Meglepően hosszú balmazi vendégszektor alatti folyosó, amíg az ember végigsétál rajta a mosdóig. Épp visszafelé tartok, amikor belehasít a csendbe a hangosbemondó monológja: a Honvéd gólját (…) – és ekkor kicsit imádkozni kezdek magamban, bárki, csak ne Gazdi, az nem lehet, hogy Gazdag – (…) a hatos számmal játszó (…) – kész, végem. Térdre esek, ilyen egyszerűen nincs. Nézek körbe, hátha valaki, akivel sorsközösséget vállalhatnék, de kihalt minden. Pár pillanat múlva apróbb tömeg jön szembe, mindenki mosolyog, ekkora gólt rég nem láttak, és pont Gazdi, akit már elkönyveltünk örök nullásnak.
Mennyi volt az esélye?
Egészen furcsa a Balmazújvárosi stadion. Az még rendben van, hogy kicsi, és az sem lepett meg túlzottan, hogy az egyik kapu mögötti szektor közepére felhúzott VIP/skybox/klubház/valami pálya felé néző ablakos oldalának felén a meccs alatt is be van húzva a függöny, ezek mind a modern magyar futball építőkockái. Az új stadionok és a fájó érdektelenség.
Szomorú megfigyelés, hogy a magyar futball egy ideje egy fura térben, a stadionépítésekkel foglalkozó újságírók billentyűzetében, és az őket olvasók képernyőin létezik mindössze.
~o~
A város határában intenek le minket a rendőrök másfél órával a kezdés előtt. Várjunk, majd felvezetnek. A miértre ugyanúgy nincs válasz, ahogy az elmúlt években Pápán vagy Mezőkövesden, csak várjunk. Amikor kipattannánk egy cigire, szólnak, induljunk.
Egy Mergát követünk, szépen halad a Waze által kijelölt nyomvonalon. A város kihalt, embert csak a Lidl parkolójában látni, a főtéren kordon, egy egész proszpektet zártak le miattunk. Megyünk rajta, majd egyszer csak keresztbe áll a rendőrmerga és egy ablakon kinyúló kéz mutatja, hogy hajtsunk be balra, valami szolgalmi útra. Rendben.
Elképesztő. A balmazújvárosi stadion vendégparkolója a balmazújvárosi tűzoltóság udvarán található! Ahogy araszolunk befelé, szemben garázsokat látunk, azokban pedig rohamkocsikat, csak tűz ne üssön ki a következő három órában. Félelmetes.
Másik rendőr jön, a kocsink halszálkában leparkol. Egy ideig keressük a meglepő szakzsargon helyét a köznyelvben és próbáljuk mondatokba illeszteni, de a rendőr megunja, ránk néz, majd kioktatóan hozzáteszi: harántirányt (ezt ugye egybe írjuk?) is mondhattam volna. Ebben egyezünk meg, és elindulunk sört keresni. Vagy legalább egy halszálkás zakót, mert kezd lehűlni a levegő.
~o~
A főtérre két dolgot tippeltünk: Trianon-emlékművet az első világháborús mellé, valamint kocsmát. Errefelé ennyi minimum kell a városi ranghoz. A centrum közepén álló gémeskút már meglepő, ahogy a hatalmas zöld munkagépek is (kombájn? traktor? elnézést a tudatlanságomért), ahogy lassan, méltóságteljesen gurulnak végig a belvárosi utcákon.
Némi bolyongás után a Délibáb Presszóban kötünk ki. Békebeli hangulat, korsó sör, kis uniqum, várda keserű. A törzsközönség bizakodó, 1-0-ra nyer a Balmaz, mert most jók, a Kövesd úgyis kikap a Fraditól, bent lehet maradni, nagyon kell a pont, a Honvéd már annyit nyert, most nekik is kéne. Ilyesmi mondatok, félmondatok és gondolatfoszlányok töltik be teret, hogy hamar kiderüljön, aki balmazi és a Balmaznak szurkol, az bizony könnyen előfordulhat, hogy a köztes években inkább fradista.
