Esküszöm, érdeklődve olvasnék egy olyan tanulmányt, amiben azt vizsgálják, hogy a publicisztika műfaja mikor szakad el végleg a valóságtól, és lett belőle a sosem létezett ethoszokhoz szóló sekélyes ódák világa.
Például itt van Csillag Péter NSO-n megjelent anyaga, amibe sokszori nekifutásra is beletört a bicskám. Először az értelmezésébe, aztán a végigolvasásába is. Elképesztő blődliségek sorjáznak benne már az elején, valamint süt róla a téma nem ismerete, miközben a képalkotás során előszeretettel él a túlzás eszközével.
Egyébként ha jól értem, akkor a mezlevetetés szurkolói oldalán értetlenkedik, illetve tartja azt elfogadhatatlannak.
(…) Honvéd játékosai a lefújást követően hosszú percekig álltak a gyepen, farkasszemet nézve a felháborodott szurkolótáborral, és mozdulatlanul, némán, rezzenéstelenül hallgatták, amint a tomboló drukkerek szidják őket, a kerítésre kapaszkodva rázzák az öklüket: „Vedd le a mezt! Vedd le a mezt!”
részlet rögtön az első bekezdésből.
Kezdjük ott, hogy a Bozsikban nincs kerítés. Pláne nem olyan kerítés, amire fel lehetne kapaszkodni egy jó kis ökölrázáshoz. Mondjuk az is igaz, hogy egyáltalán nem vagyok ismerős a kanyarban, és simán előfordulhat, hogy a korzóról, különösen a mi szögünkből pont nem vehető észre, miközben a tribünről igen. A mi szögünkből legfeljebb egy gyerekeknek is derékig érő könyöklő, vagy korlát látszik.
A „vedd le a mezt!” valóban elhangzott, és valóban nem kevesen kiabálták azon a meccsen. Viszont ha Csillag kilátását nem zavarta volna meg a kerítés, akkor minden bizonnyal észre vette volna, hogy a kápók (vezérszurkolók), valamint a környékükön állók egyáltalán nem kiabáltak hasonlót. Sőt, egy héttel később Felcsúton külön elhangzott kérésként, hogy aki mezt akar levetetni a játékosokkal, az inkább takarodjon át Újpestre, mert az ilyesmi arrafelé szokás.
Itt érdemes szétválasztani a szálakat, mert fontosak a részletek.
A mezei szurkoló nyilván dühös, belőle hamar felszakad a kurvagyenge, a veddleamezt. Ha elég sokan csinálják, akkor a folyamat öngerjesztő lesz, és még többen fogják harsogni. Nincs ezzel semmi probléma, teljesen természetes emberi működés és reakció.
A vezérszurkolóknak azonban az óbégató tömeggel szemben felelősségük van, ők nem tehetnek meg mindent. Ha beleállnak a veddleameztbe, akkor az onnantól a tábor, tehát a közösség álláspontja, és nem pusztán emberek hőbörgése. Apró, de lényeges különbség.
Márpedig a tábor álláspontja szerint nem az utolsó meccseken játszó fiatalok sodortak minket a kiesés szélére, majd estek ki, hanem a tulajdonosi kör és a vezetőség sorozatos elhibázott döntései, emberi kvalitásai, a rossz igazolások, a szarokbele játékosok, a gazdátlanság és a nemtörődömség.
Azt bebizonyítottuk, hogy Csillag az általa megénekelt képre („(…) Honvéd játékosai a lefújást követően hosszú percekig álltak a gyepen, farkasszemet nézve a felháborodott szurkolótáborral (…)”) nem csupán egy nem létező kerítést szerkesztett rá, de arra sem vette a fáradságot, hogy megvizsgálja, kik voltak azok a játékosok, akik a farkasszemet nézték. Nagyrészt fiatalok, saját nevelések, akik tavasszal, és akkor is inkább az utolsó fordulókban kaptak komolyabb játéklehetőséget. Valamint azt sem vizsgálja, hogy kik voltak azok a szurkolók, akik ordibáltak. Inkább általánosít mind a csapat, mind a szurkolók szintjén.
