Új rigmusok sora született a kispesti nyárestében, a címben jelzett kántáláson túl természetesen volt “Boti bebaszta, Boti bebaszta, Boti bebasztaaaaa“, továbbá “Szántsd fel a pályát, Eke szántsd fel a pályát, száááántsd fel a pááá-lyááát, Eke, szántsd fel a pályát“, no és “GeriGeriGeriGeri” a kisSikesdi cseréjekor. Ha meg ócsárlás helyett össznépileg játékosnév-rigmusok szállnak a Korzó felett, az már rossz meccset nem jelent.
No, mármint hangulatilag. Mert azzal nem is volt baj – a színvonallal annál inkább. De ahogy Prukner tanár is egy “Hadd ne kelljen elnézést kérnem“-mel magyarázta célfutballjukat többször is itt, Kispesten, úgy énnekem se kelljen bocsánatért esedeznem, hogy nincs kedvem rugdosni a csapatot.
Tényleg nem játszottunk káprázatosan, tényleg akadozik még sok minden, tényleg Batik szakmányban szalad alá a labdáknak, tényleg lehetne gyorsabb Vadi, és tényleg lehetne csatársorunk, ha már EL-ben indulunk. DE. De itt van egy egy évvel ezelőtti bajnokcsapat romjain alakuló keret, új igazolások sorával, egy csapat, amely veszett 2 alapembert és két ki….ott ADUÁSZT, a padon egy edzővel, akit csak akkor nem basztat a lelátó, ha épp zsinórban lehoz egy 10-es győzelmi sort, de akkor is húzza meg magát. 2 hete ez a keret egy akkora borzalmat nyomott a szkopjei fogalmatlanok ellen, hogy sírtunk, erre azóta volt egy továbbjutás 4 góllal, volt egy vállalható bajnoki nyitány, és most hoztuk az alaptervet: egy lőtt gól: pipa, nulla hazai kapott: pipa, mindez a kezdőékünk nélkül, úgy, hogy az utolsó 25 percre Baráth Boti jön be csatárnak.
Eskü, azt hittem rosszul látok. Mikor Boti jött vetkőzni, találgattuk, ki jön majd le, mi Nagy Gerire tippeltünk fáradás miatt, vagy Hefflerre, és akkor átrendeződik a védelem, nem, Holcsika jön le, és Gazdag kifut Supihoz, aha, akkor Gazdag megy éknek, fordul felém Öccs, én meg bólintok. Boti befut, de előre, biztos ottragadt, motyogjuk egymásnak, majd a támadás végén váltanak. És nem. Nincs váltás! Boti marad elöl, és bár nagy veszélyt nem jelent a kapura, kavirnyál, küzd rendesen. És ekkor csap tesóm a homlokára: hát nem idegen neki a poszt, emlékszel az interjúra!
Már akkor is védő voltál?
Nem, én csatárként kezdtem! Aztán egyszer az egyik edzőm kitalálta, mikor kimentünk Olaszországba tornára az Újpesttel, mert én ugye Újpesten voltam, fél pályára játszottunk, még kicsik voltunk, és ott megsérült mind a 3 védőnk, és az edzőnk összerakosgatta, hogy ki hol legyen és engem fogott és csatárból visszarakott belső védőnek, és annyira jól játszottam, hogy ott ragadtam. És azóta ott vagyok. (nevet)
Végül a hajráig kell várni, hogy a vicces próbálkozásból extázis legyen. Heffler ad be, és az ötösön a kavarodásban perszehogy a BOT(i)csinálta gólvágó ébred először és bekotorja a vezető gólt. Öccsel egymás nyakában vagyunk, de sokan hasonlóképpen, és ez annyira oda volt téve, ez a jelenet, hogy kicsit visszaadja az ember kedvét az egész hobbijához. Nem is tudom… illetve dehogynem. Boti ezért legenda nálam, látjátok? Nem érdekel hogy dobálózás-e ez a szavakkal, de az ilyenek miatt fogok rá sokáig emlékezni.
És megállhatunk egy szóra Supka mellett is. Hanta, miközben kifele csoszogtunk a mérkőzést követően a klubház mögött, meghökkenését ecseteli nekem: “Régen Supinnyó volt a legkiszámíthatóbb edzőnk, emlékszel? Előre bemondtuk, időpontra (!) minden cseréjét. Marshal, Horváth Adrián, stb. Erre most két héten belül harmadszor lep meg!”
