Mastodon Mastodon

Álmomban nem voltam beteg (óda és köszönet a csodáért)

Álmomban nem voltam beteg,
magasan láttam a jövőt, fönt –
s írtam reggel egy levelet
Piroskának: jegyezz Tervkölcsönt!*

A kiegyensúlyozottság nevében (…)

Fontosnak tartom személyesen is elmondani, kiemelni, mennyire hálás vagyok államunknak, pártunknak, és külön-külön a bőség zavara miatt itt fel nem sorolandó személyeknek, természetesen élükön a miniszterelnök úrral, a külügyminiszter úrral, egyes vállalkozó urakkal, hogy lehetővé tették azt, amire én, mint állampolgár, mint alattvaló, mint oktondi báránya e hatalmas nemzetnek alkalmatlan lennék: létrehozták, megteremtették a világ legcsodálatosabb létesítményét, az új Bozsik Arénát.

Értem, nekem.

„Álmomban nem voltam beteg (óda és köszönet a csodáért)” bővebben

Forradalmi megoldásokkal debütált az új Tüskecsarnok: ha befelé nő, akkor majd lerágjuk!*

Először láthatta működés közben az új Bozsik Arénát a nagyközönség.

Nagyon szép az új Bozsik (tételmondat!) – egészen addig, amíg szigorúan a pálya felé nézel, mondjuk a meccset.

Viszont a valóságban az van, a szurkoló, ha úgy adódik, és elég gyakran adódik úgy, hogy adott helyzetben utolsó lehetőségként imádkozóra fogja, és tekintetét könyörgő szemekkel reflexből az ég felé emeli. Mivel az új Bozsik egy fedett sportlétesítmény** az ég felé vetett tekintet kényszeredetten megakad a födémben. (** Erre később még visszatérünk, mert csak bizonyos megkötésekkel, és száraz időben tekinthető annak.)

A szem előszőr csak megakad, majd kikerekedik. Emberünk ekkor kicsit forgatni kezdi, tekint balra, tekint jobbra, tekint előre, nyakát tekerve maga mögé, azonban nézzen bárhova, mindenhol ugyanazt látja:

össze-vissza bevert, kilógó szögeket a plafonból!

„Forradalmi megoldásokkal debütált az új Tüskecsarnok: ha befelé nő, akkor majd lerágjuk!*” bővebben