vh – Oldal 818 – Csak a Kispest!

történelmet írhatunk, csak nem kéne

tegnap úgy alakult, hogy a kecskeméti bloggal közösen töltöttük az aranypéntek (korsó sör, pohár ár) egy jelentős részét, és együtt néztük végig, ahogy az mtk az utolsó pillanatban kikap siófokon. vicces, úgy látszik a piros-fekete mez kötelez, ha büntetőt kell rúgni, vagy lehet tischlernek már megvan az előszerződése kispestre, annyival küldte a kapu mellé.

a lényeg, hogy volt miről beszélgetnünk, de aztán nbcee, a pálinkaváros jeles statisztikusa bedobta, hogy sorozatban ötször nyertek ellenünk, ami legalább annyira vágott mellbe, mint egy marmagasságban nyújtott lábbal labdát lehúzni érkező szűcs lala. tényleg?

tényleg.

utoljára pontot 2010. április 10-én szereztünk ellenük, otthon lett 2-2. úgy emlékszem, akkor tököli egyenlít az utolsó pillanatokban, de az is lehet, hogy az eggyel korábban volt, még 2008. novemberében egy másik 2-2 alkalmával. ezzel egyébként be is fejeztem a pontszerzéseink sorát. kilenc meccs, két iksz, hét zakó.

hasonló mérlegünk van egyáltalán bárkivel szemben bármilyen időszakaszra? van egyáltalán olyan csapat a magyar bajnokságok történetében, aki sorozatban ötször vert el minket? ígérem, ha összejön nekik ma a hat, akkor kikeresem ki volt az utolsó hasonlóan kellemetlen ellenfél, de gyanítom, valahol a tízes-húszas évek mtk-ja és fradija környékén kell majd szaglásznom. (ergo ma vélhetően történelmet írhatunk, csak nem kéne.)

hatból egyszer a juventust is elkapnánk. vagy nem, de az legalább mostanság megmagyarázható.

az pedig végképp nem lehet, hogy ha mi bajnokságot akarnánk nyerni, és 100%-ra hajtanánk, akkor az csak 84 pont legyen, szökőévente 85 egy valamilyen döntetlennel. nehogymár egy honvéd nyeretlen legyen egy kecskemét ellen! ilyen egyszerűen nincs, ilyet isten viccből sem teremt, pedig a kacsacsőrű emlőssel egyszer már mellényúlt tisztességesen. ha valaki tanult valószínűségszámítást, akkor az tudja, hogy a lehetetlen nem létezik, csak végtelen alacsony valószínűség, de mi mégis mondjuk, van, vagy legalábbis a nincs fogalmának léteznie kell.

verjük már meg végre egyszer ezt a nyamvadt kecsót, úgyis csak átszállójegyük van az élvonalba, a fene se számol velük a következő száz évre. vagy ha igen, akkor pláne.

Tetszik, nem tetszik, ilyen a játékunk

Lenyomtunk hat meccset a tavaszból, stabilan tartjuk a hatodik helyünket, így várható volt, hamarosan meg kell jelenjenek a színen a Magyar Futball Hivatalos Fanyalgói. „A Honvéd meg sem próbál futballozni.” – mondják, és bár objetkíve valóban nem mi vagyunk a Barcelona-mezbe öltöztetett Bayern München, egyáltalán nem rohanjuk le soros ellenfeleinket, de valami azért mégiscsak működni látszik.

Az pedig végképp ne legyen már ciki, ha egy csapat megpróbál valamit játszani, mert az amúgy egy jó és egyben követendő dolog. Cáfoljunk rá tehát a károgókra, amihez segítségül hívtuk az InStat remek statisztikáit, és kikaptuk belőle a ránk jellemző érdekességeket, jellemzőket.

Lőttünk nyolc gólt, kaptunk nyolcat, nyertünk háromszor, ikszeltünk a Loki ellen, és kikaptunk a Videotontól, valamint az MTK-tól. A tizennyolc lehetségesből begyűjtöttünk tíz pontot, a lehetséges 56%-át. Nem rossz ez, mondhatnók jogosan állunk ott, ahol. A kérdés inkább az, mindezt hogy értük el?

