Négyből négy, nem mondom, hogy nem vagyok picit meglepve ettől a sima indítástól, és ez azért nem rossz érzés. Tény, hogy nem a Bohóc legerősebb kvartettje volt az eddigi négy ellenfél, és hogy az igazi rázós kör majd most jön, de ettől még most fújhatunk egyet: 12 ponttal állunk, azaz Mezőkövesden is állva maradtunk, abban a városban, ami másfél éve szinte a líbling stadionunk a szerzett győzelmek arányát tekintve – a kétezres évek közepének REAC-pályája ugrik be, ha hirtelen hasonló szépemlékű túrahelyszínt keresek.
…pedig ez nem így indult annak idején. Első dél-borsodi vendégeskedésünk nem véletlen manifesztálódott egy “Matyó kátyú” modorcímű posztomban még 2014 tavaszán, de a következő jelenésünk 2016 őszén, hiába volt turbósítva Zsoldy úr visszatérésével és Hidinek adott zseniálpasszával, mégis 3:1 lett a vége oda. Akkoriban eldöntöttem, én oda többé soha, majd a kövi tavaszon mégis ott voltam a Diók ellen (2:0 oda), és akkor viszont tényleg végleg megfogadtam: ‘kövesd ennyi volt.
Aztán persze ezt is annyira tartottam meg, mint amikor a kiesésünkkor, 2003 nyarán, végleg elköszöntem a szurkerségtől (látjuk), és ez a szerencse! Mert tavaly májustól kezdve volt itt 5-1-es gálaelőadás, Bobál bebasztaaaaa, aztán Dark utolsó utáni perces állva fejelt gól, meg idén tavasszal szar-formában-is-nyerés. Főleg a talján Mercenary élt nagyon ezeken a ‘kövesdi találkozókon, csak a darkos derbin nem talált be, a többin úgy muzsikált, hogy ha Hegyi Iván velünk egykorú tollforgató lenne, kb úgy írt volna ekkoriban róla, hogy ő a bohócliga Mozartja. (Anno persze én is ezt írtam, hogy rohaggyak meg, hihi. Egyébként az is. ) Nos, ilyen előzmények után mostanában sosem kérdés, hogy megyek.
Mentünk is, és minden olyan lett, ahogy az szokott lenni. NER-ezés ide, NER-ezés oda, Hanta beharangjában is ott volt az alapelem, hogy a ‘kövesdet valahogy mindig ütjük, és amikor még nem láttam, hogy kész a posztja, és nekiültem saját beharangot hegeszteni, én is valami ilyesmi címben gondolkoztam: “Kánikula, este, új csatárigazolás: vagyis sztenderd ‘kövesd“, és most mindegy, hogy N’Gog csak a lelátón ült, a lényeg a sztenderdség, az állandóság, az a konstans állapot, amit az újabb mezőkövesdi kirándulásaink jelentenek: meleg van, szemedbe tűz a nap, a meccs nagy része szenvedés, aztán 1-2 góllal nyerünk (kivéve, ha öttel, amikor negyedszázadonként bajnokok leszünk).
És sztenderd lett az egész hangulat is. Ábel megint bever lefele két jó Palóc kézműves sört, amiből Hanta fél óránként kér egy kortyot, de csak, hogy közölje, a szkopjei ipari balkán szar jobb volt, és különben is, enne egy káposztás hasét. Így a Palócok Ábelre maradnak, aminek az eredménye az, hogy az első félidőben előadást tart nekem a posztmodernről az irodalomban meg a történelemtudományban – ez már nekem is magas volt néhány helyen, pedig nem tartom magam sem egyszerű arcnak. A Nap továbbra is vakít, Dombót továbbra is betalálja a tábor (tavaly után ismételten), kérdem a többieket, miért, olyan kis ártalmatlan NB2-es kapuskának tűnik a srác, Ábel erre fuldokolva a sírva-röhögéstől közli, hát nem érted, ilyen névvel ez felhívás keringőre… a Mezőkövesd továbbra is meddőn támad, aztán 20 perc után fordul a kocka, és mi kezdjük a meddő mezőnyfölényt, ami kitart a végéig. Mondom, hogy sztenderd.
Támaszkodok a korlátra alul, amire Ábel feloktrojálta az új Charlie Brown-os drapiját, amire látom, hogy nagyon büszke, egyébként tényleg nem rossz, bár én sosem voltam egy kiemelkedő Snoopy-fan, de az ötlet jó. Másnak is tetszik: egy csöppnyi szőke kisfiú csodálja a molinót percekig “nekem is van ilyen, de kosárlabdás“, majd kérdi Ábelt: “ez most mosolyog, vagy szomorú?” “Hát persze hogy szomorú“- közli kéjesen Ábel, ám mielőtt újabb arcot ránthatna be a Kispestiség Örök Pikírt Mocsarába, a kisfickó chipsért indul zarándoklatra a fölső széksorok felé. Boldog lélek.
