Miközben dúl az uborkaszezon, s csapatunk is megkezdte a felkészülést, konkrét igazolások, edzőmeccsek hiányában egyelőre a múlton való kérődzést folytatjuk tovább. 7. epizódjához érkezett speciális retrospektív sorozatunk, melynek célja változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. Ami ma következik: 1996-1997, poszt MK-győztes idény, korai kupabuktával és kevéssé szívderítő nimes-i kalanddal, Bicskei Berci bá hazatérésével majd egy igen nyomott tavasszal. Hajtás után a részletek.
Az előző idény változatos ám túlnyomórészt kellemes (sőt lezárásában egyenesen frenetikus) élményeket hozó tavasza után a nyári szünet eleje a kupagyőztes ifjú szurkolók mindennapjaival telt: a nyári vakáció kiélvezése, baráti körben a Honvéd heroikus sikerének sűrű felemlegetése és (akkor még sörözések helyett) nagy gombfocirangadók a kertben. Ez utóbbiban egy akkor újdonsült barátom, egy igazi ős-wekerlei arc is bőven kivette a részét, akit azzal a fura szurkolói identitással áldott meg a sors hogy kb. 15%-ban a Kispestnek, 85%-ban pedig a Fradinak szorít az NB1-et tekintve. [Ez a lehetetlen megosztása a klubszeretetnek sokáig nekem is érthetetlen volt de nála tényleg működik – és ráadásul azon kevés józan szemléletű zöld szurkerek közé tartozik ő akiket igencsak becsülök. A másik ilyen ember egy kollégám, de róla majd a 2005-ös fejezetben]. Ebből következik hogy a július nagyrészt KHFC-FTC gombderbikkel telt el, melyeket jórészt az én piros-feketéim nyertek – lévén jobb volt a gombalapanyagom és régebben is játszottam. Sajnos a hamarosan kezdődő „igazi” bajnokság merőben más erőviszonyokat mutatott!
A csapat közben szintén készülődött az új szezonra, az NB1-re, az MK címvédésre és a nemzetközi megmérettetésre. A keret Komora által beígért megerősítése azonban elég belassultan haladt. A már múlt epizódunkban is felemlegetett Csató Brothers mellett szintén ‘csabáról Mracskó Mihály neve is felmerült, ám ők végül mindhárman Győrben kötnek ki, Fodor Tiborral, Szarvassal és Zahoránnal együtt. A BVSC-s Alekszandr Bondarenkót sem sikerült idecsábítani, pedig az már tavasszal is látszott hogy a megfáradó mozgású Hahn Árpi nem egy életbiztosítás liberóban… Több edzőmeccsünkön játszott egy szerb fiú, Ilijevics, ám őt sem öltöztettük végül vörös-feketébe. Végül a szezonkezdet előtti utolsó NS cikkben és szurkolói ankéton Komora ismertette grandiózus erősítéseink sorát: együtt maradt az MK-győztes keret, ez a lényeg, + felhoztunk egy újabb fiatal csatárt, Urbán Istvánt az első csapathoz, és….. (dobpergés)….Rott és Vezér mögé hoztunk egy újabb kapust Kabáról, Fekete Róbertet. Aztamindenit, ez ám a keretfrissítés… a korábbi évek igazolásaihoz képest én csak néztem ki a fejemből: így akarunk KEK-menetelést? A Fradi tavalyi sikere után bíztam egy (ha nyilván nem is decemberig tartó, hisz a KEK az más rendszerű kupa) pár fordulót megérő flúgos futamban, így azonban nagyon körvonalazódott, hogy ezzel kár számolni. Ráadásul a tavaszi default középpályás-sorból Warzycha után Árgyelán is vette kalapját, Mátyus a védelem oszlopa pedig Atlantában rásérült a korábban sem egészséges lábára vagy derekára, így ő is hónapokra kidőlt. Ilyen antré-val nem túl lelkesen morogtam a fogaim között, hogy kezdődhet az idény…
…hát az el is kezdődött: az MK küzdelmekkel. Címvédőként a Törökbálint / Budafok / Salgótarján csoport nem tűnt áthághatatlan akadálynak mégis 3 ponttal és két vereséggel zúgtunk ki az alig másfél hónapja megnyert sorozatból….gyönyörű indítás. Keseregni azonban nem volt sok idő: érkezett a Bozsikba a KEK selejtezőjén a macedón Szloga Jugomagnat. 4000 néző előtt a Vezér- Plókai, Hahn, Gabala- Dubecz, Kovács B., Urbányi, Bárányos, Piroska- Tóth M., Jovanovics (Kabát) összeállítású csapatunk a menetrend szerinti Tóth Misi góllal hozza a meccset, de a játék- hát az elmarad a tavaszitól. A legutóbbi őszi nemzetközi kupanyitányunkhoz, mikor is a Zimbrut szodomizáltuk szénné itthon, ez a meccs ég és föld volt- de legalább itt az előny ha sovány is, és nincs kapott gól. Nehéz lesz a visszavágó.