Kezdjük a legfontosabbal: alig van nálunk a labda, de az egyáltalán nem probléma. Hat meccsen összesen 6845 másodpercet, azaz 114 percet és még egy kicsit. Ez egy meccsre leosztva alig 19 perc, miközben az ellenfeleink – tessék megkapaszkodni – hasonló mutatója 28 perc, vagyis majdnem egy tízessel több. Miközben ugyanannyit tudtak csak lőni, mint mi. Fura? Az. Hatékonyak vagyunk? Igen. Kérdés? Nincs. (Egyedül az MTK-t sikerült lebirtokolnunk, ott másfél perccel volt többet nálunk a labda, aztán látjuk mi lett belőle.)

Fontos megjegyeznünk, hogy elég hatékonyan, okosan használjuk ki (vö. töltjük meg játékkal) a rendelkezésünkre álló időt. A meccseinken átlagosan 51%-nyi időt van játékban a labda, ami valamivel több, mint egy félidő. A mindenféle lemmák alapján kívánatosnak tartott 60 percnyi játékidőtől ugyan messze vagyunk, de azért ez se rossz. Kicsit olyanok vagyunk, mint a szocialista szektor kisiparosa: abból dolgozunk, amink van, és az bizony nem sok. Rossi felismerte, hogy mennyi a legfeljebb, és ahhoz alakította a formát.

Billenjünk kicsit túl a perceken, és nézzük meg a lövéseket. Az ellenfeleink birtoklásának ugyebár csak kétharmadával rendelkezünk meccsenként, ez mégis elé volt arra, hogy 92-szer próbálkozzunk lövéssel az ellenoldal 82-jével szemben. Vagyis amíg nekünk elég 74 másodperc egy-egy lövéshez, addig ellenfeleinknek 123-ra van szüksége. Gyorsan jutunk a kapu elé, vállalkozunk is tisztességgel, miközben képesek vagyunk megakadályozni az ellenünk készülő ármányokat. Mondjuk ki hangosan: itt szó szó sincsen védekező futballról, a válasz valahol a stílus környékén keresendő.

Menjünk tovább még egy kicsit ezen a vonalon. A 92 lövésünkből 43 kaput talált (46,8%), miközben a felénk érkező 82-ből csak 26 (31,7%). Ha odakerülünk, akkor lövünk, és ha lövünk, akkor pontosan. Dolgozzon csak meg az ellenfél kapusa a havi betevőért. Sőt! Ha a játékperceinket elosztjuk a kaput eltaláló lövéseinkkel, akkor azt látjatjuk, hogy 159 másodperc, vagyis alig két és fél perc játék elég nekünk egy-egy komolyabb gólszerzési kísérlethez. (Az ellenadat: 390 másodperc, vagyis hat és fél perc!)

Sajnos azonban a helyzet nem annyira rózsás, mint azt hinnők. Amíg mi lövöldözünk sűrűn, az ellen meg ritkán, addig ugyebár ugyanannyi gólt lőttünk, mint ahányat kaptunk. Hiába találunk be 855 labdát birtokolt másodpercenként, ha 1269-enként gólt kapunk. Elmagyarázom: itt jön ki az, hogy keveset van nálunk a labda, amit ráadásul még gányabb mutatóvá tesz az a tény, hogy a hat meccsen kapunkra érkező 26 lövésből nyolc gól lett (30,8%), míg ugyanennyihez nekünk 43 kísérlet kellett (18,6%), vagyis hatékonyságban, helyzetkihasználásban van még hova javulni, de az már kőkeményen nyilvánvaló kell legyen, az alapjátékunk megvan az eredményességhez.

Passzhatékonyság. Egy fogós, ravasz kérdéssel állunk szemben, ha magát a labda járatását vizsgáljuk. Egyedül az MTK-t nyomtuk le darabban (pontos passzok száma), mindenki máshoz képest csúnyán alulmaradtunk (Videoton 225 vs. 541; Paks 204 vs. 449; Fradi 171 vs. 335). Sajnos nem férünk hozzá a teljes adatbázishoz, de azt azért képesek vagyunk véleményezni, hogy itt nyilván arról lehet szó, hogy az ellenfeleink nehezen találnak fogást rajtunk, így sok az oldalpassz, a hátul való adogatás, amit megerősít az is, hogy a például a Fradi ellen talán pont Besicnél volt a legtöbb mért passz.

