Nagy pesszi-miska vagyok, ezt tudjátok. Tegnap valahogy mégsem volt rossz kedvem, sem meccs előtt (amikor is inkább amolyan semmilyen-elvárásom-nincs hangulat lengett körbe), sem meccs alatt (amikor Gyuri barátomtól olyan gyöngyszemeket kapok, hogy “bár vesztettél egy Cárt, nyertél vissza a kezdőbe egy Czárt”, hogyan is lenne rossz kedvem), meccs után meg főleg nem, mert a többiek jöttek hozzám gőzölgő hagymásbab-tálak felett idvezülni. Ja, és mellékesen nem kaptunk ki végre. Sőt, voltak helyzeteink, és támadtunk! Épkézláb támadásokat vezetve! És bár nyilván nem kell örömtüzeket gyújtanunk, azért legalább valami látszott a csapaton. Hogy ez egy koncepció, egy ténylegesen új út első jele volt, vagy csupán szokásos múló tünemény, azt majd meglátjuk.
De most egyelőre nincs kedvem szomorkodni.
Persze nyilván lehetne min. Hogy még mindig csendes a Bozsik. Hogy még mindig elképesztő labdakezelési dolgokat látunk néha. Hogy a védelem a legváratlanabb pillanatokban tud néha hihetetlen dolgokat művelni (tegnap mondjuk erre alig volt példa szerencsére). Hogy a góllövés idén valahogy nem a legfőbb skillünk sajnos. Lehetne sorolni.
De a másik serpenyőben most valahogy sokkal több dolog szúrt szemet. Ebben persze van egy jó adag szubjektivitás is, hiszen én pl. minden gigapesszimizmusom ellenére iszonyatosan szeretnék hinni, és minden kis jelre ugrik már a bensőm a pozitív predikciókat előrevetítő agyam start gombját nyomva bőszen. Nyilván most is az év focicsalódását számomra leszállító, a 160 kilónyi sótlanságot 4 gurulós bőröndben a világon mindenhova magával cipelő Vierchowod után az új érába szeretném belelátni a jóra fordulás reményét, egyáltalán annak az esélyét, hogy új éráról beszélhessünk; az új holland (ideiglenes?) trénerbe pedig a szimpátiát, a hozzáértést szeretném belelátni, és amint vezetünk két jobb támadást, már azt mantrázom, hogy támadóbbak lettünk, aztán lehet, hogy VW alatt is pont ennyi támadásunk volt, csak Mr. Szürke szürke taktikája, szürke nyilatkozatai és szürke kiállása mellett ez nem tűnt fel, a rokonszenves, és a személyközi relációiban is legalább értelmezhető megoldásokat produkáló németalföldi kollega pedig már csak az attitűd miatt elhiteti velem, hogy itt valami jobb lesz? Lehet. A válogatottnál is ez történt végül is: Dárdaival objektíve nem játszunk jobban, mint a bulfák elődnél, de szubjektíve Palinak elhiszem, hogy ez most jobb, ami van. És ez sokat számít! Egy meccs borzasztó kevés, és nem is akarok itt nagy következtetéseket levonni, de Jasper hollandusnál is látok esélyt arra, hogy egy ilyen irányba mozduljunk el, hogy megint legyen egy hiteles(ebb) edzőnk egy hitelesebb szakmai munkát eredményezve mindezáltal.
Szóval tudom, hogy minden szubjektív, így szubjektívan jegyzem meg és szubjektivitásként értelmezzétek most is, amit írok: én láttam egy támadóbb attitűdöt felvállaló csapatot, egyáltalán egy határozott elképzeléssel felálló csapatot. Jasper edző ugyan ezt már hét közben előre vetítette a honlapos interjújában, de annyii ilyen ígéretet hall az ember élete során, hogy már úgy van vele, mint a zenerajongó, aki várja a kedvencei új albumát, akik persze rendre lenyilatkozzák, hogy “az új lemez minden eddiginél dallamosabb és minden eddiginél keményebb és fogósabb és tökösebb és slágeresebb és komlpexebb“, aztán se kemény, se dallamos nem lesz az új lemez. A keményebb zenékért szívet dobbantók emlékezhetnek a következő albumok előtt hyp-ra, és zenekari beharangozókra, önértékítéletekre, amik aztán totálisan ellentétes, vagy laglábbis a vártnál jóval fékezettebb habzású reakciókban manifesztálódtak a hallgatóságnál: ReLoad (Metallica), Brave New World (Iron Maiden); One Second (Paradise Lost); Sense of Purpose (In Flames); Epic (Borknagar); We are the Void (Dark Tranquillity); és még sorolhatnánk.Hiába ígértek a bandák itt nagy revelációkat, a közönség végül csalódott. Én ha ma hall valaki egy lemez előtt ilyesmi ígéreteket, már csak mosolyog, már ha tapasztaltabb fan az illető. Így voltam én a holland felvezető nyilatkozatával is – erre minden bejött, amit ígért: új hozzáállás, új koncepció, új taktika.
Belépőnek ez azért nem rossz.
