Álmomban nem voltam beteg (óda és köszönet a csodáért)

Álmomban nem voltam beteg,
magasan láttam a jövőt, fönt –
s írtam reggel egy levelet
Piroskának: jegyezz Tervkölcsönt!*

A kiegyensúlyozottság nevében (…)

Fontosnak tartom személyesen is elmondani, kiemelni, mennyire hálás vagyok államunknak, pártunknak, és külön-külön a bőség zavara miatt itt fel nem sorolandó személyeknek, természetesen élükön a miniszterelnök úrral, a külügyminiszter úrral, egyes vállalkozó urakkal, hogy lehetővé tették azt, amire én, mint állampolgár, mint alattvaló, mint oktondi báránya e hatalmas nemzetnek alkalmatlan lennék: létrehozták, megteremtették a világ legcsodálatosabb létesítményét, az új Bozsik Arénát.

Értem, nekem.


Az új Bozsik Aréna egyszerűen maga a tünemény. Temploma a szívünknek és a tudatunknak, megtestesítője mindannak a nagyságnak, történelemnek, jelennek, sőt, jövőnek, amit együtt, összekapaszkodva képviselünk, mind magyarként, mind kispestiként. Hajrá, magyarok, hajrá, Kispest!

Miközben tenyerem épp nem tapsol, és egy-egy pillanatra megnyugszik combomon, a feltámadó csendben is hallom, ahogy lelkemben folytatódik, zeng, zúg az éljen, éljen! A tökéletesség ilyesfajta megtestesülése egyszerűen példátlan, áldom érte a Gondviselő Istent, hogy abba a korba születhettem, amikor saját szememmel, szívemmel élhetem meg minden apró csodáját.

Ahogy a nagy költőnk, Zelk Zoltán írta:

Látod-e, mi épül itten?
Látod-e, hogy munkál minden?
Látod-e hogy milyen boldog
versenyt kezdtek minden dolgok?

Zelk Zoltán: Teremtés (részlet)
(fotó: Fortepan/Urbán Tamás)

Elég volt a fanyalgókból! Akiknek semmi sem jó, semmi sem szép, és minden drága. Ne figyeljünk rájuk, hiszen ők pusztán azért vannak, azért fizetik őket, hogy megbontsák az épülő egységet, hogy aknamunkájukkal szétverjék mindazt, amit a jószándék összehordott. Inkább sajnáljuk őket, hiszen elhitették velük, a saját érdekükből cselekszenek, pedig nem, egyszerű béraknamunkát végeznek, miközben azt sem tudják kinek dolgoznak valójában.

Sajnáljuk meg, és emeljük kebelünkre őket. Eltévelyedett bárányai ők e nemzetnek, akik mindenhol csak szögeket látnak, kilógó szögeket ott is, ahol a valódi nagyság egy újabb temploma épül. Ők azok, akik szóvá teszik, ha a hatfogásos ebédből az egyik köret picit el van sózva. Ehetetlen – harsogják, – ehetetlen az egész ebéd – nyomatékosítják sebtiben. Mire észbe kapnánk, és kicserélnénk a tányért, pokolba az egész konyhával, máglyára a szakácsot! – szervezik másnapra a tüntetést.

Nem az, barátaim! Nem az étel ehetetlen, hanem az emberek élhetetlenek! Hibát csak az véthet, aki valóban dolgozik! Egy szakács is lehet szerelmes, és milyen szép, nemes dolog a szerelem. Elsózta. Oda se neki. Az ács, a tetőfedő is lehet szerelmes. Mi van akkor, ha kicsit több szöget ütött be? Majd kijavítjuk.

Nem a szögeket kell látni, barátaim, és itt a nagy bűnöm, amit meg kell vallanom, hiszen én eddig csak és kizárólag a szögeket akartam látni. Azt akarták, hogy csak a szögeket lássam, én pedig megadtam magam nekik, és tekintetem mindenhol a szögeket kereste. Még akkor is, ha éppen nem kapcsol fel a villany, még akkor is, ha nincs áram a drótokban. Mindig a szögeket.

A világot, a minket körülölelő, csodálatos világot egyszerűen nem akartam észrevenni.

Nem a szögeket kell látni, barátaim, hanem a lelket. A lelket, ami felzsaluzta, a lelket, ami lefestette, a lelket, ami növeszti és nyírja a füvet, a lelket, ahogy a semmiből megteremti a játékot, a focit, amit annyira szeretünk.

Ne hallgassunk azokra, akik csak mindenféle pénzekről és szögekről képesek beszélni, mert nem látják a valóság igazi arcát. Ne hallgassunk azokra, akik beteg lelkükkel, hazug módon egy építkezésből pusztán az apró csúszásokat képesek kiemelni, hiszen láthatjuk, az Aréna felépült, beton csontváza daliásan feszít, a székek alkotta hússzövet pedig izgatottan várja az ereiben kerengő éltető vért: az emberek boldogságát. Jelentsük, kiáltsuk világgá:

a Bozsik Aréna áll, büszkén áll, és a legnagyobb viharban is állni fog!

Megnyugvó lelkembe őszinte öröm költözött, a puszta és céltalan vergődés, mint a palackból kiszabaduló buborék: örökre elillant.


Az első szó róla beszéljen,
csak út dicsérje, a zömök
férfit, akit tizenhat évig
titkoltak előlünk börtönök
s kilépve onnan ránk emelte
két okos, mosolygó szemét
és kezét nyújtva, kivezette
fényre nemzetét.

Csak őt dicséri most a vers is,
dicséri mesterét a mű.
A semmiből formált világot
és eget, nagylélekzetű
költőnek tárgyat, dalra hangot,
erőt a hangra ő adott –
legelső a költők sorában,
köztük is legnagyobb.

Benjámin László: Mindennap győzelem (részlet)

címlapkép: újjáépül a Petőfi híd. fotó: Fortepan/Bujdosó Géza

*_ a cím és a lead részlet Kónya Lajos Levelek a szanatóriumból c. verséből.

? a hozzászólás // előmoderált
? az offtopicot // az offtopicba.