Öt éve nyertük meg a tizennegyediket

Featured Video Play Icon

Csodálatos hét és még csodálatosabb nap volt. Egészen furcsa, hogy idén nagyjából hasonlót élhettünk át – fordított előjellel.

Az utolsó napokra szabit kellett kivennem, mert a kollégáim már nem bírtak elviselni. Pláne azok, akik szintén szurkoltak egy csapatnak. Télen még röhögtek rajtam, hogy persze, bajnokság, ahahahha, aztán ahogy közeledtünk a végéhez, ha hangosan nem is merték kimondani, de érezni lehetett, hogy inkább nekünk szurkolnak a Videotonnal szemben. Ahogy az ország futballszerető közvéleményének jelentős része.

Közben a törzskocsmámból is kitiltottak. Azt mondták, majd jöjjek vissza hétfőn, amikor az egésznek vége. Minden voltam, csak nem álomvendég.

Helyette inkább mindenfélét pótcselekedtünk. Látványt festettünk, előkészítettük a meccs utáni buli helyszínét: sátrat vertünk, gazoltunk, talajt egyengettünk, farönköket forgattunk ki a földből, büfét ácsoltunk, ami éppen kellett.

Remélve, hogy a meccsnap előtti estére elfáradunk, és tudunk majd aludni.

Nem tudtunk.

Már reggel kint voltunk: mit lehet még csinálni? A sörpadokat legalább kétszer átrendeztük, mert túl hamar végeztünk. Talán tíz vagy tizenegy körül leittam magam valami meggyes sörrel, foltot hagyott a pólómon. Remek indok hazaugrani, hátha tudok aludni egy kicsit.

Nem tudtam.

A meccs előtti órákgra sikerült olyan állapotba kerülnöm, hogy hoztam a mérhetetlenül alulszocializált figurát, és csak arra voltam alkalmas, hogy ténferegjek a büfék körül. Pacsi, szia, bocsi, most ne.

Bent valamivel jobb, mert egy meccset tudok értelmezni, bár szokatlan volt, hogy mekkora tétre játszunk éppen. A tömeg segített.

Egyrészt, mert a szokott, korláttámasztó helyünk helyett pár sorral hátrébb álltunk, hiszen csak ott jutott. Másrészt mert valahol tudtuk gyűlölni azokat az embereket, akiket a korábbi évtizedekben egyszer sem láttunk a környéken sem, most pedig nem férünk oda a korlátszakaszunkhoz miattuk, hiába könyököltük szorgos munkával hullámosra a vascsövet. Biodíszleteink voltak az ünnepünkhöz. Egy nagy halom hús, nem több.

És örülök, hogy ott volt István is (innen is boldog szülinapot), mert neki ez volt az első győztes Honvéd-meccse. Elsőbálózóként a bajnoki szezonban közel tucat meccsünkön ott volt, idegenben is járt velünk, és mégis. Izgultam miatta bőven, de tudtuk, a döntetlen is elég. (Nehéz lett volna együttélni azzal, ha miattam, illetve rajtam keresztül bukjuk el a bajnokságot.)

És örülök, hogy ott volt mindenki, akivel végigcsináltuk a megelőző éveket, évtizedet. (RW-nek is boldog szülinapot!)

Amikor lefújták, elsírtuk magunkat, minden feszültség egyszerre jött ki belőlünk. Egymás vállán, ahogy illik.

Az éremátadót nem is láttuk. Én inkább hosszú-hosszú ideig bőgtem, szipogtam, könnyeztem. Tébláboltunk csak, és ha összefutottunk egy-egy ismerőssel, gratuláltak, mintha mi nyertünk volna, mintha mi lennénk a Kispest.

És kicsit tényleg.

2017-re az ismerőseink szemében már mi voltunk a Kispest. A klubról annyit tudtak, amennyit rajtunk keresztül érzékeltek. Amikor sírni láttak minket, örültek velülünk. És ez így van jól. Huszonnégy évet vártunk rá, huszonnégy évet tettünk bele, esőben, hóban, hőségben, otthon, idegenben, sokszor elképesztő körülmények között. Abban a percben éreztük: minden pillanata megérte.

A bulira sem mentünk be, helyette a Hoffheren, a betonon hóangyaloztunk.

Kibaszott boldogok voltunk.

Felnőtt fejjel először nyertünk bajnokságot.


kezdő videó: a pillanat, amikor bajnokok lettünk.

🗣️ a hozzászólás // előmoderált. Ha valami nem stimmol, itt hagyhatsz nyilvános üzenetet, vagy itt írhatsz egyenesen nekünk.