Minek szépítsem, rendesen megb*szott ez a legújabb lezárás. Viszonylag aktív életet éltem szinte napra egy évvel ezelőttig, és bár azt hittem, valahogy majd megszokom az Új Életet (talán egy MGTSZ-t is alapítok ezen a néven, remélem másnak nem jutott eszébe korábban), azonban fokozatosan kiderült, ennyi idő sem elégséges az átállásra. Egyszerűen nem megy, nem tudok otthon létezni, és nem is akarok. A szervezetem, és azon belül az agyam minden erővel tiltakozik ellene.
Közben itt ez a kurva vírus, velünk él, valami megoldást kellene találni rá, mert az emberi, legalábbis az európai társadalmak biztosan nem az otthonülésen, a kapcsolatok hiányán alapulnak. Értitek, van olyan, hogy kézfogás, kialakult. Az, hogy én rühelltem mindig is, az most mindegy.
Az amúgy megvan, hogy a kézfogás eredetileg azért alakult ki, hogy a felek megmutassák, nincs fegyver a kezükben?
Mindegy, a koronavírus rendesen meg*szott. A normál életemből csak olyan apróságok hiányoznak, mint a meccsek (ez mondjuk évi 80 darab), a meccsnapok, a kocsmák és kávézók, az éttermek, az utazások (vagyis inkább a valahol máshol levések, mert az utazás folyamatát annyira nem szeretem), bármilyen furcsa is, az iroda, ahol dolgoztam, a kollégák, akikkel dolgoztam, ilyesmi apróságok, vagyis az ún. mindennapok.
A Netflixet már oda-vissza végignéztem. Talán csak a portugál szinkron és indonéz felirat kombója maradt ki. A Valheimben akkora várat építettem már magamnak a semmi közepére (oda mindent gyalog kell cipelni), hogy magam is meglepődtem, hiszen nem igazán kedvenceim a végtelenül kraftolós játékok. Sőt, még könyvet is olvastam!
Kezd tényleg elegem lenni, és a legrosszabb, hogy a nyomasztó közeg kezd hatással lenni a munkamorálomra is. Sosem volt se hobbim, se mániám a munkám, egyszerűen az élettel járó szükséges rossznak tekintettem. Néha megtaláltak érdekes feladatok, néha favágás, ahogy épp alakult. Hol nagyobb lendülettel, hol túlpörögve, hol a minimumot hozva, valahogy mindent megoldottam. A mindennapok nyomora azonban kezd terjeszkedni, és alakulóban van valamiféle Általános Herótom, amin egyáltalán nem segít, hogy
most hetekig bajnokik sincsenek.
És az egészben ez a legszarabb. Közel a legszarabb.
Fura, azonban az idei, mocsokgyenge, kiábrándító Honvéd meccsei is valami fénypontot jelentenek a hétköznapokban. A meccseket lehet várni, lehet reménykedni, lehet nézni, majd lehet rajta dühöngeni.
Gondoljunk bele, hogy ha unalmas focival, valahol a 3-5. helyeken állnánk, mondjuk kilátástalanul vergődnénk a 4. helyen, se előre, se hátra, általában vernénk a mögöttünk lévőket, szoros eredményeket hoznánk az előttünk lévőkkel, kimondanánk, hogy ennyi van a keretben, egy kis erősítés, és jövőre akár feljebb is léphetünk.
Na, gondoljunk bele, hogy egy ilyen semmilyen év a 4. helyen mennyire terelné el a figyelmünket a hétköznapokról? Ugye?
Szinte ott tartok, hogy köszönöm a Honvédnak az egész éves nyüszítést, hogy hőbörgéssel, szánakozással, izgulással, féltéssel, anyázással és még egy csomó érzelemmel töltik ki a szabad óráimat, és amíg velük foglalkozom, addig se a bezártsággal. Oké, a tévé előtt előjön belőlem is előjön a kisnyugdíjas, és keményen odamondom a szpíkernek, sőt, még a bírónak is a véleményemet! Most szólj vissza, g*ci!
Tényleg csak remélni tudom, hogy nincs már sok hátra. Fogalmam sincs milyen lehet börtönben ülni, azonban ott legalább adnak egy dátumot, hogy meddig kell. Most nincs semmi.
Fene se tudja meddig, most azonban még marad a vigyázzunk egymásra, ha lehetőségünk van rá, akkor oltassuk be magunkat, tegyünk meg mindent, ami tőlünk teli, hogy valahogy vége legyen ennek a cécónak.
Egy éve, a Honvéd-Kisvárda előtt nem gondoltam volna, hogy egy év múlva ott fogunk tartani, hogy látjuk, szar a helyzet, és egyre nehezebben akarunk tenni ellene, mert belefáradtunk. Még egy kicsit, tényleg, még egy kicsit kéne kitartani, és
erről próbálom most magam is meggyőzni egy abszolút nem idevaló posztban.
Szóval, ha még nem hallottátok volna elégszer:
- vigyázzatok egymásra, kerüljétek a felesleges kockázatokat még egy ideig;
- hozzáállástól függően keressétek a lehetőségét az oltásnak.
Vicc, de valóban ott tartunk, hogy szinte könyörgök a régi életünknek legalább a látszatáért, ami legjobb esetben vár ránk, ha kicsit (sokkal) jobb lesz a helyzet.
Amúgy meg nem kell félteni a magyarokat (vagy újmagyarhelyesírásul: Magyarokat), a tízmillió szövetségi kapitányból a zenei tehetségkutatónak mondott műsorok sokmillió zenekritikust faragtak, hogy jöjjön a korona*ci, és az emberek röptében képezzék át magukat virológusnak. Ekkora mobilitást még nem látott ez az ország, pedig az ötvenes évek elején még az erőszakos iparosítással is bepróbálkoztak, miközben tudatosan deklasszálták egyes korábbi osztályokat.
Értelmes poszt most nincs, mert minden más történés van a héten. Nekem sem árt egy kis pihi (értsd: más csinálás).
címlapkép: valami ingyenesen felhasználható stockfotó egy otthon unatkozó emberről // fotó: Andrew Neel/Pexels.com