A kudarc súlyát csak az fogja fel, aki valóban átéli, a csalódott, reményvesztett, feldühödött szurkoló lelkiállapotát nehéz hűvös távolságtartással analizálni. Én azokban a percekben ott, a Bozsik Aréna tribünjén mégis a verbálisan megkövezett játékosok kiszolgáltatottságát éreztem át igazán. Éles helyzetben elbuktak, gyengén, görcsösen játszottak, ha úgy tetszik, méltatlanok lettek a fényes múltú, hajdan Bozsikkal, Puskással, Tichyvel, Détárival, Pisonttal fémjelzett egyesület hagyományaihoz. De a felsorolt tényezők egyike sem indokolja, hogy felnőtt sportolókat, tizenéves fiatalembereket, gyermeket nevelő családapákat idegen emberek arra kényszerítsenek, hogy levegyék a munkaruhájukat.
pár bekezdéssel később.
Munkaruhájukat, azt.
Ismét érdemes szétszálazni a dolgokat.
Egyes verbálisan megkövezett játékosok kiszolgáltatottsága koránt sem alaptalan vagdalkozás eredménye, mert esetükben a szurkolók egy része markáns véleményt fogalmaz meg az általa ismert tények alapján. Éjszakázások, részegeskedések, sportszerűtlen életmód, valódi szarokbele magatartás és hazudozás a szurkolók szemébe hétről-hétre. Ezek a játékosok semmiféle sajnálatot nem érdemelnek. Ahogy nem sajnáljuk azt a rendőrt sem, aki életvitelével méltatlanná válik a munkaruhájára, esetében az egyenruhára. Nem, sőt, súlyos bűnnek tekintjük. Egy futballistánál miért ne gondolkodhatnák hasonlóan? Pláne egy olyan világban, ahol a fizetésük jelentős részét az állam, az adófizetők állják?
Igen, ezek az emberek méltatlanok a Kispest mezére, és jogos igény, hogy a környéken sem akarják többé látni őket. A szurkoló szemében nem a gyermeket nevelő családapa szaladgál a klubja mezében, hanem egy utolsó tróger, aki visszaélt a bizalmával, és aki elrontotta a szórakozását, aki belepiszkított az életébe.
Ezek a játékosok nem éles helyzetben, nem egy meccsen buktak el, hanem mint (sport)emberek hosszabb időtávon.
De főnöke-e a szurkolótábor a csapatnak? Van-e joga rendelkezni a klub alkalmazásában álló sportolók szerelésével? Másként közelítve: ki a gazda és ki a szolga ebben a relációban?
fokozódik a teljes értetlenség.
Megválaszolom neked Péter: igen, főnöke. Anyagilag, erkölcsileg, minden tekintetben.
Anyagilag, mert jelenleg az állam tartja fent a profi labdarúgást, és mint adófizető, négy évente joga van dönteni arról, hogy akarja tovább finanszírozni, vagy sem. (megjegyzés: Kedves, Péter, a Nemzeti Sport is állami kézben van, gondolom az újságírói közalkalmazottak, vagy valami hasonló. Kérthetnénk legalább annyit, hogy ne próbáljatok meg piaci dolgokról írni, vagy etikai kérdésekben ítéletet hozni, mert iszonyat hiteltelen az állami sportlapság szemszögéből. Pláne ebben a rezsimben.)
Erkölcsileg pláne, hiszen az egyre sterilebbé váló futballvilágban a szurkoló képviseli a helyiséget, a történelmet, a szurkoló írja a közösségképző narratívát, és gondozza a generációkon átívelő kontinuitáshoz szükséges tudást. A klubok fokozatosan szorulnak vissza az üzemeltetés, szerencsésebb helyeken a bevételtermelés oldalára, és jól felfogott érdekből átengedik a közösségeknek a klubethosz fenntartását, amelyet kisegítve, használva, felépíthetik a brandjüket. A játékoskereskedelmen túli bevételek ugyanis nagyban függnek a klubról alkotott képtől. (Itt most ne a Real Madridra, vagy a Manchester Cityre és hasonló klubokra gondoljatok, mert ott világpiacra termelés folyik, annak minden sterilitásával és egyenfazonjával, hanem inkább egy Borussia Dortmundra, Partizan Belgrádra, satöbbire.)
