Nem lesz vízválasztó ez az idény, viszont nagyon döcögősen indul fejben

Space Station View of Noctilucent Clouds

Sikerült eljutnom odáig, hogy alig pár nappal a bajnokság rajtja előtt, egyszerűen nem várok semmit. Úgy semmit, hogy tényleg semmit. Nincs bennem semmiféle drukk, elvárás, remény, netán vágy valamiféle apró kárörömre, hogy bárcsak megbuknának ezek is. Semmi,

olyan, mintha hidegen hagyna ez az egész Kispestnek nevezett dolog, miközben rohadtul nem így van. Ellenben ami van, az annyira új érzés, minőségében szinte hétköznap, hogy egyelőre nem tudom feldolgozni. Talán ha megpróbálom leírni.


Például, ott leszek a meccseinken? Igen, természetesen, az előzetes tervek szerint igen, továbbra is, minden tétmeccsen, valamint a lehető legtöbb edzőmeccsen, ahogy a fakóra is törekedni fogok. Nagyjából hatvan-hetven meccsről beszélünk egy idény során, az elmúlt években általában ennyire jött össze. A tevésben megjelenő elkötelezettség tehát maradt, mert alapvetően szeretek meccsen lenni, valamint keretet ad az életemnek, ha látom a naptáramban a dátumokat, ha tudok előre tervezni. És van mit tervezni.

Hajszolni az eredményt. Persze, az első az, hogy nyerjünk, hogy érmet szerezzünk, hogy eredményesek legyünk, és ilyenkor az sem kéne érdekeljen, hogy hogyan. Miközben ahogy változunk, felnövünk, úgy tűnik fel, hogy az eredményesség egy Valóban Szemét Istennő. Ha jön, ha átéled, akkor minden mást elfelejtesz, háttérbe tolsz, jelentéktelen apróságnak tekintesz. Pedig az eredményességben a pillanat megélésén túl a fenntarthatóság, a további eredményesség megalapozása legalább annyira fontos kell legyen. Magyarul az apróságok, ami miatt sokszor úgy tűnik, az ember nem tud örülni az eredményeknek, helyette inkább azt a kistányéron lévő apró szardarabot nézi a terül-terülj asztalka túlvégén. Minél többet látsz, annál több a kistányér, és nem jó ez így. Viszont az intenzitásból engedni sem megy egyik napról a másikra.

Igen, nekem nem megy a elengedés. Mármint az a része a szurkolói létnek, hogy ne valamiféle Nagy Képet, keresztmetszetet próbáljak nézni, keresni, miközben a sodródás, az egyes részterületekre fókuszálás annyival könnyebb mindennapokat eredményezne. Tényleg nem hoz lázba, hogy mi a kezdőnk, hogy kiket igazolunk, mert tartom, nem egyedül a csapatról szól a foci. Egy csomó dolog egyszerűen nem érdekel önmagában, ellenben mint egy összefüggő hálózat része, nagyon is. Egy játékos igazolásában talán nem az a legérdekesebb, hogy megoldja a balszélt, vagy sem, hanem hogy ki, miért, honnan, milyen megfontolásból, mi a terv a játékossal, mi a terv egyáltalán, hogy került a klubhoz aki idehozta, vagy a ki beajánlotta, ki és miért írt alá vele, egyáltalán mit várunk, akarunk a játékostól, illetve rajta keresztül mit akarunk mi magunk képviselni? Arcunkat adjuk az arcához, ő az arcát a miénkhez, egymást erősítjük. A kérdés, hogy mit? Mit szeretnénk Kispestként láttatni? Márpedig engem az a Kispest érdekel, ami most történik, és amiről majd a történelem könyvekben olvasunk, ami a következő generációk igazodási pontja lesz, amikor megkérdezik tőlük: te hogy lettél kispesti?

Közben bujkál bennem egy érzés, hogy tartalom nélküli klub lettünk, vagy pont a tartalom az, ami annyira zavar, hogy megpróbálom mélyen elnyomni? Mindkettő. Minél jobban beleásod magad valamibe, annál kisebb lesz az újdonság varázsa, vagyis a Kielégülési Határhaszon, ami megadja a boldogságot egyre zsugorodik, és már nem elég ahhoz, hogy átéld a Nagy Megélést. Egyszerűen a Kispest annyi időt és energiát szakít ki az életemből, annyira a lényegemmé vált, hogy már nem is a sikerekben, a pillanatnyiban vagyok érdekelt, hanem egy jóval hosszabb távú termékben, a Kispestnek nevezett entitás megértésében, kifejezésében, továbbvitelében.