Kevés tehát a passzunk, és még kevesebb a pontos passzunk. Átlagosan 69%-ban adjuk olyan emberhez, aki saját, miközben az ellenünk mért 77% se a pontosság szótári szinonimája, mégis valahogy jobban néz ki. A Loki és az MTK kivételével ebben a mutatóban nagyjából mindenki annyira focizott le minket, amennyire csak lehet, mégis hármat nyertünk abból a négyből. Fura, nem is értem.

Még mindig a passzok. Volna bőven hová fejlődni a gondolkodás sebességének tekintetében. Az átlagos egyéni labdadajkálgatás pontos passzokra eső 4,82 másodperce (vagyis, hogy egy átlagos játékos mennyi időt birtokolja addig a labdát, amíg egy társához továbbítja) alig marad el ellenfeleink 4,47 másodpercétől, de ha nem csak a pontosakat, hanem az összes passzt nézzük, akkor mi 7 másodpercig nézelődünk, majd döntünk – az imént bemutatott módon – rosszul, miközben ellenünk elég 5,8 másodperc is a jobb döntések meghozatalához. Ki merem jelenteni, hogy fejben iszonyatosan lassúak vagyunk, és ha birtoklásra kényszerítenek minket, akkor erősen pontatlanok. Adja magát tehát a Honvéd játékának ellenszere: hagyni kell minket birtokolni hátul, úgyis rossz megoldást választunk.

És itt jön a képbe Rossi mester zseniális húzása: nem hagyjuk passzoltatni magunkat! A fene tudja mennyire tudatos ez, de láthatóan létezik, és működik. Rettenetesen kevés passz kell nekünk ahhoz, hogy lövésig jussunk (15 vs. 28!), és arányokban még kevesebb, hogy kaput is találjunk (33 vs. 87!). Lehet, ez maga a kontrajáték fogalma, de valahogy mégsem a Supka-éra csapatát látjuk viszont, hanem valami alkotni vágyóbbat, valami elképzeléssel játszóbbat. Ez pedig jó.

Különösen akkor, ha rápillantunk az egyik legfontosabb mezőnybeli mutatóra, a nyertes párharcokra, hogy megerősödjék abbéli hitünk, ellenfeleink csak a saját térfelükön képesek járatni nagy hatékonysággal a labdát, de azt meg tegyék nyugodtan, láthattuk, az pont a mi gólszerzési esélyeinket növeli, mert amint egy kispestivel találkoznak, pont 50% esélyük van arra, hogy a párharcból győztesen keveredjenek ki. Magyarán át lehet jönni a térfelünkre, hiszen tudjuk, a remény hal meg utoljára, vagy más szóval nem felesleges, de azért nem is feltétlen kifizetődő. Ismét sajnáljuk, hogy a párharcokról nincs hőtérképünk, hogy az egyes harmadokban mik az arányok, de azt sejthetjük az eddigi adatsorokból, hogy a kapuk előtt mindenki gyengébb, mint a középpályán, és mivel mi ott hatékonyak vagyunk, egy-egy jó csel részünkről akár maga lehet a kaput eltaláló lövés közvetlen előzménye.

Azt még fontos megjegyezni a végén, hogy a legutóbbi sárgás/lapos posztunkhoz kapcsolódjunk. A 115 elkövetett faultunkból 19 végződött lappal (16,5%), miközben nekünk csak 82-t fújtak, 12 lappal (14,6%). A lappal végződő esetek százalékos arányában alig van eltérés, tehát ha a szabálytalanságok számát tudnánk valahogy csökkenteni, akkor azzal rögtön az eltiltások számát is. Úgy látszik ez ennyire egyszerű, mert nem fociznak le minket, a mezőnyfölény csak talmi, nyugodtan lehet nyugodtnak maradnunk.

Nem tudom Rossi mennyire követi ezeket a számokat, az InStat rendszere jóval többet tud az itt bemutatottnál, de valamiért azt merem sejteni, követi, sőt rettenetes papírmunkát végez az olasz varázslónk, hiszen azt látjuk a pályán, ami a számokból is kiderül, amit nyugodtan nevezhetünk a Honvéd játékának, stílusának.