A hétvégén a Vasas – Casino Vigadó ellen pedig megindult a bajnokik sora is. 3000 néző előtt két apró középpályás, innen Piroska, onnan Simon Antal eredményesek, döntetlen a vége, szoftos indítás… egy hét múlva a Fradi pályán vendégeskedünk, és életemben először a zöldek megaláznak minket, 5:2 a vége, még ma is savanyú a szőlő ezeket a képsorokat nézve. A védelem hajmeresztő dolgokat művel, a 2. és 3. gólok előtt pl. capslock SZÁNALOM.
Némileg javít a hangulatomon hogy Ghinda bombagóljával Szkopjéban is verjük a Szlogát, így továbbmegyünk a KEK-ben. Közben a tavaly BL-csoportkörös Fradi elvérzik a Göteborg ellen (Aranyos Imre pedig a zöldek szurkolóinak vágyálmaiban), Novák Dezsőt ott Varga Zoli váltja nálunk pedig szintén közeleg egy edzőváltás, bár erre ekkor még senki nem gondol! Itthon ugyanis továbbra is döglődünk a bajnokságban: vereség Újpesten, iksz itthon a Loki ellen. Ekkor jön az újabb KEK-kör- a sorsoláson elkerüljük a nagy halakat és a francia, ám III. osztályú Olympique Nimes sodródik utunkba. Mindenki nagy esélyről beszél- a magyar kupagyőztes egy senkiházi harmadvonalas francia kiscsapat ellen akik ráadásul csak ezüstösei a saját sorozatuknak- én mégis féltem: a csapat nagyon halovány idén, árnyéka MK-diadalt ülő önmagának… Az odavágón félelmeim beigazolódnak. 0:0-ás félidő után hármat kapunk, a csapatba meglepetésre bekerülő Tarlue-t kiállítják, még jó hogy Misi beköszön. 1:3… egy BVSC elleni kupadöntő-szerű csodával még kiszenvedhetjük a továbbjutást, de kulcsembereink fele távozott, a másik fele sérült vagy formán kívüli… közben itthon egy győri gyufa után egyenesbe jönni látszunk, leverjük a friss feljutó III. kerületet és idegenben a Zetét (utóbbi fontos siker, Tóth Misi sokadik fejes góljával eldöntve), jöhet hát a Nimes! A meccset nagyon későn rendezték, egy francia TV-társaság kérésére ennek ellenére 6000-ren gyűlnek össze a Bozsikban. Mindenki bízik a csodában. Mindenki? Aznap az osztályomban, miközben ünneplik a Fradi Olympiakosz elleni (tényleg szép) továbbjutását, 6-7 emberkétől is kapom a megjegyzéseket hogy „remélik a Honvéd ma kiesik, hehe, mekkora szégyen lesz az”…egy éve egy emberként drukkolt az osztály (sőt a suli) a Fradinak a BL-ben, mint ahogy 2 napja is a görögök elleni UEFA-meccsen… a Kispest meg ennyit kap. „Remélem kiestek”….Nagyon szurkoltam aznap este a srácoknak hogy fagyassza az oktalan és minősíthetetlen osztálytársaim arcára a gúnyos mosolyt de sajnos a csúfolódók előrejelzései igazolódtak be. A franciák már kettővel mennek a szünetben, Piroska még szépít de ennyi a vége a meccsnek- és ’96-os KEK-kalandunknak. Másnap annyi zrikát kaptam a gimnáziumban, hogy a fél szemöldököm spontán öngyulladással hullott a porba, Hegyi Iván pedig kéjes mosollyal elevenítette fel a Népszabiban Forrai Attila két héttel azelőtti, nimes-i, az odavágó lefújásakor tett nyilatkozatát: „Nyugodtan írd meg, hogy ezeket begyűrjük otthon…!” – sajnos ezzel mellélőtt a derék Rambo, újabb muníciót adva a vérfarkas kollega által gyakran csak Ivanhoe mesterként aposztrofált újságíróajatolla mindig csőre töltött tollába. A vereség Török Péter idegeit is megterhelte, postafordultával nyújtotta be lemondását– Komora pedig rövid tárgyalás után Bicskei Berci bát hozta vissza Kispestre, a mesteredző ’80-as évekbeli sikereinek helyszínére.
