Ilyen időket élünk, két nappal szülinap után érkezik az aktualitásátvesztett poszt.
Utószülinap, ’vember 6, berkaperkelt, miazmás helyett skizofrén 14. évi évforduló. Egyrészt hatalmas dolog ez nekünk, ki hitte volna 2010-ben ezt, amikor elindult a show, aztán 3 nap múlva hegesztettem is az első posztot izgulva az otthoni íróasztalnál, hogy hogy fogadják majd ezt az olvasók, érdekel egyáltalán majd valakit? Másrészt mióta legutóbb posztoltam, mi történt itt? A kerítéses kretének helyett jött az új ignorant boss, vele együtt egy új lerakat gyagyás tódi, rám pedig örökre ráég a „megtisztulás” koncepciója, pedig, eskü, ma is tartom, hogy akkor igazam volt, csak a sok sülthülye vezetőnk élni sem tud az adódó esélyekkel…
Ilyenek ezek a mostani hónapjaim. A civil felemmel remek, sőt csodálatos dolgok történnek (szia, mini RW!), a Honvédos viszont szürkül és szomorkodik. Lám, Hanta szülinapi posztja előtt akartam írni egy meglepetés feltűnést én is, nem jött össze, aztán a poszt alá kommenteltem, hogy na, majd aznap este! Eltelt két nap, és persze a szokott mókuskerékből ugyanúgy nem tudok kiugrani, ahogy Laczkó sem akar a kispadunkról. Mondjuk én legalább kárt nem okozok (csak magamnak).
Na de a lényeg. Fél éve voltam utoljára meccsen, utána jött minden, ami RW-klasszikus és ami totál nem az: tavaszvégi ultramegfázások, munkatömörülés, doktorival faszongás (első kategória), és aztán az igazi legfontosabb dolog, a KisFiczkó megérkezése (a másik kategória), akinek a születése óta azon izgulok, hogy
- érdekelje a foci
- érdekelje a magyarfoci
- nehogy fradista legyen.
Persze Viktor ilyenkor mindig megnyugtat hogy úgyis fradista lesz, Hanczus és Ábel urak pedig kifejtik, hogy egy gyereket fél éves korától már hozni kell meccsre, és mint a vasárnapi templomlátogatás a hívőknél, ugyanúgy beég a szombati (tudom, jelenleg vasárnapi, de háta lesz még hajnal) meccs vizitáció a gyermekbe. Hanta büszkén vallja, hogy kétéves kora óta kijár (azaz vitték), de amikor kicsit faggatom, mindig kiderül, hogy neki is az én elsőm volt az igazi első saját jogon nyert (értsd tudatosan végigszurkolt) bajnoksága (1990-91) – na ugye. Előttem van az első 10-20 meccsemről Apuval és Andrissal, hogy a korzó alján sok kisgyerek van, de focizgatnak, fogócskáznak, lesz**ják a meccset, ellenben sírva unatkoznak sokszor hogy „menjünk hazaaaaa”. Ennek mi értelme van?
Én Apu iskoláját követném, ő azt is csöndben hagyta, amig kis kretén imbecilis brokkoliként kijelentettem 87/88 magasságában, hogy Újpesti Dózsa drukker leszek, mert szép a lila szín, (tartott egy hónapig), aztán akkor sem szólt semmit, mikor két hétig az MTK kékje tetszett és ezek szerint Libarmy-s kápó akartam lenni (tartott 2 hétig), és csak akkor rándult a szemöldöke egy finomat, amikor egy hétre fradistának jelentettem be magam (nem tudom elítélni eléggé ezért a gyerekkori önmagam). De akkor se szólt semmit. Megvárta, míg magam közlöm vele, hogy bár a piros szín tetszik a legkevésbé, hogy ne szomorkodjanak Laci papával (az ő édesapja, az én Nagypapám) együtt, aki anno KAC-ban atletizált, én is BHSE-s leszek, mint ők. És vigyen már ki meccsre egyszer, érdekel, hogy milyen az, ahova (a gyerekkorunkban már csak pár havonta) kijár. Kivitt, azóta elkárhoztam. De azért, mert magam kértem, engem érdekelt. Ezért imádkozom magamban, hogy csöpp Ágostonnal is így történjen – én magamtól nem fogok semmit erőltetni.
