figyelem: a wordpress szerint
12 perc a várható olvasási idő
Valamikor mostanában tizenöt éve történt, hogy megfáradni látszott a labdabiztos első generációja, név szerint mészöly sámán, zombi tibi, pajzán gyula és stréber gyuri. 2007 nyarán indult az oldal, és annyira kenték bele a nitrót, hogy alig másfél év után köhögni kezdett a motor.
Egyszer megkérdeztem az Alapító Atyákat, mégis milyen indíttatásból kezdtek bele az egészbe? A válasz annyi volt, hogy egy közös projekt után nem akartak elszakadni egymástól, és a legjobb ötletnek egy blog tűnt. A téma pedig adta magát, a közös szerelem: a magyar foci.
2007 nyarán gyakorlatilag nem volt sportblog Magyarországon, pláne olyan nem, ahol egyedi véleményt lehetett volna olvasni. Egyedül a nagyjából fél éve működő, a régi indexen belülről szerkesztett, nemzetközi focival foglalkozó NST, ami ekkor már egy generációváltáson is túl volt, és _benito, illetve főleg heinrich belépésével megjelent náluk valamiféle edukációs irány. Utóbbi azért is érdekes, mert szerintem csak akkor értelmezhető egy blogger bloggerként, ha nem az olvasóknak, hanem a saját érdeklődési területéről írogat, és csak akkor, amikor kedve van. Mondjuk henyánál pont bukik az elméletem, mert amit csinált az egyszerre volt érdekes és értelmes, cserébe szerintem sosem értette a blogot, mint műfajt. És miközben írogattak: közösség termett körülöttük.
Az elsőket totyogó labdabiztos annyiban inkább a korai, Bede Márton-féle NST-re hasonlított, hogy eleinte nem állt bele a vetésforgóba, hanem a szerzők arról írtak, amiről kedvük volt, és akkor, amikor kedvük tartotta. Majd megjelent a tippjáték. És a tippjátékkal együtt hirtelen megjelent a közösség.
Mivel a téma magyarfoci, kellett legyen egy kis csavar a játékban. Illetve visszagondolva, a franc tudja, hogy csavar volt, vagy csak sodródtak az események, de a lényeget úgy lehet összefoglalni, hogy minden héten megjelent egy fordulót beharangozó poszt, amiben az egyik szerző tippelt minden meccsre egy végeredményt, valamint minden meccshez fűzött egy rövid szöveges indoklást, aminek vagy volt köze a valósághoz, vagy nem. A kommentelők feladata ugyenez volt, ha részt akartak venni a játékban. Miután lement a forduló, lehetett számolni a pontokat, és lehetett várni az értékelő posztot, benne a szerző által választott hét kommentjével.
Akkor még nem értettem, hogy lehet ebben kifulladni másfél év után.
Szóval tizenöt éve járunk, amikor a labdabiztos első generációja megfáradni látszott, és már nem is tudom milyen módon, de meghirdettek egy lehetőséget a kommentelők között, hogy lehet jelentkezni szerzőnek. Én pedig jelentkeztem.
Már előtte is írogattam blogot, és nem azért, mert annyira érdekes ember lennék, hanem mert érdekelt a műfaj mint játék, és mint technológia. Ekkoriban pont egyetemre jártunk, időnk mint a tenger, rettentő sokat és mindenfélét olvastunk, sokat beszélgettünk, és többek között kipróbáltuk ezt az írás dolgot is. Nekem például azóta tart a rögeszmém, hogy megy, megyeget.
Egy pizzéria/sörözőben találkoztunk valahol az Astoria melett először, szerzők és lehetséges szerzők, és a vége az lett, hogy ha a wiwen nem is lettünk ismik, néhány hét múlva megjelenhettek az első posztjaink. Én például Gellei Imrével kezdtem 2009 márciusában. (Ha valakinél kérdés lett volna, hogy miért végh hanta, akkor tessék visszaolvasni az első bekezdést.)
A következő hónapokban sámánék fokozatosan kipörögtek, és jött a második, valamint a két és feledik generáció: Bastille, Black Lotus, Futó Lada, JESTER (igen, ő RW!), nbcee, rosseb, vérfarkas és én. Mivel a tippjátékot ekkor már nem lehetett elengedni, és mivel nem alakult ki egy egészséges rotáció, ezért egy idő után jórészt nekem kellett vinni a fix posztokat, és mivel magáról a blogolásról is inkább nekem voltak vízióim, elkezdtem tapogatózni a verklin túli horizonton. Ebből lett talán az első, és végül huszonkét idényt megélt nyilvános magyar Hattrick-kupa, néhány crossover poszt (Modor Tibivel, a ma már inkább a Régen minden jobb volt podcastból ismerhető Csunderlik Petivel, és másokkal), így kerültünk be az index eb/vb blogjai közé szerzőként, új formátumként elindult a #napikispest elődje (itthon akkor és azóta is rajtunk kívül talán csak a sorozatjunkie használja posztban ezt a bulletekbe ömlesztést), ésatöbbi.