A hatodik hely jelenleg tehát valóban fényesen megérdemelt (még úgy is, hogy nem vizsgáltuk meg a másik 15 csapat hasonló mutatóit), az előrelépés lehetősége adott, és nemhogy jövőre, akár még idén is kijöhet belőle valami igazán fényes.

Az aggregált adataink letölthetők innen.

Nagy Gergő hangulatról, pozitív töltetekről, ön-utolérésről. Interjú.

Nagy Geri nagy kedvenc. 2011 tavaszán is csíptük, mikor a fakóban már rég kinézett srác Supka alatt is kezdte bontogatni a szárnyait. Aztán sérülések sora, de most újból a keretben, egyre inkább a kezdőben, még ha ehhez kellett „Marsi” az interjúban is említett maródisága is, és mi izgatottan szemléljük, hogy egyik nagy reménységünk hogyan, s merre fejlődik tovább.

A Fradi legyőzése alkalmával végig a pályán lévő és hatalmasat küzdő fiatal középpályásunk nem sokat változott legutóbbi interjúnk óta, továbbra is a földön jár, szerény és realista, és ugyanúgy örül a szurkolói támogatásnak mint régen. Gergő, így tovább, szurkolunk, hogy előbb-utóbb a neved alapvetés legyen a kezdőben.

fotó: honvedfc.hu

„Tudja már az egész város: Tchamit lőni hagyni káros”. Kispest-Fradi értékelés.

„Jó meccs volt ez. Nagyon szervezett Kispest, enervált Fradi. Rossinak grat a cserékért! Nem b*zizott a védőkkel!„

A fenti idézet Doki barátomtól származik, a lelkében 85%-ig zöld-fehér, 15%-ban piros-fekete (igen, van ilyen), cimborámtól, illetve inkább fogadott testvéremtől, aki azon zöld drukkerek táborát gyarapítja, aki a józan ítélőképesség oltárán áldoznak a fociszurkolás kapcsán. Egy valamit viszont nem szeret a jó Doki: az olaszos, színészkedős, catenacciós focit, s a meccs előtt is jelezte, hogyha megint a moralesi „12 emberrel védekezünk” taktikával jövünk ellenünk, rám gyújtja jövő héten a Hrabal sörözőt. Nos, ezen ígéretéből e felettébb elismerendő gratuláció lett, mi pedig boldogan nyúlhatunk el otthon az ágyon: a 2011 augusztusi derbi ikermeccsén megint lenyomtuk a zöldeket, akik ráadásul idén esélyesként jöttek hozzánk.

Csak erről a játékosaink nem tudtak.

Az idei szezon legjobb hangulatú meccsét szállította le a kispesti éjszakában az egyre harsányabban a világra és ránk kacagó tavasz: igazi, klasszikus Kispest-Fradit. Nagy küzdelemmel, szikrázó hangulattal, felajzott drukkerekkel mindkét oldalon, és egy ha játékminőségben nem is mindig, harcban és izgalomfaktorban azért hozta a hősidőket a ma este. Jó . . hagyomány, hogy a győztes csapatot mindig teleszórják dicséretekkel, játsszon bármily gyengén is, de most egyszerűen nem tudok mást tenni: még a máskor halvány vagy cinkelt játékosaink is dupla tüdőt dobtak be a Bozsik kezdőkörébe, szóval lehet emelgetni a sapkáinkat, de tényleg. Köszönjük a csapatnak ezt az estét, ahogy ők is köszönték nekünk a szurkolást, a kaposvári egymásra találás itthon is folytatódott, nem akarok nagy szavakat használni, de használok, ilyenkor nagy király dolog kispestinek lenni, és úgy ballagni át a sorompón a virág-, föld- és anblokk tavaszillatot árasztó éji „tizenkilenc kerületbe” hogy Fradit vertünk, hát, az kevés dologhoz fogható érzés.

