Inkább kiírom magamból előre, hiszen tudom, többen is rákérdeznek majd a jövő héten: mégis, mi a tosz van a Kispesttel?

yellow plastic bucket on sand near body of water

Egyszerűen nem fogok irigykedve nézni egy három per hárommal nyitó Kisvárdára, sem a hatpontos Mezőkövesdre, vagy a tavalyi gólkirályt padoztató, látványos meccseket játszó Paksra. Kellemes színfoltok, semmi több.

A futballban egészen addig minden mulandó, amíg történeted nem lesz, saját narratívád, amit lehet mesélni, amibe lehet kapaszkodni. Pakson alakul valami, ebben a mezőnyben lassan történelmi csapatnak számítanak, szinte mindig összejön nekik a beszédtémaság. A Kisvárda és a Kövesd egyelőre mindegy, most átmenetileg jók, jónak tűnnek, de majd elmúlik. Nem mondom, hogy ellenszurkolójuk vagyok (pedig de, nagyonis), azonban bőven akad sztori a magyar foci mögött, és ezen a kicsi piacon egy újabb módszerváltás indokolatlan lenne.

Szóval, nem fogok irigykedve nézni azokra a kicsikre, akik most a tabella elején állnak, mert egyrészt három forduló sem ment még le, másrészt lehet jönni a tavalyi teljesítményekkel, csak felesleges. Ahogy mi sem indulhatunk ki a pár évvel ezelőtti bajnokcsapatból, hiába tartott ki a gerince sokáig, hiába hoztunk vissza részelemeket belőle. A dolgok sorsa az, hogy elmúljanak, és jöjjön helyettük valami új.

A hullámok

És a dolgok sorsa az is, amennyiben a hagyományos modelleken szervezett világban élünk, hogy az elmúló dolgok fokozatosan a verseny irányába mozdulnak el, és az elmúlás helyébe a visszavétel, az elhalványulás lép, és az elhalványuló helyébe egy korábbi vetélytárs. A cél, hogy a lehető leghosszabban legyen fent a hullámod, és a lehető legrövidebb ideig lent.

A Kispest is ilyen. Egy egészen elképesztő cunamival rúgta be az ajtót az első éveiben, hogy utána másfél-két évtizeden át marginális szereplőként, azonban az egyáltalán hullámzók között állandó szereplőként hullámozzék. Ekkor összeszedte magát, tanult egy kis fizikát, és rájött, hogyan tudna saját maga hullámot verni – önerőből. Az önerőt, mikor már a csúcson volt, kisegítették, hogy sodorjon el mindent, de tényleg mindent, kivéve a Nagy Ellenhullámot.

A mélyben azonban ott voltak a kisebb hullámok, és amikor a Honvéd kimerült, azonnal átvették helyét. Aztán jött a nyolcvanas évek, és így tovább.

Pár nagy, tényleg nagy mindent túlélt, mindig ott van, mert egyszerűen ott a helye, és bár meg lehet próbálni lecserélni, letörni őket, meghamisítani, újraírni a történelmet, eljátszani egyfajta álpiaci viselkedést, létező igényként beszélni klubokról, jelenségekről, az idő mégis mindig a történelmet fogja igazolni. A hagyomány egyszerűen olyan, hogy bármin felülkerekedik. Lehet utálni egyes mozzanatait, ahogy lehet utálni a Kispestet is, azonban jobb ha tisztában vagyunk a realitással, miszerint nem a mi életünkben fog eltűnni, hiszen vagyunk még bőven, akik élő hagyományként tekintenek rá, és ennyi bőven elég.

Mármint mi.

Mert ami a klubnál van, arra most könnyedén mondhatjuk azt, hogy nem Kispest.

Pedig a Kispest nem csupán az eredményekről szól. A Kispest, amikor még, vagy már tényleg Kispest volt, akkor ideje nagy része a túlélésről szólt. A Kispest egy közösség volt, ahol a vezető is szurkoló volt, és ahol a szurkoló is vezető.

Mi abban az újdonság, ha hasonló, látszólagos összefonódásokat vél felfedezni az alkalmi szemlélő? Az átmediatizált, gyakran a külsőségekben létező álomvilágunkban nagyon sok döntésről tűnhet úgy, hogy háttéralkuk eredménye. Pedig nem feltétlen. Elég hozzá figyelni a hangokra, leszűrni egy közösséginek hitt véleményt, és arra reagálni. Az arctalan és hangos tömegekre.

A mai Kispest csak úgy tűnik, mintha, pedig nem. A mai Kispest mögött nincs semmi, egy átlagos, és még csak eredetinek sem mondható, azonban tisztes iparosmunka brandfenntartáson túl. Mondjuk az sem feltétlen egy fociklub brandje, de legalább valami. Akár mosópor is lehetnek, vagy amit a fingós kisgyerek reklámozott. (hahahha, szinte napra egy éve nem találom Boncz Géza videóját a fingós kisgyerekről. lehet, hogy nem is ő volt?)

Szóval ma úgy tűnik, mintha lenne Kispest (hivatalosan), pedig nem van (mindössze képviselve általunk egy homályos képzet).

Rohadt bonyolult a szövet, pedig csak evickélünk. Fogalmatlanul a klubházban, és velük szemben, erős saját narratíva hiányában mi magunk is, erősen atomizált struktúraként, hiszen mit és hogyan kérnénk számon, egyáltalán ki kérné számon, ha azt sem tudjuk megmondani, hogy mihez képest?

