Ismét egy péntek, ismét leültem a törzskocsmámban egy asztalhoz, pedig nem szoktam, igazi pulttámasztó vagyok a piros bárszékemről, kirendeltem egy Supersideot (Yeastside), hozzá kísérőnek egy pohár vizet, a söralátét a tavalyi Fehér Nyúl szortimentje (címlapképünkön), az iTunesban felcsendül a Sexepil (What Do You Say), nagyjából minden stimmel, egyedül a témát kívánom a halál véreres f*szára: Kisvárda.
Merengős poszt következik.
Egyszerűen unnám újra és újra megírni, hogy minek vannak egyáltalán? A létezés, mint szótári szó, tehát a létezés értelmének tagadására már bizonyítottuk, hogy simán használható a Kisvárda. (Mondjuk, erre a posztra így utólag is eléggé büszke vagyok. Könnyen lehet, hogy pont a szomszéd asztalnál írtam.)
Közben vált a zene, a fülemen keresztül a következő verze indul el az agyam felé:
A helyzetet senki sem tekinti át
Zavartan szívjuk a Szimfóniát
Spenót: Nyolcvanas évek
Aztán ott van az osztálykirándulások hangulata, az általam mérhetetlenül rühellt szendvicsek világa, a várdai gulyáslé a faházas kocsmában – unom, végtelenül unom, már ezt is megírtam. A gulyást ettől még pont várom, ha dél körül indulunk, akkor egy könnyű reggeli/tízórai, négy körül egy mentesítő kanalazással, két szerelt fehér kenyérrel, és némi hegyes erőssel, illetve a hegyes erős hiányában chilipaprikával.
Szóval unom az egészet, pedig csak kétszer voltunk Kisvárdán – és ennyi épp elég volt belőle, már bocsánat.
Nem fogom azt sem leírni ezredszer is, hogy a klubmodellről mit gondolok, pontosan tudjátok. Együtt hányunk tőle. Így kell elpattintani egy életre a szimpatikus kiscsapat státuszát, innen egyszerűen alig létezik visszaút.
Úgy Kisvárdával, vagy a kisvárdaiakkal semmi bajom nincs, a család egyik ága szabolcsi, nekik sem, mert pont annyi közünk volt a településhez, mint Ugandához, Quebechez és Irkutszk is csak azért van fent a mentális térképemen, mert nagyjából másfél-két évtizeddel ezelőtt játszottam pár parti Rizikót, és emlékszem, hatalmas harc dúlt a területért.
Hahhha, közben egy újabb remek sor a fülemben:
Nincs más, csak egy szál gitár,
Szidom a rendszert, forradalmár
én vagyok egyedül ’88 telén
Auróra: 88 telén
Tényleg semmi bajom Kisvárdával, pontosan nulla kapcsolatom volt a téréséggel addig, amíg fel nem jutottak az NB I-be. Mamám mesélt ugyan valamit, valamikor Dajka Laciról, de arra már nem emlékszem, hogy mit. Lehet valami nyíregyházi dolog a hetvenes évekből, tényleg nem emlékszem. Remélem a Jerevánhoz köthető, amiről azért valljuk be, az egyik leghangulatosabb kocsma volt az egész országban, amíg be nem csődölt. A mai Jerevánt inkább engedjük el, valami étterem.
Ha minden nem is, de nagyon sok dolog régen tényleg jobb volt. Vagy az is lehet, hogy megöregedtem.
Nem feltétlen években, hanem lelkileg. Például nem tudtam nem észrevenni magamon, mennyire aktív levelező lettem az elmúlt években. Ha valami kis igazságtalanságot, kényelmetlenséget érzékelek, vagy csak zajos valami a környékemen, azonnal felcsapom az internetet, kikeresem az illetékes, esetleg illetékesnek gondolt hivatal, cég, személy email-címét, és máris körmölni kezdek. Igazi kispolgári stílusban, de annyira, hogy Kövér tanár úr is büszke lenne rám, mennyire odafigyelek a megfelelő megszólításra. Hé, paraszttal! – legfeljebb amúgy is akkor kezdek csak mondatot, ha Ádi után kell kiáltani, nekem is hozzon egy sört, ha a büfé felé indul. Az se baj, ha nem arra, csak hozzon. Ádi diósgyőri – mondom, hogy finom vagyok, tényleg egy kispolgár.
Aztán az öregedés abban is jelentkezik, hogy bár az országot félig átszelni nyűg, mégsem az órák és a kilométerek (rójuk!) zavarnak, hanem a koncentráció. Egyre többször előfordul, hogy képtelen vagyok kitölteni hét-tíz órát tartalmasan, odafigyelve a többiekre, a beszélgetésekbe résztvevő félként bekapcsolódni, és nem csak elkapni egypár szót, mondatrészletet a végéről, és ahhoz csatlakozni, és igen, nyilván valami aboszlúte oda nem illő betoldással, átmenetileg, esetleg néha végleg eltérítve a beszélgetés fonalát. Aztán azt is elengedem, és csak bámulok ki az ablakon, hátha látom dürrögni a túzokat.