Nem tudok veled vitatkozni, Hanta. Előbb Holender csatárba a Rabó ellen, majd a hétvégén Lukács és Cipf bátor beküldése (jó, Cipfé akkor még csak 1 percre, de ma már majd’ egy félidő járt a kis süvölvénynek). És a fő momentum: Boti fel ékbe. Mi van? Supkát látom? Hemy úr chat-jeit ugye, hallgassa az akinek két anyja van, mondják sokan. Én azért mindig végigtolom, mert jókat lehet derülni az Öregen (ha nem döntéshozó lenne nálunk, hanem csak egy díszletelem, brutálisan imádnám), de tény, sok érdemi infót ezeken a performanszain nem lehet összehalászni. Sokat nem, de keveset igen. Most pl. volt egy elejtett megjegyzése: “Attila változott, és már nincs benne tűz? – szól a kérdés. Okay. Változott, igen, de a tűzzel nincs baj, okay? Inkább azt látom, hogy a régebbi kispesti korszakaihoz képest sokkal többet foglalkozik a játékosokkal, a hangulatukkal.” Hát ez az. Én is ezt véltem felfedezni az utóbbi hónapokban. 2011-2012-ben már jobb volt e téren, mint 2006-2008-ban, és most jobb, mint 2011-2012-ben. Amitől tartottam, hogy besült az NB2-ben, az már tavasszal kiderült, hogy alaptalan, de most az is egyre jobban látszik, hogy az a megérzésem is helyes volt, hogy már nem az elefántcsonttoronyban álló, a játékosokat alárendelt bábuknak tekintő, kissé nárcisztikus, bár kétségkívül sikeres edző, aki volt, hanem valaki, aki elkezdte alkalmazni a pedagógiát. Rossi után baromi nehéz átvenni egy öltözőt, azt az apa- és hadvezér szerepet nem lehet folytatni akárkinek. Supka ebben is úgy hoz mást, ahogy az idei, középpályára kalibrált fókuszú csapatunk mást játszik, mint az orrnehéz tavalyi.
1:0-ra nyertünk egy luxemburgi ellenfél ellen, és az utolsó (hosszabbításos) 6 percben mindenki rikoltozott körülöttem (az egyébként bántóan gyíkarcz) bírónak, hogy fújja már le, illetve penetráns atletizésre biztatta a csapatot mindenki (értsd: szögletzászlóhoz levezetett labdákkal tökölődve húzni az időt), én inkább egy második gólt kértem volna, de mindegy, ahogy írtam, a minimálprogram behúzva, és ez, ezzel az alkuló, sérülésektől is sújtott alakulatunktól nem is rossz teljesítmény. Mondjuk, ha gyerekkoromban (kora kilencvenesek), de akár 10 éve valaki azt mondja, hogy eltelik 10-20-30 év és egy luxi gárda ellen izgulunk itthon, hogy meglegyen az 1:0, majd vastapssal ünnepeljük a csapatot, Pinokkió pedig “ÁLLJATOK FEL”-t vezényel, kiröhögöm. Vagy még inkább: elsírom magam.
És most mégsem sírok, most tudok örülni ennek az apró sikernek is (még úgy is, hogy ha beverik a kapufás lövésüket, máshogy alakul minden), és úgy elindulni jövő hét közepén az Ardennek felé, hogy még van is értelme.
***
Miközben a keret a lefújást és a Tábor előtti diadalfotókat követően a levezető körök futásához készülődött a gyepen, Csa-tár Bo-ti még szorgosan adta az interjúkat a TV-nek, az aláírásokat és szelfiket pedig a nézőknek, én kinyújtóztattam a kreténül kényelmetlen korzóülőhelyen megmacskásodott hátam, vettem egy pár mély levegőt a még mindig fülledt külvárosi estében, és mielőtt az egyik szeku “kösz a részvételt” ukázt kiadta nekünk (fordítok: “lehet takarodni haza“), végigpásztáztam még egyszer a kivilágított Bozsikon.
Lehet, hogy nehéz hetek és hónapok jönnek, lehet, hogy fáj a legújabb kori nagycsapatunk homályba veszése, de kispestiek vagyunk, KISPESTIEK, mondom, mindig felállunk mindenből, most meg nem is kell olyan mélyről felállni, Geri, Boti, Dani, Filip, Gróf, Kambi még itt vannak, és ez pont jó mag lehet egy becsületes kis évhez. Mert bár az emlékek hiányozni fognak, most úgy tetszik: jönnek a helyükre újabbak és újabbak. Csak mások.
De arra se lesz majd rossz visszaemlékezni 20 év múltán, hogy “és az megvan, amikor Supka a Botit küldte be csatárnak a lichtensteini vagy luxemburgi vagy tudja már a fene, hogy milyen csapat ellen, és bazzeg, hát bekotorta, nem hiszed el, de bekotorta!”
Hajrá srácok a jövő héten is, addig is pedig mindenki egyszerre:
“Csa-tár Bo-ti, csa-tár Bo-ti!”
Fotók: Lovi, Babar (1909foto.hu)