Aztán eljött a Bűvös Másfél Év, és a verkli engem is kicsinált. Egyre fárasztóbb volt minden héten időre kitalálni és kitenni a beharangozót, vasárnap esténként egy laptoppal behúzódni az akkori törzshelyemre, a Horánszky utcai Apacukába (ma a Lumen van a helyén), és ott egy vacsora, valamint egy koffeinmentes kávé vagy sör mellett összerakni az fordulók értékelését, miközben találjak időt és kapacitást arra is, hogy csak úgy írogassak bele a vakvilágba.
Szerencsére pont ekkoriban történt, hogy _benito és heinrich meggyőzte az egy pillanatra nem figyelő Nemzeti Sportot, és elindíthatták alattuk a Népsport néven futó (sport)bloggyűjtőt. Felhasználói tartalom a magyar sportújságírás sáncai mögött. El-ké-pesz-tő! Ugyanazon a felületen jelenik meg random_barcás_user63 és Sinkovics Gábor anyaga. Cikkek, amelyekben a kapust nevén lehetett nevezni kapusnak, és nem lett belőle se hálóőr, se cerberus. Illetve néhányaknál lett, és miattuk innen is köszönjük a magyar sportsajtó évtizedes kitartó és rettentő sikeres rombolását a magyar sportról folytatott közbeszéd területén. (Nyugi, nem maradtál le semmiről, még mindig tart!) A sportlapul beszélő néhányak idővel kikoptak, mert a felhasználók láthatóan nem akarták még egy felületen ugyanazt és ugyanúgy olvasni. Tényleg nem akar beef lenni, de az amúgy általam aktívan követett és kedvelt Lokiblognál jól látszik az imént említett rombolás pusztító hatása: honi, hálóőr, sípmester, játékszer és a többi. Borzongok.
Jött tehát a Népsport és én is úgy éreztem, elég a verkliből, csináljunk valami újat. Mondjuk egy Kispestet. Elköszöntem a ‘biztos közösségétől, és miközben még egy jó ideig rendszeresen posztoltam oda is, 2010. november 4-én RW-vel (JESTERrel) beröffentettük a Népsporton a csakblogot. Jah, 4596 poszttal ezelőtt, nagyjából tizenhárom éve. És már annak is több, mint tíz éve, hogy a Népsport bedőlése, és a Ringier szemét húzása után elindítottuk a saját szerverünket (taccs.hu), és átköltöztettük rá egyrészt magunkat, másrészt pár még ma is létező oldalt: Kecskemét, Manchester United, Juventus, Liverpool, Kolozsvár, Milan, Erőd FC (egyenesen a BLASZ háromból!). (#todo Hopp, itt jut eszembe, hogy befizessem a szerverköltségejet, mert az ütemezett automatikus átutalás lejárt valamikor tavaly, és csak most szóltak, hogy van egy jelentősebb elmaradásunk.)
A népsportos sztoriba inkább nem mennék bele részletesen, _benito remekül elmesélte tavaly ebben a podcastben:
Elég ma körbenézni a magyar sportsajtóban, a klubházak környékén (sajtósok, elemzők, scoutok), a könyvesboltok polcain, és meglepően sok egykori népsportos szerző nevével fogunk találkozni. Punkok viszont csak néhányan maradtunk.
Visszanézve egy rohadt hosszú tizenöt év volt. Nem merem állítani, hogy eljutottunk, eljutottam valahonnan valahova, mert nem, továbbra is itt ülök a székemben (azóta a sokadik székemben) és ugyanúgy posztot írok. Valami hatásunk talán volt úgy a Nagybetűs Szakmára, mint a saját klubunkra, a szurkolói közegünkre, azonban bármekkora mértékre is gondolnátok, most szólok: túlzás. Annyi viszont biztos, hogy fogalmazzunk bármilyen stílusban, a posztok tartalmát komolyan szokták venni azokban a szerkesztőségekben, ahová nagy ritkán eljutunk, és előfordul, hogy további cikkek születnek a gondolataink alapján. Persze ez legyen a legnagyobb bajunk, hiszen arról a magyar sportújságírói szakmáról beszélünk, ahol semmi különös nincs egy ilyen tartalmi egységben (cikknek nem neveznénk):
És ahol a kormányzati sportlap online szerkesztőségében konkrétan digitális írástudatlanok dolgoznak:
Valahogy így.
