Áhhh, itt most egy posztnak kéne következnie, azonban nem lesz.
Gazdi nekem az a futballista, akit egyszerűen imádtam, mert azt a fajta játékot játssza, amit talán a legjobban szeretek. Egy zseni, na.
Volt idő, amikor nagyon nem ment neki a góllövés. Aztán lassan, de beindult – és ebből a beindulásból egészen sokáig kimaradtam.
Az első, még Balmazújvárosban.
Egyszer, tényleg csak egyszer mentem ki a mosdóba. Kifelé jövet hallom, hogy örülés van, gól, hangosbemondás. Térdre rogytam, hogy bárkit, csak ne Gazdit, nem, olyan nem történhet. Nyilván Gazdi lőtte.
Akik a gól után indultak el a mosdóba, rajtam, a lelátó alatt térdelő emberen röhöghettek egy nagyot.
Aztán lőtte a következőt – büfében voltam.
A következőt – épp valakivel beszélgettem, háttal a pályának.
A Paks ellen, a régi stadionban az utolsót – ismét mosdóban, kissé betegen, életemben először szükségét éreztem a Nagydolognak a Bozsikban. Ahogy jöttem ki, lóbálom a vizes kezem, érkezik Danilo nagy vigyorogva: nem láttad? – kérdezi. Nem.
Vigyorgunk.
És így tovább.
Hirtelen nem is emlékszem, melyik az első gólja, amit a két szememmel, élőben látthattam.
Azt hittem nagyobb, maradandóbb élmény lesz, azonban addigra Gazdi bőven kinőtte magát, és ha gólt lőtt, az már nem volt akkora szám.
Aztán kiderült, lehet még nagyobb, szám, hiszen Felcsút, Diósgyőr. Baszod, mekkorák.
Viszlát, Gazdi!
Most egy kis tapasztalat, egy kis külföldi siker, azonban remélem, látunk még piros-fekete mezben.
- a Honvéd // bejelentése.
- a hozzászólás // visszavonásig előmoderált.