“Voltak jó periódusaink”, motyogja lekonyuló (sőt, már nem is létező) bajsza alatt a monitor tetején üldögélő Várhidi Péter alakú puttó, és azt kell mondjam, most nem beszél hülyeséget! Az első harminc perc nekem nagyon (na jó: meglehetősen) tetszett (érdekes, Jasper is ezt mondta sajtón, szóval ezt ugyanúgy láttuk), aztán megfáradtunk, és bizony a félidő második felében, és a második 45 perc elején szerencse kellett a 0:0 tartásához. Aztán jött még egy feltámadós 15 percünk a második etap közepén, hogy a vége ismét a Paks perceit hozza el, és Szabi bravúrja tartsa itthon legalább az egyik pontot. Összegezve: ki is kaphattunk volna, bőven! – de nyerhettünk is volna akár, King, vagy Báló lövése is találatot érdemelt volna a találkozón. Az meg nem a hollandus bűne, hogy az erőnlétünk eléggé fluktuál a meccs során, a végére teljesen elfogyva, de hát mit tegyünk, ha VW edzői szótárában-kelléktárában nem szerepelt az alapozás – erőnléti felkészítés szópáros? Fogalmatlan talján, ehh…
Lett hát egy pontunk, megint láttunk egy jó Kemenest, egy magát széthajtó Kinget, aki ha beadni, vagy lőni is tudna,…nos, akkor meg nem nálunk játszana, úgyhogy hagyjuk is, lényeg, hogy most nagyot alkotott; láthattunk egy óriásit robotoló Botit, egy becsülettel visszatérő, az évek alatt számára kitalált új poszton (balhátvéd) helyt álló Czár Ricsit, aki, amíg bírta szuflával, egész helyre kis pontrúgásokat szállított, és ugyan amolyan Sundas-os debütöt hozva voltak hátul bizonytalanságok, de mindenképp adnék még neki esélyt, nem is keveset (elfogult is vagyok, be kell valljam, ő Nagy Geri és Boti mellett az első eresztésből a harmadik játékos, akinek nagy jövőt jósoltam). Láthattunk egy hatalmasat melózó Vécsei Bálót, akinek annyira nem ment most, de így kis ki tudott emelkedni, mert ő jó lesz és kész. És láttunk egy szokás szerint vállalhatót hozó Gyulát és Kandiát, egy hátul hibátlanul dolgozó Ignját (végre ő volt ott, a megérdemelt helyén), és a tegnap este szintén alig hibázó, tényleg dicsérhető Alcsit. Patrikról sem feledkeznék meg, hatékony takarítgatása mellett néha egy-egy jobb passz is kicsúszott. Gazdag Dani személyében pedig szép csöndesen bontogatja szárnyait egy új kedvenc azon a nagyon is fontos középső poszton: ha egyszer majd Lőriczyvel ketten alkotják az egymást váltó két karmestert a keretben, akkor boldog leszek.
Na, sok a hiba még, de a kispadon végre (egyelőre legalábbis) egy valamit akaró és gondolatait szemmel láthatóan formába önteni képes arc ül (ne, ne RW, megint előre szaladsz….várjunk még 1-2 meccset…), viszont a zoknis naplopó nem, és a talján szakállvokál direttore is csak meccs után tűnt fel az öltöző körül, ez se baj. Végre merünk támadni, merjük használni a keret erre való részét, végre nem 10 emberrel védekezünk naphosszat, végre az edző normálisan kommunikál a sajtóval és értelmeseket mond, nem ótvar közhelyekkel fárasztja az egybegyűlteket 3 szavas mondatokkal operálva, ezek nekem tetsző fordulatok, amiből persze jó kispesti szokás szerint nagy büdös semmi is kijöhet, de ha nem vagyok pesszimista, akkor lehet, hogy valami jó is. Vagy legalábbis jobb, mint az elmúlt hosszú és kínos hetek.
Ja, és ha megengedtek némi öntömjénező zárást: a hagymásbab jól sikerült a srácok szerint, ami külön öröm, hisz másfél éve nem főztem, úgyhogy örvendeztetett a dicséret. És persze egy klasszik wekerlei HB elkészítése…khm… hát valljuk meg, nem a topgasztronómia csúcsa, ahogy a Paks elleni döntetlen sem a Honvéd-történelem ékköve, ami úgy aránylik régi éráinkkal összevetve, mint a tegnap esti szolid menüm a régi steak- és csülökkreációkat elkészítő korszakomhoz képest, de basszus, legalább a kedvetlen depós szöttyögés helyett tegnap ismét elindultam egy úton én is, és ezért most szeretném azt hinni, hogy a csapat is…
…mert emlékeztek a Hornby ízű “Az én Kispest-Honvédom” sorozatra: nálam minden egybefonódik, a csapat az én tükrömnek tűnik. Ez esetben pedig kívánom a legjobbakat mindkettőnknek a jövőre nézve!
Osztkönyvet töltsetek, Kemi interjút meg hamarost tölti fel Hanta, nem lesz rövid mert kicsit belefeledkeztem kapusunkkal a beszélgetésbe.