2017 után ismét nyertünk a bajnokavatón

– fájdalom, ezúttal a formalitássá silányuló meccsen mindez nem osztott vagy szorzott, a kezdőrúgás előtt ugyanis már bajnok lett a szomszéd kerület szimpatikus, önerőből a csúcsra jutó kis klubja. Azonban a formalitás azért van, hogy legyen, a meccset le kellett játszani, hogy a forduló zárásaként hivatalosan is kimondhassuk, bajnokok lettek a zöldek.

Amikor fél órával a kezdés előtt a lelátó felső részének falához dőlve néztem a melegítő csapatokat, pont ekkor és pont a leírtak miatt fordult meg a fejemben másodszor, hogy meglehet: ma nyerni fogunk.

Először ugyanis még indulás előtt kapott el egy gondolat: valahogy eszembe jutott 2013 tavasza, mikor Apuval ketten mentünk ki a Fradi elleni hétközire (1:0, Tchami), mert Öccs szegény, melózott; erről pedig 2011 augusztusa, mikor tesó Balatonon nyaral haverokkal, így csak Apuval megyünk ki a Fradi elleni hazaira, Novák Alexisz egy legurítást kapura tűz, kipattan, Németh Norbi bekotorja, 1:0. Hoppá, ha csak Faterral duózunk a zöld métely ellen, akkor mindig ütjük őket, vontam le a meglehetősen alacsony számosságú sokaság alapján az elnagyolt következtetést, amiért Nemes-Nagy tanár úr keresztre is feszített volna bő másfél évtizede a regionális tudomány és statisztika órákon, de azt hiszem, végül belátná, hogy egy fociblogon ez azért belefér.

Úgyhogy jó korán, ezúttal Apuval kettesben el is indultunk a Hidegkutiba, hogy csodás kanosszát járjunk keresztül a városon. Ugyanis a Hungária le volt zárva a Vajda Pétertől, úgyhogy kerülhettünk a fél Józsefvároson át a Keletiig, majd a Kerepesiről beszökve a kis frissen beaszfaltozott menekülőúton át a Ciprus utcáig. Onnan tovább ismét nem engedett minket a rendfenntartó közeg, így leparkoltunk, hogy Fater előbb azon szöttyögjön, hogy túl jó az út („Deutschnak persze leaszfaltozták…”), majd sétálva azon, hogy túl szar („ez a járda is hogy néz ki, de legalább bazalt, ettől persze még kimegy a bokám”), végül a klasszikus fateri jóslattal zárva a szónoklatot („ezekkel meg ma jól megveretnek minket”). Ekkor előadtam neki a fenti, meccslátogatási statisztikámból levont optimista következtetésemet, amit szintén rövidre zárt: „Ez nem jelent semmit, ezek már megvették az ünneplést.” Fater örök.

A stadionba beérve és a büfésorba osonkodva Pinokkió mesterbe futottunk, akit Apu imígyen üdvözölt: „Pinó, hát nem a legkönnyebbnek ígérkező meccseken találkozunk!”, ám a legnagyobb korzópápa lakonikus nyugalommal csak annyit közölt: „Végre egy verhető ellenfél!”. Imádom.

