Mastodon Mastodon

Ebben a posztban közepesen vörös fejjel küldöm el a Honvédot a jó büdös francba

Zalgiris Vilnius – Bp. Honvéd 1-1

A meccset akár hagyhatjuk is, mindenki látta, akinek pedig volt valami jobb programja, azt most kicsit irigyeljük. Legyen elég annyi, hogy ez a Vilnius alsóházas lenne az NB I-ben, mi viszont még nagyon nem vagyunk kész, és egy valószínűleg először és utoljára látott felállással, sőt, kerettel mentünk neki a meccsnek. Ha nem lesz belőle fogpiszkáló, mint a viccben, akkor szeptember magasságában nagyjából egy hármast gurítanánk nekik, azonban egyelőre július közepe van.

Ami mellett viszont nem lehet elmenni szó nélkül, az a szurkolókkal való kitolás maxra pörgetése. Inkább erről írnánk, maradjon meg az utókornak.

Valahogy mintha nem lenne semmiféle nemzetközi mezőnyben is működő érdekérvényesítő képessége a Honvédnak. Feltételezem (tudom), kölcsönösségi alapon mennek az oda-vissza meccsek, nálunk ki van nyalva a vendégek segge, ellenben ha idegenben játszunk, akor csak a szopás jut nekünk.

Emlékszünk még a tavalyi, szkopjei húsz eurós jegyárra (a hazai két euró volt!)? A nappal szemben, értékelhető büfé nélkül elhelyezett vendégszektorra?

Vilniusba tizenöt euró volt a jegy, árnyékos oldalra, jó, drágábban mérve, mint a hazaikaknak, de legalább külön, napnak háttal. Mindez tartott egészen szerda estig, hogy a meccsen már egy teljesen másik szektorban legyünk, a helyi, legfeljebb hat eurósban, egy műanyag szalaggal elválasztva a hazaiaktól.

Értitek, eleve dupla jegyárat kérnek tőlünk (legalább), majd még abba a szektorba se engednek be minket, amit eredetileg kijelöltek a részünkre. Helyette ismét csak szemben a tűző nappal, a sarokban.

És ezzel még csak elkezdődött a problémák sora.

A beléptetés, a motozások, mert kettő is volt belőle, valami egészen elképesztően aprólékosra sikeredtek. Gumikesztyűs emberek forgattak ki mindenünkből. Kinyittaták a cigisdobozokat, a pénztárcákat, belenéztek a szendvicekbe(!!!), a legutolsó varrásig átnézték a ruházatunkat. Konkrétan a tel-avivi reptéren nem csináltak ekkora hacacárét a biztonságból.

Mindegy bejutottunk, úgy-ahogy. Néhányan futottak még egy extra kört, mert joggal, vagy jog nélkül ittasnak nevezték őket, és az ittas embereket nem akarták beengedni. A lényeg, hogy nem maradt kint senki.

Bent aztán egy szalaggal elválasztott szektort kaptun a hazaiak mellett, egymás mellett ülhetett kispesti és vilniusi, a palackos üdítőket, igaz, kupak nélkül, de be lehetett vinni a lelátóra, vagyis a franc se érti mit viszgáltak rajtunk a beléptetéskor. Nevetséges. És egy nappal előtte még azon izgult az UEFA képviselője, a litván valaki, meg még egy pár teljesen feleslegesen fontoskodó ember, hogy miként lehet elválasztani egymástól a két tábort.

Elválasztani, mert olyan riherongy banda voltunk, hogy a főtéren iszogattunk, nyeltük a három-öt eurós söröket, a gyönyörűen tiszta városban egy csikket nem dobtunk el, előre köszöntünk mindenkinek, idős néniket kísértünk át a zebrán, ésatöbbi, ésatöbbi. Útközben pacsiztunk az összes szembe jövő Zalgiris-mezes emberrel, ment a vihorászás, nagyon kedves volt mindenki oda-vissza. Mondom, érthetetlen szőrözés, majd bent a biztonság totális feladása – természetesen a mi, magyar focin érlelt fogalmaink szerint.

De.

A sör.

Térjünk ki rá külön.

Mert nem volt a vendégben.

Ez pedig kellemetlen.

Nagyon kellemetlen.