Számolom magamban: ürességgel teli stadionok; magukat fradistának mondó öregek, miközben a focit már évek óta nem követik; ismét egy város, ismét egy valóság, ahol nem éreztem egy pillanatra sem – előreléptünk. Szimpatikus közeg, szimpatikus emberek, szimpatikus NB III. illenék ide, néha-néha belenyalva a másodosztályba.
Két sarok alatt váltunk a szocreálba mártott mozaikköves Centrumból lett Coop (a tér ugyanúgy Kossuth, ahogy a cigaretta, amit alkalmi beszélgetőpartnerünk szívna minden bizonnyal, ha még forgalomban lenne – nyer az Újváros 1-0-ra – búcsúzik tőlünk); a kétszintes századfordulós középület és a hirtelen megérkező kertvárosias utca viszonylatában.
Be a tűzoltóság kapuján, hátul jobbra, majd a szertár sarkánál balra és máris ott a vendégbejárat. Még mindig Magyarország, még mindig 2017, még mindig NB I.
Nem lenézve Balmazújvárost, mert amennyit láttunk belőle az tényleg szimpatikus, az emberek, a helyek, a minden; de ez egy fájón alvó település, ahol ép ésszel felfoghatatlan, hogy élvonalbeli foci legyen. Még a hasonló méretű Paks vagy Mezőkövesd is élőbbnek tűnt.
Ez van, feljutottak, itt vannak, együtt kell élni a dologgal. A sör legalább olcsó: 300 és Soproni.
~o~
– Hol van Erik?
Mármint van Meer, netán a holland. Lassan meg kéne jegyezni a nevét. Mark, a batár nagy néger áll a kispadunk előtt, minden dresszkódot elengedve, mellénykabátban, melegítőnadrágban, edzőcipőben. (Igen, Mark néger, amit nehéz nem észrevenni; és igen, a négerségét, mint jelzőt szinte mindenki kiemelni, vagy mert nem tudja a nevét, vagy mert tényleg szokatlan, hogy egy NB I-es klubnak néger edzője legyen, pedig járt már nálunk Henk ten Cate, vagy mondjuk Moniz.)
Erikről később megtudjuk, hogy lázas, ezért nem ülhetett le a padra.
Mark (maradjunk ennél) ahogy az inget, úgy a 4-1-3-2-t is a szállodában hagyta, és talált egy valamiféle középutat EvdM és Rossi elképzelése között: a 3-1-4-2-t, vagy valami hasonlót.
Visszatértünk tehát a három belsővédőhöz (Baráth, Kamber, Lovric), a szélen Holender és Latifu; Pölöskei talán valamivel hátrébb, Gazdag talán valamiért előrébb, Banó-Szabó inkább a szélen, elől pedig a megszokott páros. Ha akarom 5-3-2, ha akarom 3-1-4-2, a lényeg, hogy Hollandiában sem ismeretlen a háromvédős formula, csak kicsit máshogy játsszák, mint az olaszok.
Lefelé a kocsiban pont erről beszélgettünk. Volt időnk bőven, gigadugó az M3-on, a várható érkezés valamivel több, mint három óra, plusz a megállók. Miért ragaszkodik a négyvédős rendszerhez, ha tisztán látszik, hogy nincs hozzá megfelelő emberanyagunk, és igazából nem is megy nekünk? Itt a jó öreg 3-4-3, legfeljebb Krisu felmegy Eppelék mellé a szélre, sosem baj, mert gyors, ügyesen cselez befelé, legfeljebb kicsi és lepattan az emberekről, de közben is szokja a gyűrődést.
– Hol van Erik? – Ez tényleg ötvédős rendszer? – Mi van itt?