Kapu

Szabinak ma volt 1-2 hajmeresztése (a hulló faleveles-felsőkapufás első félidei infarktusunknál, illetve a meccs végén egy beívelésnél való téblábolásnál), de alapvetően nyugodtan védett, a Fradi veszélyesnek tűnő bombáit higgadt vetődésekkel kísérte, és amikor kellett (meccszáró epizód), akkor nagyon ott volt a helyén. Amúgy amit vártam, hogy ma sok bravúr kell tőle, nem jött be, kevés volt a veszélyes Fradi-ziccer, így legemlékezetesebb momentuma a Maros szpíker általi meginterjúvolásakor előadott adekvát válasza a trademarkos Józsis rétestészta-kérdésre volt: közönségénekeltető Csakakispestezés, igazi frontember, szimpatik rockandroller, és emblematikus kapusa a mostani éveinknek. Csípünk, Szabi.

Védelem

Védelmünk idei sokadik összetételében várt a félelmetesnek hype-olt zöld rohamokra, ehelyett ma a legjobban dicsérhető csapatrész ódiumát vonhatja magára büszkén a defenzív kollektíva! Baráth kipontozódásával a várt (és félt) Zsivány-szcenáriót húzta meg Rossi urunk, és az elején úgy tetszett: a jósolható kudarcfaktor domborodik majd ki. Zsivány kevés helyen jó mostanság, védelemben meg sosem. Így is kezdett az idei „mitkereskispesten” délszláv, hogy aztán a második félidőre előbb összekapja magát, majd a meccs végére vastapsot kiváltó megoldásokkal jöjjön elő. Ebből a skacból még lesz egy vállalható védő? No ne ijedjünk meg, azért nem, de ma jár a kalapemelés a jó Borisznak. Akárcsak az ellenoldalon a Boti és King hiányában megszokott helyét visszafoglaló Lovresznek. A horvát kedvenc a centrumbeli lassulás és daraboskodás után jól bevált terepén hozta amit kellett, sallangok nélkül, jól biztosítva. Néha a zöldek gyors szélsői persze cefetül szétfutották, de ilyenkor pedig ott volt a két középső gólemünk, a Fradi támadások pedig elhaltak, mint egy előre beígért egészségügyi reform a választások után. Igen, elérkeztünk e meccs kulcsához. Mikor is kezdett utoljára az ősz végére helyre kis belsőkettőssé csiszolódó Ignja-Tandia duó? Igen, Diósgyőrben. Hát, a mai teljesítményük alapján… hiányoztak…! Ignja rosszul kezdett, egy buta fejeshiba miatt majdnem folytatta nem túl dicső recens szériáját (Loki: öngól, Kapos: gólpassz Waltner Bobbynak), ám besülés helyett megrázta magát és onnatól nem volt hiba, extázisban söprögetett a fejjel és talajon verhetetlen cacaki böllér, legalább négyszer tapsoltam véresre a tenyerem jó ütemű és kőkemény belépői nyomán. Tandia pedig a légtér arisztokratája volt, a megkérdőjelezhetetlen úr, és földön sem csupán a „megszerzem-előreb*szkodom” Udvari-Baranyi iskola követőjeként tündökölt, hanem ésszel-jól továbbított zsugákkal. Két ilyen belső védőnk utoljára a Szmilja-Benji érában volt. becsüljük meg. A védelmet meg még egyszer megsüvegelem… grat!