2024-ben blogot írni és olvasni annyira, de annyira boomer dolog. Nyolc-tíz másodpercnél hosszabb, statikus, ráadásul szöveges tartalom. Kinek van ennyi ideje és figyelme egyáltalán? Pláne egy mobiltelefon apró kijelzőjén.
És azt se felejtsük, hogy tizenöt év alatt mindent megírtunk, és mindent legalább kétszer, ha nem többször, újat mondani egyre inkább képtelenek vagyunk. Ha másfél év labdabiztosba bele lehet fáradni, akkor másfél évtized blogolásba mennyire?
És közben ott a másik oldal, hogy egy csomó nagyon kedves ismerősöm lett pont a blog miatt. És volt idő, amikor átülhettem a másik oldalra, és hivatásos újságíróként kellett bebizonyítanom: lehet máshogy írni a sportról. (Lehetett.)
A világ vicce, hogy közben a hivatalos internetet olyanok írják, akik nem értik a fogyasztók nyelvét. A mindig is így volt, tehát így kell legyen elve egyre inkább tarthatatlan. Vajon a lapgazdák, -tulajdonosok meghatározzák az elérendő célcsoportokat? És vajon a lap operatív vezetői tisztában vannak azzal, hogy milyen formátummal és minimális szerzői kvalitásokkal lehet eljutni az egyes célcsoportokhoz?
Felnőtt Magyarországon is egy vagy inkább több generáció úgy, hogy nem hajlandó fogyasztani az úgynevezett portálokon tartalmat, mert egészen kicsi kora óta csak és kizárólag a csalódás érte. Lát egy angol meccset a tévében, kattint kettőt az interneten, és olyan anyagokba fut bele – természetesen – külföldi oldalakon, amilyenhez még csak hasonlót sem láthat a magyar piacon. Az NB I. talán az egyetlen bajnokság Európában, amiről nincsenek publikusan elérhető mérések, mint például amiket az InStat szolgáltat. Se a szövetség, se a klubok, se a sportsajtó nem foglalkozik ilyesmivel. A szurkoló pedig nézze, amit lát, és hallja, amit az évtizedek óta érdektelen kommentátorok mondanak. Wikipedia, transfermarkt, szögletarány, meg is vagyunk a kilencven perccel.
Tizenöt éve csinálom ezt a blognak nevezett műfajt, és gondolkodom a közegünkön. Tizenöt éve kísérem közvetlen és nagy figyelemmel a szövetség, a klubok és sportsajtó munkáját, és bazmeg, tényleg nem értem. Mintha az lenne a cél, hogy
minél nagyobb sötétségben tartsuk a szurkolókat,
mert addig se panaszkodnak, addig se szólalnak fel a mindenféle visszásságok ellen. És azokból van bőven.
Odáig süllyedt a magyar fociközeg, hogy a Fradi vezérszurkolója egy interjúban gyakorlatilag akaratán kívül, a többek között pont a fradisták által Rákosi-féle Honvédnak vizionált jelenséget veszi természetesnek és védendő jelenségnek. Nincs itt semmi látnivaló:
És senki nem kérdez vissza: már bocsánat, de egyrészt létezhetnek arányok, másrészt miért az állam feladata fenntartani a profi labdarúgást? Miért egy párt feladata eldönteni, hogy melyik klubnál ki és hogyan lehet/legyen tulajdonos, mennyiből gazdálkodjon, milyen lehetőségei legyenek?
A sportújságírásunk egy jelentős része szervilis, mert vagy egy klubhoz lojális (jajj, csak ki ne tiltsanak), vagy adott szereplőkhöz (kéz kezet mos), esetleg párthoz (most minden a legnagyobb rendben, bezzeg Gyurcsány), a lényeg, hogy még véletlenül sem valamiféle újságírói etikához, nem az őt körülvevő valósághoz, nem azt írja, amit ő és mindenki lát vagy amit gondol, hanem amit írnia, gondolnia kell, és ebből a szempontból édesmindegy, hogy magát korlátozza, vagy kívülről-felülről hatnak rá.
És nem igazán van hova menekülni.
Aki Magyarországon sportos tartalmat szeretne fogyasztani, az nagy szarban van. Pláne, ha magyar fociról, mert itt ha valami nem tetszik, akkor az vagy a szokásos és kötelező rosszindulat (mindenben a rosszat keresés), vagy egyenesen aljas politikai támadás, de a lényeg, hogy a szerzőt rövid távon kicsinálják a nyájas olvasók.
Amikor tizenöt éve ráírtam sámánra, hogy megpróbálkoznék ezzel az írás nevű dologgal, […] ha valamiféle szellemként visszalebeghetnék oda és akkor, simán lehet, ráb*sznám a kezemre a laptop fedelét: „mit csinálsz hülyegyerek?!?!??!”