Szóban sem megy, nemhogy a tömegek által Valódi Valóságnak hitt közösségi médiában, mert Magyarországon megpróbálják finoman megfogalmazni a védhetetlent, hogy az ország egy jelentős hányada menthetetlenül átköltözött a Facebook felületére. Szinte látom, ahogy William Gibson elégedetten hátradől a székében, és kér egy kávét.


Kispest, Kispest, mi vagyunk a Kispest

Baromi nehéz az elmúlt időszak. Ugye, ismerőseink szemében mi vagyunk a Honvéd, tőlünk próbálják megtudni, mégis mi a bráner van van velünk? Vajon hányszor, hány embernek mondhattam azt mostanában, hogy “áhhh, haggyuk, bonyolult”. Tényleg az, és igazából kedvem sincs hozzá.

Pont nem érdekel, hogy Feri hány meccset kap, hogy a keret hány meccset kap, hogy elveszik a céges kocsit, vagy hogy jön Storck, hiszen mind lényegtelen, a pillanatnak szólnak.

Az eredménytelenség olyan, hogy elfogadja az ember, ha látja, hogy miért van. Beszéltünk a hullámokról, tudjuk, hogy a bármikor lehetséges felemelkedni, szinte a semmiből is, ezért hajlandóak vagyunk elfogadni sok mindent, és átmenetinek tekinteni.

Azonban nem minden eredménytelenség fogadható el. Az elfogadás szükséges és elégséges feltétele, hogy ismert legyen egy program, ami mentén csináljuk az egészet, és ami a többi, másik (kluboknál), akár alkalmi programmal összevetve épp alulmarad a versenyben. Ekkor nincs gond, mert lehet tudni, hogy nem lesz mindig így, csak ki kell tartanunk elég hosszan, és akkor ismét jobb lesz.

Mostanában viszont egy mézes marketinggel bőven leöntött teljes fejetlenséget, szakmai káoszt, nulla előremutatást kellene elfogadnunk átmeneti eredménytelenségként. Persze, hogy nem megy az embereknek, és jogosan mondják: szar minden.


Évek lesz innen visszajönni

Tapasztalat, az dolgok szociológiai értelemben vett normális menete, ha azt állítjuk, hogy egy ekkora szétesésből, ami jelenleg a Honvédot, mint klubot jellemzi, évek melója lesz visszajönni, és valami egységesnek tűnő, a működőképesség minimális feltételeit teljesítő valamit létrehozni.

Egy öltözőt, egy klubházat, egy belső kommunikációt nem lehet egyik napról a másikra kicserélni. A kismillió érdek, és érdekellentét nem tűnik el egy pillanat alatt. Sokáig megmaradnak egyes vissza/lehúzó elemek, esetleg éppen azért, mert korábban, egy másik modell pont miattuk működött. Szentnek hitt tehenek, hiszen a tapasztalat mellettük szól – és nem feltétlen érdemtelenül.

Nem kell messzire menni, elég megnézni a Hemingway-éra közepét, amikor nagyon hasonló helyzetbe került a klub. Évekbe telt visszajönni, hogy kiderüljön, mennyire egyszerű visszaesni a szétesésbe, a klub helyett az önálló, illetve saját érdekektől vezérelt masszáéba. Ezekben az években az öltözőben senkit nem érdekelt semmi, csak a fizetés, és az innen lelépés gondolata, és a napok nagy részét az egymás utálata töltötte ki.

Vajon most mennyivel jobb a helyzet? Vajon most mennyi idő lesz visszajönni akár elfogadó szintre?


Nincs erős ember

a klubnál. Pont.

Pedig kéne. Pont.


Valahogy így.

Délelőtt Szekszárd, este Újpest, és igazából csak nekünk, neked, nekem számít, hogy nyerünk. Esetleg Ferinek, ha komolyan vehető ukázt kapott, ha kapott egyáltalán. A történelem szempontjából mindegy, a keret egy része szarik bele, a klubvezetést inkább hagyjuk, mert azt még elhiszem valahol, hogy jót akarnak, és eredményeket, azonban nekünk nincs hat-nyolc évünk, hogy az addig a világ minden pénzét felélő Orosz Pálhoz hasonlóan kitanulják egy futballklub legalább pontokban (és nem feltétlen gazdaságilag) eredményes működtetésének apróságait.

Vagy akkor legalább ne ígérjünk nagyokat, maradjunk szerények. És legfőképp ne játsszuk el a kurvanagy profit, mert valami egészen elképesztően hiteltelen lesz tőle a kép.


Jogosan merül fel a kérdés: hol a Kispest?

(És jogosan nem merül fel a kérdés: mi is az a Kispest?)

[Így legalább bármikor követelőzhet bárki a Kispest _nevében_.]


Annyi tutifix, hogy én nem engedem el ezt az egészet, hiszen van egy saját Kispestem, itt bent, valahol a fejemben, talán nem kimondva, de mindenképp létezőként. Ahogy neked is van, mindenkinek van, ha szurkolónak, kötődőnek érzi magát.

Nem akarom elfogadni a helyzetet, viszont tenni ellene sem nagyon tudok. Túl kell élni, ki kell bekkelni. Tudjátok, a hullámok.

Most éppen partot mosunk, sőt, talán visszahúzódás közben fennakadtunk egy kisebb homokpadon, és egy tócsaként épp kiszáradni készülünk, elvágva a többiektől, a vízmolekulák csilliárdjaitól, kitéve a napnak, és a homokozólapátos kisgyerekeknek, akik majd sárnak használnak minket, hogy egy családi fotó erejéig felhúzzanak egy impozáns, azonban csupán pillanatokig létező homokvárat.

Hallgassatok több Apostolt:


? a hozzászólás // előmoderált
? az offtopicot // az offtopicba.