Bicskei érkezésének személy szerint nagyon örültem– ha már játékostéren nem is de a kispadra meglett a nagy fogás- lelkendeztem. Aputól sok biztatót hallottam már évekkel azelőtt is Bicskeiről („az első kölni diplomásunk Kisteleki mellett”), ráadásul szövkapként is ő volt az első aki focinéző időszakom elején a válogatott élén állt- mondjuk az a szakasz nem volt egy diadalmenet. Az MTK csont nélkül való NB1-be visszakormányzása és a visszafogott stílus viszont szimpatikus volt, ráadásul volt Honvédosról van szó…jó lesz ez! Eközben halovány támadósorunk is kapott némi vérfrissítést a két Nimes meccs között, leigazoltuk ugyanis Plókai Mihályt, hátvédünk, Attila bátyját Debrecenből. A korábban kabai gólzsák a III. ker. ellen debütált még Török alatt (azon a meccsen ő még nem, a hátvéd Atti viszont gólt lőtt, gondolom feldobta a bratyó érkezése) és őt is szívesen vettem hisz az elmúlt szezon végén mikor bemutatkozott vénségére az NB1-ben, fontos gólokat szerzett a DVSC mezében. Nálunk a gól meg kissé hiánycikk volt, Jovanovics és Ghinda is inkább az „5 meccsenként talál egyet” típusú támadó volt…
Bicskei bemutatkozása remekül sikerült, 4:0 a Siófok ellen (miért nem ment ez a Nimes ellen, gyerekek…!), majd 3 nyeretlen meccs és kilátástalan játék jön kijózanítóként. Az ősz vége annál szebb. 5 győzelem zsinórban! Meghajol előttünk a Csepel, a Stadler, a BVSC, a Hali és a Vidi is. A játék élvezeti értéke sajnos a Szomszédok teleregény 3.-12. évados epizódjainak izgalmi faktorát idézi, de legalább felosonkodunk a 7. helyre (engem kissé a moralesi őszre emlékeztet e performansz így távolról). 
E találkozók típuspéldája a BVSC elleni Szőnyi úti hétfő esti meccs, ahol 1:0-ás győzelmünk egyetlen pozitívuma a 3 pont mellett az, hogy a Bicskei által középpályára hátravitt, korábban csatárként impotens John Moses egyre inkább megtalálja magát és ezúttal döntő gólt ver. Az egész őszünkre visszanézve bár a végére magunkra találni látszunk, játékunk kreativitás-deficitje fájdalmasan nyilvánvaló, a tavalyi kulcsemberek közül egyedül Piroska közelíti önmagát meg talán Bari, a fiatalok (Gabala, Kovács Béla, Lóczi) még nem húzóemberek, és hiába pörög fel Tarlue és Moses, azért ők nem egy Árgyelán vagy egy Warzycha ez nyilvánvaló volt.
Meg kell még emlékeznünk az ősz kapcsán a Best of Bohócliga sztorik TOP5-jében simán helyet kapó TIG-kalandról is! Komora ősszel ugyanis némi pluszpénz reményében névszponzori szerődést kötött a TIG néven futó Tartalékgazdálkodási Társasággal, a remekül hangzó KHFC TIG nevet ragasztva vagy 4 forduló erejéig a klubra, mindezt egy (állítólag használt) buszért (ami meg sem érkezett a Bozsikba az urban legend szeint). Sőt egy ideig a csupán Honvéd-TIG-gé változás (mínusz „Kispest”) esélye is fennált, hisz a klubdirektor a kispesti önkormányzattól is pénzt várt volna a kerület nevének reklámozásáért (de jó reklám voltunk – gondol vissza az ember némi malíciával), de szerencsére a „ha azt akarja az önkormányzat hogy Kispest néven fusson a klub tejeljen” jelszó alatti ötlet a közfelháborodás nyomására elvérzett.
