A meccs előtt mintegy másfél órával nyugodtam meg először, amikor a Hősök terénél felszálltak a vilniusi szurkolók a 105-ös buszra, és legalább hármójukon is ott feszült a zokni-szandál-kombó. Akkor már éreztem, itt nem veszíthetünk, hogy Litvánia annyira menthetetlenül Kelet-Európa, hogy igazolva látszik minden, amit a Hajnal-féle Trieszt-Szentpétervár-tengely beemelt a társadalomtudományokba.
Ha valaki zokniban és szandálban érkezik Budapestre, a zokni és szandál Világfővárosába, az pontosan tudja hova érkezett, az egy a vérünkből, legyen bár átmenetileg szovjet, a valódi énjét képtelen volt bedarálni a rendszer. Ha pedig zokni és szandál, akkor nem veszíthetünk, mert olyan nincs, hogy saját magunk, az egész életfelfogásunk ellen vesztesen jöjjünk ki egy párharcból.
Így is történt, tipikus Moháccsal, nemes elbukással és szép halállal a Vilnius részéről, amolyan magyarosch meccsen.
„Az év első meccsén legalább nyertünk, komolyabb következtetést viszont nem érdemes levonni belőle” bővebben