Miután felmásztam a helyemre, az ülőszektor tetején, laza fél órás magányos nézelődés következett, az első bekezdésben foglalt gondolatok közepette. Kábelbébi úr, aki nem győz évődni velem, ha 1-2 évente kisurranok egy Atleticóra, ezúttal (idén nem először) Prágába katapultálta magát kinti meccskalandra, mert amint azt Soroksáron kéjesen jelezte, ő nem asszisztál az év várhatóan legszarabb Honvéd-futballélményéhez. KisBabart sem láttam a pálya szélén, Öcs ugye igazoltan távol, Salvatore sem tűnt fel, Hanta késett (gondolom audienciáját tolta a Netovábban), Gyuri úr is lassan futott be. Magányos álldogálásom megszakítva, gondoltam leülök, mert megláttam a konkrétan három meccs óta ott rohadó ülőpárnát a mellettem kettővel lévő felhajtott székre szíjazva, de mire ezt megtettem, befutottak a czukk Trógerek, akik persze „Te most komolyan ülni akarsz?” kérdésükkel olyan mosollyal mértek végig, mint azt hiszem anno én Rouani első tétmeccses sprintjét, mikor rájöttem, hogy a derék arab pénzváltó lábon hordott ki egy csípőficamot. Nem égetve tovább magam, hát felálltam, fájó szívvel hagyva ott a puha ülőpárnát, de befutott Fanta és Gyuri is, úgyhogy kezdődhetett az igazi mérkőzés, és a hiábavaló küzdelem, hogy infókat szedjek ki Hantából, aki a „volt valami a héten, pl. most a Futballházban?” kérdéseimre még akkor is azt válaszolná, hogy „Faterom, semmi izgalmas”, ha két órával azelőtt ő tolmácsolt volna Del Piero leigazolásánál, de hát ezt már megszoktam. (Hmmm, valóban fura, hogy teljesen mást tartunk izgalmasnak, vagy említésre méltónak úgy egyáltalán. – szerk. vh.)

Az első félidőben aztán elvárásaim beigazolódni látszottak: a Fradi fél- (harmad-?)gőzzel pöfögött, a szemmel láthatóan vérprofi, ám vér-érzelemmentes zsoldos had kurvára megelégedett a meccs nélküli aranyéremmel, és a rosszabb téli edzőmeccseink belső tüzét idézően csorgatták a támadásocskáikat. Mi viszont ezzel végre éltünk, és mentek is a vállalható kinézetű támadások, és az idén megszokott módon, a helyzet-eltékozlások, pedig még végre Dániel Ló is megtanult passzolni. Aztán végre megtört a jég, és az egyik ilyen bepasszolást a csöpp Uzi pontosan úgy szerencsétlenkedte, kacskázta be a hálóba, mint anno Csamika vagy Németh Norbi (tényleg, mindkettő kajla gól volt, esik le a funfact). 1:0 ide, aztán el is telt a félidő.

A másodikra a Fradika cserélt, bejött egy számomra új ében ász, kérdezem Gyurit, ez ki? Valami Tokmak – feleli György, és honnan van, kérdem, Nigéria, Ghána, Szenegál? Norvégia – érkezik a válasz, félrenyelem az italom. De sajnos két perc múlva ismét, szokásos védelmi bealvás, egy nagy lakli vendégjátékos üresen marad, a büntetőterületi kavargásnál, beveri, 1:1. „Ki ez?” – nézünk egymásra ismét Gyurival és a Trógerekkel, Maros Józsi bemondja, hogy valami Kormak, vagy Korhat Ihor, pffff, a régi Fradiknál az ember kb. automatikusan tudta a 16-os kezdőkeretet, ezeknél már az sincs meg, hogy ki konkrétan az alapember.

Kár a látottakért, ugyanis még két totál helyzetünk volt az 1:1 előtt, kiakasztó, hogy az ómenek szerint megnyerendő meccset bénázunk el. Aztán újabb 10 perc csorog le, és a félidőkezdéskor egy szóló kapura vezetést fájóan elamatőrködő Uzi ezúttal elveri a fradista antagonistáját az alapvonalnál, pontosan ad középre, és az addig számos passzát lassan elszerencsétlenkedő Ben-Hatira jól robban, 2:1. Remek. Persze nincs vége, újabb helyzetet tékozlunk el elöl, náluk pedig Tokmak egyszer jókor van jó helyen, 2:2, a Fradi semmit nem csinál, csak egyenlítget, még így kényelmesen is, amikor csak akar. Szomorodok.