Mondom most…
Aztán persze lehet, hogy 1-2 éven belül győz nálam is az ábeli/hantai irány? Ki tudja. Mindenesetre egyelőre rettegés az életem, hisz tavasz óta azon parázok, hogy a be nem váltott tervem nem-e rontja le a MiniRW Honvédossá válási esélyeit? Anno engem még Anyu 6 hónapos terhes hasában kivitt Apu egy meccsre 1981 kora tavaszán, hát, megveszekedettebb, elvakultabb kispesti lettem, mint Ő. Én is ezt terveztem, hogy kiviszem a nejem tavasszal, de addig –addig tologattuk a show-t, amíg a besűrűsödött májusban a bevezetőben említett omlás miatt már nem jött ez össze (egy mallorcai Atleti viszont igen, hogy rohaggyak meg, azóta félek /alig alszom/, hogy a gyerek Atletis lesz csak, és nem érdekli a hazai „foci”-nak nevezett fura entitás. Ami amúgy tényleg egy vállalhatatlan szar, de legalább a miénk. Sokkal inkább a miénk, mint bármilyen külföldi csapattal való bohóckodás).
Na, hát ilyenek mennek mostanság. És mivel minden este kábé meccsidőpontokban fürdetünk is, ami nélkülem nem megy, mert egyszerűen akkor nyugodt a kis Gazficzkó, és akkor mosolyog nagyokat ha én énekelgetek neki (igen, Hemy indulót is, igen, az 1991-es bajnokcsapat idejének „Kispesti szív feldobog” jellegű lakossági himnuszát is, ahol az ellenfél ugyanúgy szalutál, mint a Hali indulóban, néha még ultradalokat is, én…), fene a gusztusát, hogy bírja ezt a csirke hangot, szóval nem csak női duma, hogy kellek otthon, látom azt is mennyit szív Csenge a napi rutinokkal, tényleg szükség van tehermentesítésre. És ezt egész jól viselem – egészen múlt csütörtökig, amikor a család 2 napot a másik nagymamánál éjszakázott vidéken, én viszont itthon voltam a munkahét miatt így szabad este lévén, kimentem a Paks ellen.
Na most. Már a 48-as buszra fel- majd leszállva kellemes várakozás fogott el, sokkal inkább mint az utóbbi évek robotpilótás meccsein. Aztán kiértem a Gurcsihoz.
Komolyan egész meghatódtam, bár nem mutattam, de ahogy a srácok fogadtak, Hanta az Ágónak legyártott díszbérlettel, Ábel a legújabb klub körüli, Gyuri pedig a legújabb boszniai válogatott túra-sztorikkal, kisBabar, Boti, Elnök úr, mindenki nagy örömmel, szóval ez és az egész meccses dumálás, kínban kuncogás olyan löketet adott (pont mint amikor eljöttek nyáron a srácok a mérsékelt tejfakasztómra), ami picit feledtette azt a nihilt, amibe 2019 óta a Hanta által már sokszor felsorolt címeres klubsorsrontók löktek minket, remélem, mindegyiknek névre szóló emlékplakettje lesz majd a piszoárok mellett amikor már rohad ez a lelketlen plázastadionunk, pár éven belül.
Úgyhogy nekem igazából a számtalan emlék mellett ezt jelenti a Csakblog: elhozta azt, amire gyerekként és fiatal arcként egyedül vagy Apuval/Andrissal kijárva valahol mindig vágytam, hogy ahogy Apu mesélte a saját sztorijait a 60-asokból, 70-esekből, nekem is legyen meg egy saját társaságom. Akikkel nem csak jattolsz, hanem végig vidáman elvagy, itthon, idegenben, mindenhol.
Ha „csak” ezt adta volna a 14 csakblogos év, már megérte volna. És erre jön még a számos extra: 2017 csodája, bajnoki címmel, Izrael túrával, előtte évekkel Montenegro, Hemybá lekiscsillagozza Hantát, Pinokkio lekispestkisherczegei-zi Ábelt, Viktort, Öcsémet, Gyurit és engem (erre vagyok a legbüszkébb, ez még annál is nagyobb megtiszteltetés Pinó szájából, mint amikor Ivancsics lebloggergecizett minket Fantával), utána Luxemburg és telegatyás Craiova, és számtalan hazai túra, Gurigázások, wekerlei kertpartik, hangos vitákkal tarkított érvelések, és indifferens témákról való eszmecserék, és teljesen vállalhatatlan röhögések.
Jó 14 év volt ez.
Remélem, még legalább ugyanennyit kapok ezzel a csapattal, és mögöttünk egy ezekhez az emlékekhez és évekhez, és még inkább az 1909 óta íródó történelmünkhöz méltó klubbal a hátunk mögött. Mert az az egésznek a sava-borsa. Mi csak a statiszták vagyunk a díszlet előtt.
Igaz, annak nem utolsók.
A következő meccsemig pedig, bízom benne, hogy nem kell újabb fél évet várnom, ha pedig mégis, annyi baj legyen, egyszer úgyis visszatérek állandóra. Remélem, nem egyedül.
🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.