Az egész stadionban lehetett kapni, kivéve a vendégben, mert miután bemondták a kötelező szöveget a hangosba, hogy az UEFA tilt mindenféle diszkriminációt, megtudhattuk az egyik helyi fejes rendőrtől, a litván törvények erre tesznek, és a vendégben tilos az alkohol. Nevetséges.

Foglaljuk össze: megvettük dupla-tripla áron a jegyünket, de nem mehettünk be a szektorunkba, helyette egy másikba tereltek minket, ahol még sör sem volt.

Természetes, hogy a hangulat pillanatok alatt csapott át masszív hőbörgésbe, amit a klub, vagy lehet, magánakció volt, de úgy gondoltak megoldani, hogy kiküldték hozzánk az egyik új és valamilyen igazgatót, hogy csitítsa le a hangulatot.

Nem volt jó ötlet. Kijött, vigyorgott, talán fel sem fogta miről beszélünk, próbált valamit makogni, hogy így a szabályok, úgy a litvánok, dolgoznak rajta, a klub is dolgozik rajta, és csak mosolygott tovább, mire – nincs erre jobb szó – elküldtük a picsába. Legalább ne jöjjön oda, ha nem tud semmi értelemeset mondani, mert arra kurvára nem kíváncsi senki, hogy dolgoznak rajta, mert láthatóan nem, ugyanis se sör nem volt, se a szektorunkba nem juthattunk el, ráadásul mindezt még kurva drágán is kellett végigszenvedni.

Ilyet egyetlen klub sem tehet meg a saját szurkolóiva.

Azt megértem, hogy a litvánok parasztok, hogy tojnak a kölcsönösségre, hogy hülye szabályaik vannak, de a nulla, de tényleg nulla érdekérvényesítés a részünkről egyszerűen közröhely.

A francnak hoztak akkor ide ennyi igazgatót? De tényleg, mire fel? Amikor szerdán kijött a csapat edzésre, szintet többen álltak öltönyben a pálya körül, mint melegítettek mezben a pályán. Mégis mi a toszt csinálnak, ha nem dolgoznak valamin? Esetleg egy kis eredményt nem lehetett volna felmutatni.

Rohadtul nem vicces (pláne nem vigyorgósan csitítandó), ha az oda-vissza csaknem háromezer kilométert utazó emberekkel így bánnak, és ne lepődjön meg senki, ha elpattan egyesekben a húr. Jelzem, teljes joggal.

A türelmünknek is van határa.

Az a minimum elvárásom, hogy a huszonhét marketingesből és sajtósból álló kommunikácós stáb legalább egy közleményt kiadjon, amiben elnézést kér a klub a saját balfaszságáért, és nem fogadom el, ha mindent rátolnak a litvánokra, mert rohadtul nem így működik a világ. (És figyelem!, nem azt kérjük, hogy vissza a jegyárból az indokolatlanul beszedett részt, hogy jönnek nekünk kurvasok sörrel, mert a kispesti leleményes, és a hazaiból adat át magának sört, egészen addig, amíg az éles szemű, bár annál életelebb eszű biztonságisok ki nem szúrják a jelenséget, azonban addigra már berendeltünk még jó sokat, kifizettük, hogy azok már ne jussanak el hozzánk. Legalább pár litvánnak lett egy jó napja. Kurvára nem a pénzről, arról a pár euróról szól az egész, hanem az elvről.)

Megkérjük kedves szurkolóinkat – mert mi mindig csak megkérve vagyunk, azonban nincs messze az ingerküszöb határa, amikor feltesszük mi is a kérdést: jó, de mire fel?

Na, kihőbörögtem magam valahol Trakai és a litván-lengyel határ között egy úton, a kocsiban gépelgetve. Csak legyünk már Varsóban, pattintok egy-három-öt sört, kicsit most a tököm tele, nem akarok még csak gondolni a klubra. Szét is b*szna az ideg.

Még egy utolsó megjegyzés: ha a békés, mosolygós, jó hangulatú Vilniusban így sikerült részünkről a szervezés, akkor mégis milyen reményeink lehet Craiovára?


(Most viszont szólok a sofőrnek, hogy lassan megállhatnánk pisikélni.)

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||