Filip szerencsére nem, a hátul önnön elégedettségébe belepunnyadó Dibuszra gyönyörűen és szabályosan csúszik rá egy hazaadáskor, Dénes be is zrittyant, és saját ember helyett Ben-Hatirának passzol a tizenhatoson kívülre, az lép kettőt, alábök, gyönyörű emelés, vedd ki: 3:2.

Innentől a Fradi még megy-megyeget az ikszért, érzik, valami azért kéne, mert ez így lehet, kicsit égő lesz (segítek: kurvára égő), de annyira azért nem törnek össze, mikor a bíró lefújja a meccset. Pedig tőlünk még a kispadról is érkezik segítség: Híres Gabi bá úgy látszik rosszul értelmezte Supka kispadi működését, mert a vezetőedző akkor szokta leszedni Filipet, ha az látványosan elfárad, vagy ha taktikai oka van. Erre most 10 perccel a vége előtt, könyörgöm, honnan jött a zseniális ötlet, hogy a szemmel láthatóan élete formáját futó, végig pörgő, a harmadik gólban is kulcsszerepet vállaló, idén tényleg KULCSjátékosunkat kapja le a pályáról? Mert Supka is Holender-Májert cserélt Soroksáron? Ben-Hatira levételét értettem, az tényleg megfáradás és sérülés okból történt, de Filipnél, bár nagyon nem vagyok játékoshiszti-párti, és régen Holender egy-két megnyilvánulásával is voltak gondjaim még Rossi bajnoki idénye előtt, de most hisztivel együtt mellette vagyok. Gabi bácsi, maradjunk meg, azt hiszem, a pályaedző szerepkörnél, te jó Ég.

A meccsvégi ünneplést jó volt látni, és gondolom a csapatnak megélni. Kellett ez nagyon, mint az MK előtti utolsó „nagy” ellenfél, aki ellen egy győzelem segítheti elhinni, hogy ez a keret is tud nyerni az állami dotált nagyok ellen [lehet, jövőre már mi is, tudom /bár kétlem/, de ez az év még akkor is ilyen alaphelyzetet jelez, amiben még Dávidok vagyunk csak], félgőzös fagyi ide, eldőlt bajnokság oda, akkor is. Meg jó látni a különböző fórumokon a „micsoda csapat, micsoda játékosok” hozsannákat is (jellemzően ugyanazoktól az arcoktól, akik két hete még hörögtek, hogy mindenkit el kell küldeni, de hát a szurkolói hőzöngőkultúra az itthon már csak ilyen bipoláris). Szóval sikerélménynek, csapat-összerakó élménynek kellett ez a tegnap a keretnek, és a kispadnak is, nagyon, még ha Hanta nagy élvezkedve meg is jegyezte a végén a sztenderd pár perces búcsúbeszélgetésünkkor, hogy „Szegény Supka, nyolc év után először nyer a Honvéddal rangadót, akkor sem ő ül a padon”.

Hazafele a Ciprus utcáig jól eső a séta: könnyű a láb, ha Fradit vertünk. A kocsi felé ballagva, a remízzel szembeni újépítésű üzem udvarán közben fura mozgásra leszek figyelmes, mintha egy macska és egy nyest szerelemgyereke csullankodna a bent parkoló autók között. Megállunk, csak nem a patkányinvázió ért el odáig, hogy már Budovinszky-méretű alfajok korzóznak a városban? – elmélkedek, de nem, az állat felugrik az egyik kocsi tetejére az udvar reflektorainak fényében megállva egy pillanatra, és életemben először látok nyestet. A találkozás nem tart sokáig, mert a kisragadozó gyorsabban eltűnik az árnyékban, mint good old Hemy a klubházból áprilisban, mi pedig autóba ülünk, és már töröm a fejem, hogyha a meccslátogatási személystatisztika ennyire bejön, akkor kiket hívjak el a május 25-i döntőre. Szép hétvégét addig is mindenkinek, ami még hátravan…

Osztályozókönyv itt, ha még nem tetted volna meg. képek: 1909foto