A tél további erodálódását hozta a kupagyőztes keretnek. A kulcsembernek azért enyhén szólva nem nevezhető Ghinda távozását csak az MK-sikert elérő keret iránti nosztalgiám sajnálta komolyabban, Piroska elköltözését a Bozsikból viszont komolyan fájlaltam. Az apró balszeles nem igazán jött ki Bicskeivel az utolsó NS interjúja szerint, a cikkhez leközölt, buszablakon át kinéző sapkás fejét megörökítő fotó pedig eszembe juttatta Komora másfél évvel ezelőtti nyilatkozatát – ázott verébként érkezést hasonló távozás követett tehát. Ezúttal azonban igazoltunk is, az ESMTK-tól hazahoztuk a saját nevelésű balhátvédet (bár Erzsébeten előttünk és utánunk is jellemzően csatárt játszó…), 
Farkas Andrást, a sokat sérült Mátyust illetve Gabalát tehermentesítendő [jómagam kedveltem Farkast, nem volt egy világmegváltó védő, de nagyokat nem is bakizott, nem is értettem hogy 2 és fél év után miért zavartuk el], valamint a kabai Cipf Zoltánt, a nagy tehetségnek kikiáltott baloldali középpályást. Fekete Róbert (és közvetve Plókai Misi) után tehát még egy kabai ász, nagyon rá voltunk pattanva a cukorvárosra. Sajna a jó Cipf Zoli sem igazolta utólag e vonzódásunk jogos voltát az alföldi élelmiszer-ipari centrum iránt. Lezavartunk a télen egy gyors olasz túrát is, s mivel a kupából (mint emlékszünk) már kialáztuk magunkat, jöhetett az új szezon, a Vasas pályán nyitva a tavaszt.
Hát itt sikerült is beleszaladni a késbe, a véghhanta főszerk. úr által is kasírozott, Gellei által bizony jól összerakott Vasas szedett minket elemeinkre, pedig Berci bá mindkét veretes új igazolásunkat pályára küldte csereként. A felállás (Vezér-Plókai A.,Hahn, Gabala- Dubecz, Kovács B. (Farkas A.), Bárányos (Kabát), Moses,- Plókai M. (Cipf), Tóth M.) jelzi az új tendenciákat, a Mátyust helyettesítő, az idényben szinte első számú balhátvéddé nemesülő Gabala hátul, az egy éve még borzalmas beadásai miatt inkább csak lesajnálva megmosolygott Dubecz tuti kezdő, a libériai harcosaink is beverekedték magukat az első csapatba… A gyengus kezdést nem kevésbé halovány folytatás követett, a 42-es villamos felújítása miatt szétszedett Ady Endre út miatt (ha jól emlékszem…) Csepeli albérletben. Itt fogadjuk a nagy pesti ellenlábasokat, és sajnos a sziget zöld majd lila sikerektől hangos, lehangolóan stabil sormintában (0:2, 0:2). 
Az UTE ellen már pályára lép egy váratlan új igazolás: a Fradinál a szolidan elposszannó nagytakarításba kezdő Varga Zoli lemond Aranyról, akit Forraira becserélve Komora elhoz a tavaszra. Én felvillanyozódtam a hírtől hisz Arany anno amolyan irányítófélét játszott Sándor Tamás mellett majd helyett Debrecenben, így az új Warzychát akartam belelátni. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ő inkább pont amolyan Bari -féle árnyékirányítónak jó, arra meg itt volt nálunk az említett delikvens, aki pedig még nem nagyon tudott a lengyel helyére lépni. Tudom hogy fura hogy még mindig Warzycháról beszélek hozzá mérve bárkit és bármilyen taktikát, de hát ez van, gyerekkor, idolkeresés, Liam Brady – effektus, nem írom le még egyszer. Ráadásul Berci bá kezdetben árnyékékként számolt Arannyal az meg túl előretolt poszt volt az új fiúnak. Lényeg a lényeg, kevéssé vált be. További változást jelentett a keretben, hogy Urbányi Pista, aki riporteri pályája építgetése közben már amúgy is egyre haloványabb teljesítményt nyújtott, ekkoriban igazolt ki a San José Clash-hez az MLS-be.
