhibázott nyári edzőválasztás, egy elhibázott játékospolitika, a körülményekbe belekényelmesedő keret, és egy tisztázatlan felelősségi körökkel terhelt, szemmel láthatóan felső sugallatra megvett, majd tessék-lássék alapon működtetett klubmodell.

Végül csak meglett a 3 pont (10 perc után nem sokat adtam volna erre), köszönjük ezt a budafoki hátvéd tizi előtti amatőrségének is, de a második gólunk az utóbbi hónapokhoz képest azért örömteli volt, és tényleg ment előre a csapat. Persze ez valahol a minimum, a helyezésünk pedig főleg az ettől a neveiket tekintve bőven felsőházas kerettől, szidhatja itt akárki Gazdagot, Balogh Norbit (legjobb igazolás idén!!!!), Eppelt, a sérült Gerit, a megbízható cserekapus Tujvelt (újfent megjegyzem, megérte volna az a Robi-Tomas váltás idénre, értem, hogy Robi úr drága volt, de tavaly nem volt az?), a nagyon lassan formába lendülő Baráthot. A keretünket nem igazán cserélném el se a Budafok, se az Újpest, se a Zete, se a ‘kövesd, sem a Dió, sem a Paks gárdájára, az a helyzet, nekünk is mindig az a játékosanyag a jó, aki épp nem itt van.

Mindenesetre Pisont meccsvégi nyilatkozata sokatmondó volt, több téren is. 1) aki ezek után egy rossz szót szól a CZUKK-ra, fúrógépet, helyezkedést vizionálva mögé, vagy szimplán C-zne egy jót, az nézzen magába. 2) magam is úgy érzem, amennyire év elején nála hagytam volna a pálcát, mert egy év sok mindenre elég, pl. kijavítani kisebb hullámvölgyeket, addig most, hogy egyre nagyobb a baj (és ezen lényegében a mostani 4 meccs sem segített sokat), jelenleg már nem vagyok benne biztos, hogy ő a 100%-os megoldás. De. Persze kérdés: minek a fényében? Ha a pletykált edzőket nézem (Kuttor, Vignjevics, Neagoe (??????), vagy a befutónak suttogott Ferike úr), hát azzal erővel maradjon Pista. Ha most edzőt váltunk, akkor a vezetőségnek aranylövést kellene tolnia, nincs lehetőség hibázásra. Van még tizeniksz meccs, itt már újabb hullámvölgy, 4-4-2 kísérletezés, kerettel ismerkedés, optimális kezdő 10 meccs alatti megtalálása nem fér bele. Nagyon tartok a döntéstől. Ha a balfaszkodások már Kovács Attilát idéző sorozatával sikerülne kitakarítani a csapatot az első osztályból, komolyan kérem hogy nyártól a mosolygós klubigazgató, a mégmosolygósabb „tulaj”, a leguános marketingvezér és a sok idehozott PR-arc is csöndesen üljön fel a Lajosmizse fel tartó zónázó vonatra, és hagyjanak minket magunkra, ennél még a BLASZ-ban indulás is jobb.

Az elmúlt években Karácsonykor mindig ideszőttem valami kis életérzésposztot, amit a törzsolvasóknak szántam, és ők ezt általában örömmel is vették. Idén ebből annyi maradt, hogy tegnap kimentem futni az Óhegy-parkba, ami ugyan jó messze van tőlem, de nagy a futóköre, és akkora ’70-es, ’80-as évek hangulattobzódás a környéke, a kohósalak blokkházak és a köztes kis füves placcok az északi oldalán, aztán a ’90-eseket idéző kertes házak a nyugati oldalon a Kőér-utca túlfelén, szóval tiszta gyerekkor, és az elmúlt években többször futottam itt a téli szünetekben, és merítettem ihletet pont ezért a posztokhoz, emlék-előhívásokkal. Idén viszont nem sok minden jött elő, csak a keserűség. Rossz év volt ez sokmindenkinek és számos szempontból. Leszűkítve a focira, nem lehetett meccsre járni, amit én idén annyira nem is bántam, de sokunknak (és normál érákban nekem is) ez olyan, mint a levegővétel, alapvetés. A csapat egyre kevésbé csapat, a klub egyre kevésbé van vezetve, nem látjuk, mit akarunk és ki akarja. Hiányzik 2017, ami visszahozta a legszebb gyerekkort. És nem hittem volna, de már lassan a vén Bubukin is hiányzik, mert ott legalább értettem, hogy mi miért van, még ha ezt sokszor utáltam is. Kicsit az történt, mint az első munkahelyemen, ahova 2005-ben odakerülve volt egy vén főnökasszony, aki majomszeretettel csüngött a csapatán, egyben lelki terrorban tartva mindenkit. Utálta őt az egész kollektíva, de együtt, összefogva kibekkelték, míg a csillaga leáldozott – és bejött a nagy szabadság, a lehetőségek, és a gárda addig együtt küzdő tagjai szépen egymásnak estek, korábbi szövetségek hulltak porba, én pedig csak pislogtam kis újoncként, hogy miért fröcsög egykori vállvetve küzdő kollega a vele egykor vállvetve küzdő kollegára. Nálunk is ez van: 3-4 éve még a többség egyetértett abban, hogy a Papó kicsit genyó, és kéne valami jobb. Aztán jött valami. Csak nem jobb. És erre még, erre a Lütyőtől, az átmenetbe kicsit beleszédülő és magukkal foglalkozó játékosoktól, az agyilag megreccsenő Zsoldostól, 10 marektingmenedzsertől, majd a maga-sem-tudja-mit-akaró Bódogtól és a már-én-sem-tudom-mi-a-brokkolit-akaró Urbányi maestrótól amúgy is megtépázott évre rájött a vírus. Innen nézve, csoda, hogy még állunk.

Tavaszra (és az előtte jövő télre) így mindenekelőtt EGÉSZSÉGET, másodsorban (mert ez után minden csak másodlagos!) egy kisebb csodát kívánok maguknak. Kisebb csoda alatt azt értem: a vezetőségnek essen le, hogy mit vettek 2019-ben, és hogy kurva nagy a baj.

Máskülönben júniusban a papírmasé szobruk odakerül a fentebb említett soroksári ex-Kispest tulaj, valamint Krémer Károly és Piero Pini emlékművei mellé. Egy kis avar- és szemétdomb mögé a kispesti sorompónál, a régi főbejárat és a sínek közé, a klasszik beton MÁV-kerítésekkel elhatárolt kis sarokba, ahol meccsek előtt stöccölnek a már nem szomjas szurkerek.

Boldog Karácsonyt!

Nem vettem észre, hogy RW is posztolni szándékozik a meccsről, és rutinból kitettem az osztályozókönyvet, amit itt értek el: (vh)