Középpálya

Féltettük e szekciót a meccs előtt, Vécsei-Nagy Geri-Diarra, valahogy egyikük se 100% még, gondoltuk. És itt se volt nagy gond! Bálint egy zseniál-indítás és több jó mezőnypassz mellett ma elég sokat rontott is, de ezek nem bosszantó hibák voltak, max annyiból hogy iszonyat sajnáltam hogy nem jöttek be neki a finomságok. A srác minden mozdulatán létszik, hogy az akadémia első-második körös eresztésének talán legnagyobb kincse. Őt nem nyomják el, erőteljes, esze van, már csak a rutin kell és akkor az epic labdaszerzést nem eltotojázás és földre huppanás, hanem kegyetlen befejezés követi… de így is jó játék volt ez, nagy küzdés, ha nem is tökéletességében, de az árasztott hangulatában dicséretes meccse volt ez hősünknek. Jól van Bálint, így tovább! Nagy Geri megint a 2011 tavaszi úton jár. Ő nem az az egyik napról a másikra „besztáruló” alkat, neki meg kell dolgoznia a sikerekért. És most is ezt teszi. A Loki ellen a gólja ellenére valami hiányzott, a Rákóczi ellen is dohogott a gépezet, de Rossi bízik benne, hála az égnek, Gergőnél ez nagyon számít, és lám, ma végigtolta ismét a meccset, még ma sem tökéletesen de már jobban mint Kaposvárott, és a meccseleji párharc-vesztéseket egyre kevesebb követte, hogy a végére már több jó labdaszerzést is lássunk. De az út elején vagyunk még, ezt ő is tudja, viszont ha kitartóan nyomja tovább ezt az ösvényt.. hajrá! Diarra végre elhagyta az utóbbi meccsek menzamenüjét, és egy (igaz, még nem tökéletes) zónapörivel jelezte, hogy nem egy elveszett szakács teljesen. Mondjuk még mindig jóval több labdát viselnék el tőle előre fele és emberhez, a biztonsági, lassú-víz-partot-mos megoldásai helyett, de ma jogos volt, hogy ő kezdett a legutóbb indiszponált Patya helyén. Az említett delikvens a végén váltotta a Drissánkat, akadás nélkül véve át szerepét, bár némileg több aggresszivitást még elnéztem volna Hidi mestertől, de bízom benne, hogy az MTK ellen megtalált fonal ott van a zsebében, és a Kecsó ellen, ha lehetőséget kap, már azzal kötözi össze Burgosék lábait.

Csatársor

Az első félidőben inkább 4-3-2-1 volt az alakzatunk, ami 4-3-3-ra váltott második félidei posszanásunk eredményeképp, így Lanza maestro bizony balladai magányban, don quijote-i szélmalomharcot vívhatott a Besics vezette zöld védelemmel 45 percen át. Labdatartása és agilitása persze már ekkor úgy világlott a pályán, mint a rossz nyelvek szerint Váczi Zoli orra a korakilencvenesek viharsarki éjszakájában. A második játékrész aztán meghozta a talján fikcsis támadások apoteózisát, és ebben Davide barátunk vitte a prímet, szinte irányítóként, de legalábbis középcsatárként szervezett, osztott zsugát és tartott meg labdát, Martineznek adott lírás passza után még Faterom is lólengésben ment végig a korzókorláton a büféig egy újabb Borsodiért. Nem is cseréltem volna le, de végül is a megtapsoltatás kijárt neki. Nagyot játszott – légiósaink közül utoljára Zelenka nyomott ekkora pörformanszot 2011-ben a lilák ellen. Martinez kezdőszerepét nem nagyon értettem (Oké, Dél besülőben, de akkor is miért ez a se íze se bűze argento-olaszt erőlteti Rossi?), és az első 45 minuta nem is cáfolt rám. Aztán a szünetben Rossi, úgy látszik, belé is diktált egy pár falatot az amfetaminos lasagnéból, ugyanis Martinezünk megkergült a szélen, gólunkat is elfutása hozta össze, rengeteg labdát szerzett hátul, szóval… ez a srác tud focizni? Hihetetlen, de ma őt is csak piedesztálra tudom emelni, pozitív értelemben. Csamika meg hihetetlen arc, hantaizmust használva „zseniális figura”, esze semmi, a labdákat sokszor p*csánlövi csupán, jó bánföldi-üzemmódban, aztán a második félidőben előbb tol egy zseniál-lövést majd az év idiótamozdulatával egy gólt (kb Kovács Kálmi, 1992-es, Izland ellen beindiánszökdelt gólja egyenrangú ezzel)… és Csamikánk a császár. A Fradi-mumus. Aki oda-vissza beköszön a zöldeknek. (Oszt’ másnak se.) Szürreális este? És még nem volt vége… Az e csapatrészbe beküldött Bobál és Holender is hozta a szépreményű ifik archetipusát: elidegeskedett helyzetek (főleg Bobálnál), vesztett párharcok, ám nagyon sok jó mozdulat (labdaszerzés, passz, vagy megjátszás), ami mind-mind azt mutatja, hogy 1-2 év, és bejöhet Hemingway jóslata, amiben már alig-alig hiszünk. No nem a bajnokcsapat, de a kispesti Kispest, amit ráadásul imádni fogunk. Meglátjuk!