Közben újabb vereségek, döntetlenek sorjáznak. A 24. fordulóig kell várni az első sikerre, ekkor a III. kerület ellen jön a siker Óbudán. A Kerület szimpi kiscsapat volt akiket ráadásul rendre vertünk, a Kiss, Szeitl, Aubel, Lippai, Tóth Iván, később Filó, Gáspár, Gaál stb. nevekkel fémjelzett, Gergely Károly, a megnyerő edző vezette gárda amolyan második fővárosi kedvencem volt. A győzelem pünkösdi királyságnak bizonyult, melyet 4 újabb meccsen szerzett 1 pont követett. Kezd kínos lenni az idény. Ugyan a semmiből nyerünk otthon 3:0-ra a Csepel ellen (végre Jovanovics is betalál – el sem hittem) hogy aztán törvényszerűen fejünkre hegesszék a szopóálarcot Akasztón. E meccsen ha nem csalnak meg az emlékezésben agytekervényeim, Bicskei összevész Plókai Misivel és kirakja a keretből egy időre. Na, ez kellett még. Jön a BVSC, egy szakadó esős meccsen, mint 1 éve a kupadöntőn – mégis mennyire megváltozott minden. Mi minden vagyunk csak egy bárkire veszélyes, itt-ott szép dolgokat művelő csapat nem, a BVSC is elvesztette nagyjait, Orosz már az MTK-ban, Pilu épp Belgiumban vagy Portugáliában, Csábi Izraelben, Kovács Zoli lilában, a vasutasokat így fiatalabb tehetségekkel, későbbi Bohócliger legendákkal töltötték fel (Dragóner, Csiszár, Csordás, stb.). A meccs nézhetetlen, Csiszár Ákos közeli góljával még ők mennek a félidőben de Faragó (jellegzetes, „lopni osonok a kertek alatt” futását is produkálva), aki kivételesen kezd Plókai Misi ügye miatt, egalizál. A meccs ennek ellenére megmaradt bennem több szempontból is. Itt első alkalommal Öcsémmel kettesben voltunk kinn, lévén Fater megcsömörlött az idénybeli játéktól (nem csoda), nála, aki Tichyéken szocializálódott nem meglepően nem tudta helyettesíteni a fanatizmus a lelátón átélt kínokat. Az eső miatt a gatyámból sztreccsfarmer lett hazaérve, no de ez sem nagy hír. Viszont: egyrészt Bicskeit kikezdte a közönség, gúnyosan zúgott az egykor népszerű kapusra/edzőre a „Mesteredző, mesteredző” kórus… A másik lényeges történést a lelátói pletykák jelentették, melyeket a másnapi Sport is megerősített: Benkő László, a ’90-es évek eleji elnökünk (és Caola-mogul) ex MLSZ-prezidente visszatérését tervezte a klub élére, Komorát kimozdítandó a klubigazgatói székből, s hogy még meredekebb legyen a hír, arról is szó volt hogy Nyilasit, a fradisták által 2 éve visszasírt edzőt hozná a kispadra, Tibivel meg jönnének a Varga által a zöld-fehérek keretéből frissen kifüstölt vagy kifele álló spílerek, így Telek, Nagy Norbert, Jagodics, Keller, Páling… bizony, akkor a Fradinál érdekes tavaszt éltek, a szurkolók fele által istenített a másik fele által gyűlölt Varga Zolival (nekem szimpatikus volt az elkényelmesedett sztárokat helyrerakni próbáló, német földről profi szemléletet hozó edző, ám sok Fradi szurkernek az akkori saját ászok fontosabbnak tűntek), volt ugye ultimátum, felmentés, tüntetés, mégis maradás… némileg még reálisnak is tűnhetett tehát e pletyka amiről azonban kiderült, ordas nagy marhaság. Utólag visszanézve nem is lett volna sok értelme ilyen ősfradistákat idehozni, hogyan tudtak volna ők azonosulni az itteni célokkal és meddig? Amíg vissza nem hívják őket? Olyan volt ez az ötlet (egy jóbarátomat idézve), mint a Vikidál-féle Himnusz: nem az igazi…Persze nekem, a jó igazolásoktól, minőségi érkezőktől elszokó szurkolónak ez is úgy kellett, mint egy falat kenyér, legalább 1 hétig tartó illúzióval ajándékozott meg, másból úgysem éltünk ezekben az évadokban.