Ilyenkor aztán feltűnnek a valóban piszlicsáré dolgok is, hiszen van egy kép, amit sugározni akarunk magunkról, és van egy valóság, ami sokszor szöges ellentétben áll a szándékoltakkal. Egy klub szempontjából minimál dolog a büfé, de ha prémium stadiont szeretnénk, prémium szolgáltatásokkal, prémium árak mellett, akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne működjön, hogy rosszul működjön. Ilyenkor ezek a piszlicsáré dolgok gerjesztette disszonanciák képesek hatalmas hullámokat verni az erre fogékonyakban. Teljesen normális jelenség, nincs ezzel semmi baj. A beleállás sem a mindig valami hibát keresni mentalitás elburjánzása, hanem a jobbító szándék. Ha elfogadom, elfogadjuk, hogy valahol számít a véleményünk, hogy elérünk emberekhez, akkor miért ne beszéljünk azokról a témákról, amik a környezetünket érdeklik, érintik, és a kispestiségük megélését nehezítik? Ha netán valami hatást tudunk így kiváltani, akkor már elértünk valamit.

Idő kellett ahhoz, hogy egy pontosan nehezen megfogalmazható valamit elnyomjanak, szinte kiöljenek belőlem, miközben a kötelességtudatot, az ott levést nyilván nem lehet. Ahogy telt az idő, egyre kevésbé a meccseket várom, a Honvéd szereplését, és egyre inkább az ismerősökkel találkozást, a meccsnapok hangulatát. Valamikor ez a kettő nem volt különválasztható, a pályán játszódó meccs nem csak az apropója volt a meccsnapnak, hanem az egyik, ha nem a legfontosabb összetevője. Azonban akkor tudni véltem, hogy mi a Kispest, miközben ma erősen bizonytalan vagyok e tekintetben. Valahogy a szavak és a valóság közelebb állt egymáshoz. Vegyük például a nyomorult kilencvenes évek végét, a teljes kilátástalanságot. Amennyire beleláttunk, tudtuk, tényleg reménytelen a helyzet, annak is örülni kell, ha lesz csapat, ha lesz meccs, és mivel mindig volt, elfogadtuk. Nem volt jó, szarul is éreztük magunkat benne, de legalább a viszony tiszta volt. Ma ez a viszony, a megélés milyensége az egyik jelenség, amit nagyon nehezen tudok feldolgozni.

Nyilván idő kell hozzá, és ilyenkor az ember keresi az utakat, a lehetőségeket.

Amúgy miért ne lehetne őszintén beszélni erről a témáról? Mármint az én és a Kispest viszonyáról? Vajon hol helyezkedik el a Valódi Szurkoló abban a koordináta-rendszerben, ahol az egyik tengely a kanapétól az évi hatvan-hetven meccsig, míg a másik a dolgok megkérdőjelezésétől a teljes elfogadásig tart? Egyáltalán létezik Valódi Szurkoló? Mennyire kell ismerni a klubod, a közösséged történelmét, kortárs történetét, mennyire kell naprakésznek lenned, mennyire? És vajon létezik egy harmadik tengely, ahol a passzivitás és az aktív részvétel jelenik meg?

Iszonyat bonyolult ez az egész, és évről-évre bonyolódik. Kicsit belelátni valamibe, majd felfogni, hogy egy jóval nagyobb dologról van szó, aminek csak a felszínét kapargatod, de magadban már ennyiből kombinálni kezdesz.

És, hát, menet közben a világ is kinyílt, hiszen az internetnek hála olyan vélemények, emberek is eljutnak hozzánk, akikkel korábban nem, vagy nem véletlenül nem tartottuk a kapcsolatot. Itt aztán jönnek a szép mondatok, amik hajlamosak elbizonytalanítani az embert (l. pl. honnan lett volna lehetőségünk korábban ilyen (transfermarkt, euró) drága játékosokra egyáltalán ránéznünk, nemhogy leigazolni őket? – ennek a – gyakran elhangzó – érvelésnek a semmitmondóságáról mindenképp szeretnénk majd egy posztot, mert hatalmas nagy ferdítés), és a sok kis apróságból nagyon sok már válthat ki az egyénekben is megfigyelhető hatásokat. Mintha elhinnénk, hogy belelátunk a szurkolók valami nagy Közös Képzetébe, pedig nem, a valóságban csupán pár hangosabb, erőszakosabb arcot látunk. Tehát még a szurkolóinkról, az ún. közösségünknek vélt valamiről se tudunk semmit, miközben iszonyat mennyiségű információ áramlik felénk az irányukból.

Egy ilyen, elvárások nélküli év kezdődik részemről, aztán simán lehet, hogy tévedek, és a hosszú nyári szünet tette meg a hatását, a rutin pedig magától kijön pénteken, a meccsnapon, és onnan újra flottul megy minden a megszokott kerékvágásban. Most (hétfőn délután) viszont tényleg fingom sincs, kedvem sincs, a magammal szembeni kötelesség azonban hajt.


címlapkép: Space Station View of Noctilucent Clouds by NASA’s Marshall Space Flight Center is licensed under CC-BY-NC 2.0

🗣️ a hozzászólás // előmoderált. Ha valami nem stimmol, itt hagyhatsz nyilvános üzenetet, vagy itt írhatsz egyenesen nekünk.