És ha már az első pillanatnál tartunk, egy érdekes apróság:
Igen, ez a Karmelita kolostor, ahová pár éve a Miniszterelnökség költözött. 2009-ben azonban még egy sima irodaház volt, és én pedig egy olyan cégnél dolgoztam, amelyik itt bérelt irodát. A pirossal jelölt ablak (vagy a mellette lévő) volt az első emeleti liftgépházból kialakított dohányzó, ahová félre lehetett vonulni, és emlékeim szerint itt írtam az első posztomat egy kölcsön netbookon, mert a laptopom épp szerelőnél volt. (Na, ki a legnagyobb király az épület történetében? Segítség, ha annyit mondok, hogy Orbánnak nem jelent meg posztja a labdabiztoson? A második helyezett nyilvánvalóan a későbbi Cagliari-blog egyik szerzője, aki bár helyileg nem itt dolgozott, de minden nap együtt ebédeltünk vele a földszinti étteremben. Holtversenyben egy sráccal, aki viszont itt dolgozott, bár soha nem blogolt, ellenben társszerzőként jegyzett egy sporttörténeti kurzust az ELTÉ-n, és ez a kurzus nagy szerepet játszott abban, hogy manapság miként gondolkodok a sport és társadalom, a sport és hatalom kapcsolatáról.)
Tizenöt éve egy forrongó dolog volt a magyar internet. A felhasználói tartalmak utat törtek maguknak a fogyasztókhoz, miközben már elindult a szükséges lemorzsolódás, kiválasztódás, hogy csak az igazán kitartóak és a valóban életképesek maradjanak meg. A HVG 2005-ben rendezte meg először a Golden Blog versenyét, és elég csak végignézni egy korabeli díjátadó helyezettjein, hogy megtaláljuk egy csomó ma is futó mainstream médiatermék csíráját, vagy akár arcokat a mainstreamből. Ott van például az egykori zenei blog Quart, ami megjárt minden nagy portált, a szerzői szinte a teljes magyar internetet, és ami nyilvánvalóan kellett ahhoz, hogy ma olyan popkulturális oldalak létezhessenek, mint az isteni Sajó Dávid-féle After a Telexen.
Az első lemorzsolódást követően jött a kétezer-tízes évek eleje, amikor a blog.hu mellett a többi nagy portál is nyitni kezdett a felhasználói tartalom irányába, és vagy saját blogszolgáltatást tervezett, vagy vásárolt egyet, mint a Nemzeti Sport a megboldogult freeblogét. Jöttek is az újabb és újabb belépők, azonban jött a Facebook is, hogy bedaráljon minden fejlesztést. A Facebook behozta a lájkot, a megosztást, a Facebookkal kommentelést, és a fogyasztók fokozatosan átköltöztek. Hiába írtad meg a világ legtartalmasabb anyagát, a felhasználók jelentős része nem látott belőle többet, mint legfeljebb egy egysoros ajánlót és egy képet. Lájk! A Facebook fokozatosan átvette a lakossági internet szerepét, és kialakult egy olyan viszonylag széles réteg, aki azt sem tudta/tudja, hogy mi a különbség az internet és a Facebook között. Konkrétan fogalma sincs a weboldalak, mint publikációs felületek létezőséről.
Közben – ne feledjük, pár évvel járunk 2010 után – a magyar sajtópiac is gyorsan kezdett átalakulni. A Nemzeti Sport először elengedte a Népsport kezét, ekkor a srácok megpróbálták átmenteni a közösséget előbb a frissen indult vs.hu-ra, majd a reblogot fejlesztő Origóra. A motor csak nem készült el, a blogok nagy része ekkor itt, a taccson várakozott, ide gyártotta a tartalmat, aztán ahogy nem alakult semmi, többen saját megoldás után néztek. Közben _benito és heinrich is nagyjából elengedte a közösséget, és a bloggerség fenntartása (hangoztatása) mellett átmentek sima sportújságíróba, egészen addig, amíg az Origót be nem szántotta a rendszer.
Egyszerre jött be a Facebook, kezdték elveszíteni jelentőségüket az írott blogok, alakult át gyökeresen a magyar sajtópiac, és jelent meg új formátumként a videó (Youtube, TikTok) és a kép (Instagram), valamint a blogger helyébe hol az influenszer lépett, aki viszont sokkal inkább Horst Fuchs, mintsem önkifejező tartalomelőállító, hol pedig a csak nagyon elvétve egyedi tartalmat gyártó videós, és a még annyira sem egyedi streamer, illetve tiktokker. A blogból generációs dolog lett. Mutatom:
Betöltés ...Tizenöt év és átléptük a tizenötezer karaktert.
Nincs tanulság.
Van viszont hatalmas köszönet: sámánnak és _benitónak.
tényleg ma van a magyar kultúra napja, b*sszátokmeg!
🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.