Elérkezett a bajnokság vége, az utolsó, ezúttal szerdai meccsre egy focioutsider gimis osztálytársammal mentem ki akit régóta érdekelt egy igazi meccs, és úgy döntött, a Kispest idénybúcsúztatója remek lesz. Persze ehhez kellett az én meggyőző erőm is, és az érvek melyek szerint egy Üllői vagy Hungária útnál százszor hangulatosabb a kispesti korzó – ez akkor még így is volt, e savanyú években a meccsre járás egyik fő élvezeti értéke számomra az akkor még színvonalas beszólásoktól hemzsegő korzó volt, ahol orgánum- és önjelölt gegkirályok tömkelege tobzódott és szemben a mai alpári vagy a játékosaink anyázásában kimerülő ordenáré ordítozással tényleg könnyesre röhögte magát az ember a cseh filmvígjátékokat idéző, a fazonvilágbajnokságon egyéniben és csapatban is eséllyel induló arculatokon.
A zárómeccsen aztán a Vidit simán lenyomtuk, mintha nem is a csúfos tavasz végén lettünk volna, a két akkorra már emblematikus játékosunk (Bari és Misi) mellett Farkas András is betalált, 3:0 a vége. Vezér-Hahn, Farkas,Moses (Csőke)-Dubecz, Bárányos, Plókai A., Plókai M. (Mátyus), Cipf- Tóth M., Jovanovics (Faragó) összeállítású csapatunkban bemutatkozott Csőke Gergely, a füzesabonyi vitéz, akire akkor azt hittem saját nevelés, de kiderült hogy a Mátraaljáról hoztuk (fényes kispesti pályafutása 3 hónapig tart még). Visszatért továbbá az idény nagy részében sérült, 2-3 havonta játszó Mátyus is, a becserélésekor olyan vastapsot kapott még melegítőben szaladva a kispad fele, mint anno mondjuk Kovács Kálmánék. Hiába, ki voltunk éhezve a lelátón a sikerre. A másik emlékezetes momentum ultráinkhoz fűződik akik kifeszítették meccs előtt a „Bárányos nem eladó” transzparenst, ugyanis közben kiderült: Varga Zoli megy, Nyíl jön a Fradinál s a tervezett erősítések egyike épp a mi irányítónk lett volna. Bárányos végül hosszabbított – ezt Komora még a szpíkerrel is bemondatta „...egyúttal felhívjuk kedves közönségünk figyelmét, hogy Bárányos Zsolt minden ellenkező híresztelés ellenére marad Kispesten”, ami akkor nekem népünnepéllyel ért fel, hisz ekkorra már nagy kedvenc lett a fineszes megoldásokra képes középpályás – nem csak nálam. Ha arra gondolok hogy ezt a renomét hogy sikerült azóta leépítenie, nem leszek túl vidám. A meccs végén a tavaszi átlaghoz képest így valamivel vidámabban baktattam haza a korzós hangulatot dicsérgető osztálytárs mellett, a valamiért igen csöndes Ady Endre úton ezúttal a villamossíneken (mi a bánatot kerestünk ott, ezt utólag nem értem…-valószínűleg agyamra húzódott az eddigi leggyengébb idényem).
A találkozó elején amúgy ismét elhangzott a „szétesik a stadion, szétverted a csapatot, Komora takarodj” rigmus, amivel akkor bizony egyet is értettem, sőt a korzón a következő idényben mi is gyakran skandáltuk e dalocskát. Ma már árnyaltabban látom a szitut, akkor Komora Imre bá maga volt a rossz szellem, minden baj megtestesítője sokunk szemében, az Illés-féle nagycsapat szétzavarója, a jobb játékosok elengedője, a gárda középcsapattá süllyesztője. 