Kispad

Jelentem, nehéz szülés volt, mint az 1 hónapig kínok kínjával érlelt vesekövem, de Rossi 3/4 év elteltével most belopta magát az én szívembe is. Mondjuk ez már tartott egy pár hete, egyre jobban látszik, hogy mit akarunk játszani, egyre inkább van elképzelés, az őrült talján pedig nem cicózik, nyomatja a fiatalokat ezerrel, mint perugiai séf az oreganót a klasszik paradicsomszószos pizzára. Mai kiinduló taktikája (óvatos első félidő, megerősített középpályával) és cseréi is zseniálisak voltak: bátrak, mert csatárokat küldött fel, és bátrak, mert fiatalokkal is bátran kísérletezik. Egyre kevesebb az érthetetlen légiós (Zsivány talán de basszus, ma ő is jó volt), ki meri hagyni a támadhatatlannak vélt alaptagokat (Dél, Gege… és ma sajnos nem is hiányoztak ebből a csapatból), rotál, mint egy bespeedezett Ottmar Hitzfeld, és realista, lássátok a mai sajtónyilatkozatát. Lehet, ha nem Cordella hozza, már korábban beállok a Rossi fanok sorába, de így ezt csak most teszem meg. Szép munka volt, Mister!

* * *

Huhh, régen pörögtem már én is így Honvédmeccs után, ebben az idényben egy-két felléngolást (DVTK, Paks, Kapos itthon, DVTK kupa itthon) követően most érzem huzamosabban 1-2 hete, hogy nem mondtam hülyeséget februári jóslatomban a szezon végére összeálló szerethető csapatról. És ez nagyon jó érzés… mint ahogy az volt látni az ünneplő, és a várható főnöki dorgálás ellenére mezeiket a Kanyarnak kidobva örvendező játékosainkat, hogy megint alakul egy csapatszerűség, arcokkal, mégha ez némileg törékeny is, hisz Lanza pl. nem valószínű, hogy marad majd, de most ezzel ne is foglalkozzunk. Amivel foglalkozni kell, az Kemenes Szabi mezetől megfosztva előadott „Csak a Kispest” rivallása, a tomboló Kanyar, a szürreality show-t egekig fokozó, rövidgatya-strandpapucs szettben zászlóval a „Tudja már az egész város…” örökbecsűt éneklő-vezényló-táncoló (!!) Pandúrrobi szertáros, mely hangok és képek még sokáig szálltak ezen a mágikus tavaszi éjszakán a már üres Ady Endre út fölött…

Tavasz, Kispest… imádlak.

Fotók: Lovi, Babar (1909foto.hu).

Kispest-Fradi, a XXI. század Isaurája

Honvéd-Fradi lesz ma a Bozsikban, örömünnep nagyjából minden szurkolónak, aki érintett, de mi mégis elégedetlenkedéssel kell, hogy kezdjük. Kell, mert az van, hogy nagy ívben szar mindenki a fejünkre, ránk, akik még hajlandóak vagyunk kitartani csapataink mellett, ráadásul van pofánk kimenni egy stadionba, hogy jelen legyünk, amikor az játszik.

Fél kilences kezdés, kedden. Tökéletes. Olyan, mintha Bajnokok Ligája lenne, és kicsit az is, mert húszonsok találkozik a tizenhárommal, ráadásul Bozsik, Puskás, satöbbi versus Schlosser, Sárosi, Albert satöbbi, de azért mégiscsak.

Itthon a tévé diktál. Lehet nézni Megasztárt, lehet bárkiből műkedvelő zenekritikus, ha sosemképzett hangokról kell esemesben ítéletet mondani, meg lehet nézni pávát felszállani, honismereti vetélkedőnek tapsolni és tényleg mindenfélét, hogy Győzike legyen a modern Ady, Damu Roland az évezred Latinovicsa, valósághős a valóság. Csak épp a futballszurkolókat öljük ki a stadionból.

Fél kilenc, kezd a Duna tévé, mondja majd a riporter: fájóan kevesen látogattak ki e kellemes tavaszi estén a Bozsik-stadionba, pedig a Honvéd a Ferencvárost fogadja, ráadásul mindkét egyesület előkelő helyen áll a tabellán, rangadó lesz ez kérem szépen. Én meg káromkodnék magamban, ha épp nem azon káromkodnék, hogy a helyszínen szopok, de erről majd később.