Vén szar vagyok én már ehhez. Mint a svájcisapkás tipikus szaki, ha letámasztja a biciklijét, beleszív egy mélyet a cigijébe, köp egyet oldalra, és visszasírja a komenistákat. Akkor legalább volt munka – teszi hozzá.
Tényleg. Nem akarok a Múltban Élés Apostola lenni, szóval valamit ki kéne arra találni, hogy a gyomrom ne vesse ki a Kisvárdákat. Változni nagyon már nem fogok, most is ugyanazt mondom nagyjából, mint mondtam húsz éve, nagyjából azokat a zenéket is hallgatom, ugyanúgy a hetem nagy részét egy Excel (Numbers, LibreOffice, SPSS, mindegy, csak táblázatszerű legyen) előtt töltöm
elnézést, közben kiugrottam pisilni. folytatom
Hol is tartottam? Megvan.
Nem jó mindig a múltba révedni, amikor még egyáltalán nem voltak Kisvárdák, illetve voltak, az ország lakosságának egy valamekkora hányada még a térképen is meg tudta mutatni, hogy hol van. Mert Kisvárda a nagy többség számára nem volt több, mint egy település. Kispest-drukkerként még nehezebb elkerülni a múltba révedést, van hova és van elég messzire, mind térben, mind időben.
Adott a feladat, valahogy elfogadni azt, ami ma a létező valóságok egyetlene, a körülöttünk lévő világot. Ha megváltoztatni nem tudod, akkor milyen lehetőséged marad? Legyél Antall József, bukj alá, menj el az Orvostörténeti Múzeumba, olvass, várj és várj, hátha? Vagy adjuk fel, menjünk ki mosogatni Londonba? Méltatlan lenne hozzánk. Hozzám biztos. Kispest csak egy van, és az itt van: Kispesten.
És a Kispestben benne van minden, ami a családom, ami én vagyok, a szocializációm egy jelentős része, a mindennapjaim jelentős része, a hétköznapok reménysugara, hogy eljön a hétvége, és újra játszik a Kispest, újra lehet meccsre menni. A minap lett volna 94 éves Bozsik – ha ő nem hagyott el minket soha, pedig bárki, de tényleg bárki lehetett volna, akkor nekem milyen jogalapom lehetne? Hogy ennyit a kitartásról? Mostanában? Sorozatos győzelmek után, évek óta élmezőny, kedvelhető játékosok, karakteres edző, épül a stadion, akkora Patyomkin az egész, hogy felröhög bennünk két zsák Monty Python.
Kisvárdát tényleg meg kéne valahogy értenem, de mit csináljak, ha bármerre indulok, valahogy mindig a svájcisapkás melóshoz lyukadok ki, köpök egyet, és visszasírom a kommunistákat? (Nyilván nem, a képet tessék elképzelni.)
El van baszarintva valahol az egész.
Hadd mondhassam már ki büszkén: nekem derogál első osztályú bajnokit játszani egy Kisvárdával! Egyszer még hagyján, kétszer is, sőt, a három is belefér, ha ilyen hülye a lebonyolítási rend, de azért engedtessék meg, hogy egy normális világban a harmadik és a negyedik között teljen el legalább két-három évtized. Ne kelljen pironkodnom, hogy a múltban ragadtam, hogy a régi dicsőség, hogy a Kispest mekkora valami (volt), ha tényleg így van. Ne kelljen pár évente újabb és újabb valóságokat elsajátítanom, magamévá tennem, a logikája szerint működnöm, és ha változás van, igazodnom az újabbhoz, azt is elsajátítanom, magamévá tenni, és így, és így a végtelenségig.
Nem akarok állandó harcban állni semmivel és senkivel, egy kis nyugalmat szeretnék. Egy kis nyugalmat, ahol vannak klubok, van versengés, és aki jobb, az legyen azért jobb, mert önerőből, vagy legalább közel önerőből érte el azt, amit. Így beszél egy régivágású komenista, ugye?
Nem, nagyon nem. Még véletlenül se tagadom más jogát az érvényesüléshez, mert azzal az egész sportnak nevezett dolgot tagadnám, a versenyt, a versengést, amiért lehet lelkesedni, hátha egyszer mi leszünk a legjobbak, leggyorsabbak, legmagasabbra ugrók. A leg.
Nem szeretem, ha erőszakkal belenyúlnak a dolgok rendes , hovatovább: természetes menetébe, még akkor sem, ha a magyar futball története szinte az első naptól másról sem szól. Egyszer talán ki kellene próbálni, milyen az, amikor egy kicsit elengedjük a kezeket. Lefogadom, Kisvárdát újra keresni kezdené a lakosság egy adott számosságú számossága a térképen.
az elmúlt pár bekezdés olyan lett, amilyen. jobb napokon lehet, törölném, de most egy kocsmában vagyok, és a magyar ember, ha egyedül van egy kocsmában, akkor busong maga elé, és ha történetesen egy számítógép van előtte, akkor oda mondja a magáét. létezik ennél magyaroschabb dolog? leszámítva a gumipókkal átkötött fonott kosarat, amire kívülről gondos kezek egy harisnyát feszítettek. vajon miért? mit akartak vinni benne, ami félő volt, hogy a fonatok között kiszóródik? mákot?