A második félidő ugyanígy folyik tovább, mint az első. A szünetben még Pinokkió interjúvol meg minket, hogy hát hogy látjuk ezt, és nem igaz, hogy Laczkó meg Batik, a Fradiból ha valaki idejön, az minősíthetetlen. Mikor volt itt utoljára onnan jó igazolásunk? (Keller, motyogom, de a derék korzókápó rám sem hederít felindultságában.) Bezzeg, ők csak a jókat viszik el, Bari, Mátyus, Kovácsbéla, most az olasz (Szabó Tibi, folytatom magamban a sort, Budovinszkynél pedig már magam is röhögök). Aztán most itt játszik majd a tábor előtt a Batik, még majd szidják is, még szarabb lesz… – szomorkodik Pinokkió, akiről meg kell állapítsam, hogy egy úr, miután Ábel kérdésére közli, ő sosem szid saját játékost, legfeljebb magában. (Ezt a kitétel nem igaz a partjelzőkre, akik még az első félidőben egy benézett tizi-ítélet után kapták meg Pinokkiótól a klasszikus “a hátad legyen előré“-t).
Aztán megint az történik, mint idén sokszor. Vadi kap (szerez) labdát középen, végre ő, és nem a szürke Pilík, aki mióta megjött, be lett rakva osztogatóembernek, pedig az Vadi volt az első 4 tétmeccsen, és bizony kurva jól nyomta abban a szerepkörben. Ezt a védekezősítést nem tudom mire vélni, remélem csak belelátom ezt a dologba, és nem Supka döntött úgy, hogy inkább Pilík karmesterkedjen. Mert hiába van a cselákak 10-ből 8 jó passza, ha azok kockázatmentes tologatások; míg Vadinak 10-ből 6 a jó indítása, de abból a 6-ból 5 kulcspassz. Mert most is: felnéz, picit megtorpan, majd úgy keni Holender elé, hogy az ziccer, és Filip végre higgadt, elhúzza Dombó mellett, és 0:1.
Aztán ez kitart a végéig, annyira, hogy még én, az örök stresszhuszár is valahogy érzem a 75. perctől kezdve, hogy nem lesz baj, hiába ível be oldalról a hazai csapat, hiába hadonászik a kétméteres Addams-family lakájnak öltöző Kuttor Kutya a pálya szélén, és hiába nem tud helyzetbe kerülni elöl Lukács. Ez most meglesz, mosolygok, és meg is lett valóban.
A csapat nem játszotta élete játékát, de stabilitás az volt, és ennek örvendek. Hantának üzenem, a legjobb ötöt már karcolhatja fel az exceljébe részemről. Botit tenném az első helyre, aki a Paks után nekem másodszor is bizonyította, hogy beleérni látszik a középsőhátvéd védelemvezéri kabátjába; utána Vadi, köszi a gólpasszt, élmény volt. Nagy Gergő elképesztő munkája ma nálam a bronzra jó, Filip a gól és meló kombóért jöhet negyediknek, ötödik pedig a csöppnyi Uzi. Grófnak is mehet egy különdíj, magabiztos volt hátul, tetszett.
Egy biztos: ezért a sorozatért, ha nem is kell lótúlsóoldalra átesve szobrot elmelni a keretnek, a taps azért bőven kijár (még azzal együtt is, hogy kicsit azért ficamlik a csukló közben a luxemburgi bénázás miatt). Viszont a bevezetőben írtak nagyon is állnak: nehéz hetek következnek. Videoton, DVSC, Fradi, Újpest, az álmoskönyvek szerint ez még általában sem lenne könnyű, semhogy albérletben. Mert hiába optimisták sokan, Ábel szerint például többen leszünk a Hungárián, mint a Bozsikban, mert idegenben is mennyien vagyunk mindig, hát nem tudom. Tény, a Hungárián mindig tele a vendég, ha ott szereplünk, de most az egész stadit kéne megtölteni. A többiek szerint az akusztika majd segít; “itt kevesen is sokan lehetünk“. Meglátjuk. Én csak annyit tudok: az elmúlt években se a Fradinak, se az MTK-nak, se a Dióknak, se a Vasasnak (nekik aztán NAGYON) nem jött be ez az albérletesdi, a hazai környezet hiánya hosszú távon bizony kiütközik. 3-4-5 meccsen át még üdítő is lehet egy környezetváltozás, de ha csak a 2006 őszi csepeli kiköltözésünkre gondolok, és arra, hogy az utolsó meccseinken ott voltunk vagy 200-an, akkor nem leszek hurráhangulatú. Szóval jön egy plusz faktor, várjuk, hogy szól ez bele a dolgainkba. Mindenesetre az első feladatot teljesítettük, a 3, kötelezővé váló hazai után sorrendben a 4. meccs is beszákolva. Ez pedig nem egy rossz kiindulóhelyzet.
Osztályozókönyv //
Nyugi, lesz külön posztban is, de most idő hiányában ide szúrom be, és amúgy se szeretném elvinni a fókuszt az összefoglalóról.