Szóval kommentátor, harmadház a stadionban, sopánkodás, a magyar futball sokadszori temetése, de a sírhantból még egy utolsó lehellet visszaordít: hazudsz, bzmg, hazudol a hétszentségit!

A tévé diktál, mi pedig haptákba vágjuk magunkat és igazodunk. Játszunk kedden négykor, játszunk pénteken ötkor és játszunk, amikor mondják nekünk, mert olyan nincs, hogy egy Honvéd-Fradi miatt megbontsuk a gránitszilárdságú műsorrendet. Jajj, mi lenne egyébként a hétkor kezdődő Angyali érintés (4. évad, 8. rész) fanatikus rajongóival, esetleg hogy magyaráznánk ki magunkat a 19:55-ös Kultikon című szórakoztató magazinra éhes széles néptömegek előtt? Sehogy, kérem, sehogy! Legyen inkább az ország egyik legnagyobb rangadója fél kilenckor.

Nézettség az lesz, azt garantálom. A Fradi jó, a Honvéddal játszik, tévében, hétköznap, BL helyet. Pattan a Soproni, lehet bambulni a kanapéről. Csak épp majd ne tessék mondani, fájóan kevesen látogattunk ki ezen a kellemes tavaszi estén a Bozsik-stadionba.

Ugyan sok értelme nincs, de azért elmagyarázom. Fél kilenc a kezdés, a vége fél tizenegy. Előbb a vendégek vonulnak el, majd nagyjából 20-30 perc várakozás után a hazaiak. Tizenegy van, a villamosból még kettő megy a Határ útig (két kocsi, akár kétszázan is elférünk rajta), hogy épp elérjük az utolsó metrót, hogy még épp hazajussunk, hogy majd másnap mehessünk dolgozni, termelni adóforintot, amiből majd jól fenntartjuk a köztévét, hogy az újra és újra kib*szhasson velünk évről-évre. Örök körforgás.

A tévé diktál, a szurkoló pedig kussoljon, még kamerarendszereket is telepítünk a stadionokba, hogy jól megfigyelhessük őket, hátha véletlen valaki elszólja magát, netán valamire vetemedik. Igaza van Hemibának. Kispesten évek óta semmi balhé nem volt, teszünk is azért, hogy ne legyen. Minek nekünk a kamera, meg a szűkebbnél is szűkebb (EU-komform!) beléptetőkapu? Nem tudom mennyibe fájt, de ugyanennyi biztos jobban jönne, ha mondjuk abból be lehetne fedni az állóhelyeket, hogy lehessen ott esőben is állni, de biztos jobb kamera előtt, mert az olyan európai. Köszke.

Háborgok, perszehogy háborgok. Én Honvéd-Fradit szeretnék látni, alázni otthon a zöldeket, Délczeg triplát, Lanza műesést, kőkemény Ignját, zseniális Vécseit, fülét-farkát behúzó Jennert, a jobbat elismerő Monizt, centikkel lecsúszó Jovát, meg mindent a haverokkal, amitől meccs a meccs, amitől jó ott lenni, ahol.

Van helyette tévé, nézik majd sokan, csak épp azok maradnak újfent hoppon, akik hóban, sárban, az ország másik végére autózva, vonatozva, hangosan, halkan, de mindig a csapattal. Mi nem számítunk, mi, akikért az egészet érdemes csinálni, akiket egyetlen edző sem felejt el megemlíteni, a tizenkettedik játékos.

Tudomén, havazott, pótolni kell, értelmetlenül sűríteni is hülyeség, a fél kilenc megszokott, tévében úgy volt mindig, de valahogy mégsem klappol az egész. Tudomén azt is, egy szurkolónak semmi sem jó, mindig kifogásol valamit, de azt is tudom, ha valami úgy hülyeség, ahogy van, akkor azt szóvá kell tenni. Egy blogon pedig pláne, szinte kötelesség.

Mindegy, ez van. Kedd, fél kilenc, Bozsik, Fradi. Boti eltiltva, Vernes sérült, Báló visszatérhet, kisBobál egyre több időt kap, valami majd lesz.

Vagy ha más nem, félidőben gyűjtést rendezünk Isaura felszabadítására, hogy legközelebb ő se a tévéből nézze a meccset.

kép: urbanlegends.hu/csakblog