Külön apróság, hogy a Nemzeti Sport és elődlapjai évtizeden át sulykolták a lakosságba, hogy a profi, vagy élvonalbeli labdarúgás a közönségért, a szurkolókért van. Márpedig ha értük van, ha egyben ők a megrendelői és fogyasztói is a játéknak, akkor mégis ki a gazda ebben a helyzetben?
Sok szurkoló a címert a bőrére tetováltatja, a játékosok többsége viszont csak addig viseli, amíg él a szerződése. (A szurkoló szerződése soha nem jár le.) A szurkoló nem a szerelést (mezt) látja a játékoson, hanem a címert, a történelmet, a fejében élő ethoszt, és ehhez méri, hogy kinek van joga viselni, és kinek nincs.
Egyszerűen azért, mert a lépés mélységesen sportellenes, megalázó, nélkülözi az emberi tiszteletet. Erre lehet mondani, hogy a játékos teljesítményén, hozzáállásán pedig a klub iránti tiszteletnek nem mutatkozott nyoma, de a két szint nem keverendő, és éppen itt a lényeg: az emberi méltóságot nem szabad sárba tiporni semmilyen közös sérelem jegyében.
csoda ez a publicisztika.
Sportellenes? Sportellenes az, hogy a szurkolóknak kell rászólniuk játékosokra, hogy ne piálj már annyit bzmg, mert a végén ki fogunk esni? Milyen emberi méltóságról lehet beszélni olyan alakok esetében, akik hétről hétre a szemünkbe hazudtak, és nem csupán a játékukkal, a hozzáállásukkal, hanem szavakban, személyes beszélgetésekben is?
Ezek az emberek egyenként és kollektíve is éveken át sárba tiportak mindent, amiben több ezer ember hisz, játszottak ugyanennyi ember érzelmével, mert fogalmuk sincs, vagy képtelenek felfogni, hogy mennyire számít sokaknak egy-egy meccshétvége, hogy mennyire meghatározza az életüket, a mentális egészségüket a klub szereplése. Milyen méltóságról beszélünk ilyenkor? A kiesés óta egynek sem volt gerince elnézést kérni.
A mi méltóságunk hol van ilyenkor?
Sajnálom, hogy a néphülyítés ilyen szintjére süllyedt a Nemzeti Sport, és őszintén sajnálom azokat, akik onnan tájékozódnak. A lap, ami mindent és mindenkit simogat, ahol a magyar sportban egyáltalán nem léteznek problémák, legfeljebb, ha a gonosz dollárlibsisorosbaloldal rátámad megint brüsszeltelavivnewyorkban.
A magyar sportban egyáltalán nincsenek alkoholista, kicsapongó életvitelű sportolók, játékosok, klubvezetők, a magyar sportban nem tűnnek el milliárdok, a magyar sportban minden szinten érvényre jut a fair play, a magyar sportban egyszerűen minden tökéletes.
Hazugság, már nem haragudjatok, egy kurva nagy hazugság az egész. Ne csodálkozzunk, ha sok szurkolóban olykor elpattan a húr, és veddleamezt. A szemével látott valóság ugyanis köszönő viszonyban sincs a hírekben állított, publicisztikákban leírt, beszélgetős műsorokban hallott hivatalos valósággal.
Most mondjuk azt Péter neked is, hogy tedd le a tollat?!!???! – mert aktívan építesz és fenntartasz egy hazug és vállalhatatlan rendszert?
címlapkép // szurkolók a Honvéd-Mezőkövesd meccsen. fotó: Balogh Dávid/honvefc.hu