Még mindig ugyanazok a kérdések, pedig már lement egy negyed óra a meccsből. Látszik, hogy keressük a hangunkat, a Balmaz is támadgat, néha még veszélyes is, mégsem érezzük, hogy gond lehet. Valami nehézség lekerült a csapatról, felszabadultan (ám nagyon sok hibával) focizunk, látszik, hogy ez a mi igazi játékunk. Pillanatokra az elmúlt idényben érezhettük magunkat, és ez jó, nagyon jó.
Aztán Gazdi bebassza.
Szép. Még videóról is.
1-0
Megnyugszunk, lehet csinálni azt, amit nagyon tudunk: várni, kontrázni, az ellenfelet hibára kényszeríteni, gólt lőni.
Eppel megy fel, Pogacsics letarolja, tizenegyes. Lanza veszi fel a labdát, pedig minden normális számítás szerint Eppel következne. Lanza kihagyta, Eppel berúgta, tehát Eppel.
Lanza ragaszkodik, nem engedi a labdát, látszik komolyan gondolta, hogy leboxolja Eppellel. Marci forrong, durcásan a tizenhatos sarkához helyezkedik, még egyszer nem fordulhat elő a pécsihez hasonló szituáció.
2-0
A lényegi kérdések nagyjából eldőltek, a maradék negyven perc a Lanzafame és Eppel közötti kémiáról fog szólni. Vajon adnak egymásnak labdát? Megköszönik? Mi lesz most?
Latifu beíveli, Póti bénázik (te jó ég, tavaly nyáron még nálunk volt próbajátékon), Eppel mellre veszi, majd a hosszúba bombázza. Öröm, boldogság, akciógól. Próbálok nem figyelni másra, csak Lanzára és Eppelre, a pár pillanat, amikor elkapom őket megnyugtató. Meccs után majd kibeszélik, de a pályán egymásra vannak utalva. (A Forma 1-ben is két pilóta van egy istállóban. Nem kell szeretni a másikat, viszont a csapatnak van egy elvárása: nyerjenek világbajnokságot. Engem sem érdekel ki a gólkirály, kinek a neve mögött van több strigula, csak a Kispest nyerjen.)
Itt szakítsuk meg egy pillanatra adásunkat, és filozofálgassunk az előző bekezdés végén, a zárójelben hagyott gondolatfoszlány felett. Jogosan nem érdekel, hogy ki lövi a legtöbb gólt, csak nyerjünk. Viszont ha valaki, esetleg ketten is ragaszkodnak a minél többhöz, az vajon mennyi ideig egészséges, és mikor válik kontraproduktívvá? Egy esetleges sértődömség Eppel és Lanza között hogyan hathat ki a csapat teljesítményére? Jobb nem is belegondolni.
3-0
Még lefelé, az egyik kútnál szúrták ki, hogy meccsre megyünk, és ajánlották a Lidl melletti gyrosost, mint a legjobb lehetőséget, ha enni szeretnénk. A meccs után természetes volt, hogy arrafelé vettük az irányt, hátha lesz kiflis gyros (a torpedó egy elfajzása), mert nem hitték el nekem, hogy Szabolcsban bizony évtizedeken át létezett ez a műfaj. Klasszikus torpedó nincs, bagettbe töltött sajtos gyros viszont van.
Teljesen más egy hármassal hazakocsikázni Debrecenből, mint a múlt héten ködben, bukta után. A tempó is gyorsabb, az idő is jobban telik, csak ne lenne ennyire kurva hideg. A kútnál az épület mögé bújunk dohányozni, a kocsit dobálja a szél, most pedig (vasárnap, téli időszámítás szerinti 10 órakor) szakad az eső, a Honvéd kettő fél kettőkor kezd az RKSK ellen, én pedig nagyon nem érzem.
Előszoba, gardrób, keresni kéne valami téliesebb kabátot.
- Horváth Feri, Mark és Eppel nyilatkozatai a meccs után.
- A góljaink videón. (Mindkettő közmédia, tehát nem lehet beágyazni, így ha nézni akartok, kattintani kell.)
- Fotók a meccsről // Kimmel.