Hagyjuk (haggyuk) is az egészet. Elvágom itt a fonalat.
Egyébként beszélni kéne arról, hogy újra éneklődik Lanzafame, a gólokat is hozza sorozatban, de nem fogok, mert előre megmondtam, hogy kivárok, látni akarom, ahogy tényleg mindent megtesz, és az a mindent megtevés hosszú távon is érződik rajta, hogy itt nyerni akar címet, címeket és nem feltétlen magának, hanem a klubnak. Egy zseni, nem fogom tagadni, bőven megérdemli, hogy várjak rá. Utána majd újra, és újra, és újra, és mindig ő lesz az Aktuális Legnagyobb.
Aztán beszélni kéne arról is, hogy folyamatosan győzünk, amit meg lehet szokni, amíg tele nem beszélik az ember fejét az örök pesszimisták, hogy minden jó elmúlik egyszer. Múljon, bekkeltünk egy bő húsz évet, faterom is bekkelt huszönötöt, nagyfater is várt az elsőre huszonnégyet (1926-ban költözött a család Pestszentlőrincre), egészen megszoktuk a negyedszázadokat. Felismerjük, ha valami nem jó, és felismerjük azt is, amikor a jóság jó sokáig tarthat.
Most jó.
Az elmúlt két hónapban minden hétvégén volt kilencben jó percem. Izgulni persze többször is kellett, de aztán jött a hármas sípszó (így mondják nemzetisportul, hogy a spori lefújta a meccset), és azért a pillanatért, amikor meghallod, azért a pillanatért érdemes csinálni az egészet. Tényleg mindent megér.
Kilencven perc, amikor tényleg nem érdekel, hogy Kisvárda, hogy Mezőkövesd, hogy akármi (kivéve Felcsút, esetleg Fradi, mert az egyiket tagadni, a másikat meg illik tisztelve gyűlölni), akkor csak a meccs van, akkor nincs körülöttünk a világ, megszűnik minden, a gyep van, a labda van, a játékhelyzetek vannak, be kell rúgni, le kell fújni, örülni kell.
Előtte és utána lehet beszélgetni bármiről, ütköztetni a világnézeteket, hülyebírózni, az legyen a te, és a beszélgetőpartnered dolga, találjátok ki, mivel akarjátok elütni az időtöket.
Amíg a meccsek idején csak a meccs van, addig van kilencven perc, amikor igazán boldog lehetek. És igen, voltak idők, amikor a kilencven perc nem csak a meccsről szólt feltétlen, szenvedtem is rendesen, sokszor annyira vártam a végét, hogy legyen azonnal és most, mint talán kisgyerekként a Jézuskát, hátha hoz csillagküllős BMX-et.
Meg kell tanulni tisztelni és kiélvezni a meccsek kilencven percének mind a kilencven percét. Talán ez lehet az első lépés annak a megértéséhez, amit a poszt elején feszegettem, hogy a világra adható válaszok közül melyiket válasszam, ha azzal szembesülök, hogy a Kisvárdákkal még sokáig együtt kell élnem.
A kilencven percek már mennek, a háromszázhatvanöt (-hatvanhat) napok még nem. Apró lépésekben haladunk előre.
Legfeljebb, ha nem jön be, akkor még mindig beadhatom az életrajzomat az Orvostörténeti Múzeumhoz.
Kisvárda – Bp. Honvéd @ Kisvárda, 17h
Itt nem szabad most
csendben maradni
Fejjel a falnak
Kell majd rohanni
PUF: Eperszezon
Épp megvolt a végszó, rendben lezártam majdnem a posztot. Tényleg, belenyugodtam, helló, ez a világ, ebben kell élni, legyél továbbra is kispolgár, zárkózz el attól, ami nem tetszik, szurkol tovább a Kispestnek, erre ugrik az iTunes, vagy most mi van helyette (talán csak simán Music), és megszólal a Pál Utcai Fiúk.
De legalább a dal vége patent, nem is értem, amúgy miről akart szólni? Egyszer falnak rohanni, pár sorral arrébb meg belenyugodni? Azért a magyar popzene is megéri a pénzét, de legalább értjük, mert valahogy mi is így állunk a futballhoz: gyűlölve szeretjük, vagy mittudomén: rühellve imádjuk.
Ez itt a Párizsom
Nem baj, majd megszokom
Nézem a filmeket
Míg véget ér az eperszezon
Utólag is minden tiszteletem annak, aki végigolvasott. Ha használnék szmájlit egy posztban, akkor egy mosolygósat tennék a következő mondat végére: nem véletlen, hogy egyedül ülök a törzskocsmámban, és búslakodok magamban.