Ma már azért tisztább a kép, a Honvédelmi Minisztérium kiválásával ez már nem a ’80as évek aranykora volt ahol biztos anyagi háttér állt mögöttünk de nem is a kora kilencvenes évek amikor DeVriesék és a karrierígéret meg a belga és köre által benyomott pénz vonzotta ide a veretesebb neveket. Komora kényszerhelyzetben volt, nyilván nem öncélúan szabadult meg a legjobban kereső spílerektől, a management terén pedig valószínűleg megpróbálta a ’80-as években megszokott módszerrel vezetni a klubot ám a vadkapitalizmusban más volt a szitu, ideig óráig működhettek a régi módszerek, sok esetben viszont nem, nem véletlen a nagyobb nevek szerződtetésének elmaradása, a lassan lezüllő utánpótlásképzés. Nyilván Imre bához is fűződnek érdekes megoldások (a Bárányos-Lommel szerződés ugye legendás) de mai fejjel nem mondanám azt hogy rosszak voltak a szándékai. Az azonban biztos: a szurkolókkal lassan de biztosan megromló kapcsolat nem sokat segített a lassan a lejtőn meginduló klubnak.
Az idény alapcsapata kb.:
Vezér-Plókai A., Hahn, Gabala- Bárányos, Kovács B., Dubecz, Urbányi (Arany), Piroska (Cipf)- Tóth M., Jovanovics (Plókai M.).
Pályára lépett még Rott (csak edzőmeccseken), illetve a védelemben Mátyus ha nem volt sérült, tavasszal Farkas András, néha pedig Hungler Gábor (ahhoz képest hogy Bicskei azt jósolta, ő oldja majd meg évekre a söprögetőproblémáinkat…). A középpályán több fiatal szűrővel kísérleteztünk 1-1 becserélés erejéig (Pintér Z., Herczku, Balogh Gergely, Lóczi) illetve a Tarlue-Moses kettős is itt tűnt fel leggyakrabban, ha nem a védelemben. Elöl a leggyakrabban játszatott három arc mellett ősszel Ghinda, tavasszal Faragó, illetve nagy néha Kabát fordult elő. Valahogy megállt az egy évvel ezelőtt kezdett szisztematikus fiatalítás, ha azt nézzük: ez az idény pl. Kabát, Pinyő, Herczku vagy épp az egy éve nagy dérrel-durral beharangozott új üdvöske, Urbán számára minden volt csak előrelépés nem. Pozitívum viszont, hogy az idényben 13 (ebből 11 NB1) gólig jutó Tóth Misi igazi kis befejezőcsatárrá érett (el is viszi a Metz), Bárányos is keresett portéka lett az első osztályban (a Fradi-féle megkereséséről már szóltunk) és nagy kedvenc Kispesten. Rajtuk kívül sokat elmond az idényről, hogy az egy éve még inkább állandó kiegészítőember pozícióban lévő kerettagok (pl. Gabala, Kovács Béla, Dubecz) alapemberré léptek elő, igaz ez sajna nem annyira egyéni robbanásszerű fejlődésüknek mint a keret lassú gyengülésének tudható be. Igazolásaink (Plókai Misi lőtt ugyan néhány gólt de nem lett pótolhatatlan ékké; Arany meg sem közelítette DVSC-s vagy FTC-beli énjét, Cipf úgy volt itt hogy észre sem vettem) nem váltak be, nem lettek alapemberekké mint egy éve az akkor hozottak, kénytelen voltunk így saját forrásból dolgozni és azért valljuk meg más egy Warzycha-Bárányos (+ Árgyelán) kreatív játékért felelős sor, mint egy Bárányos-Kovács B. (+Dubecz)… Bicskei összességében nekem is csalódás volt de így visszanézve nem volt könnyű dolga, a pénz fogyóban, normálisan igazolni nem lehet… talán számon kérhető a szisztematikusabb építkezés hiánya a fiatalokkal, teszem hozzá – de ezt vissza is szívom, nem nekem kell tanácsokat osztanom egy ifi EB-t is nyerő ex-szövetségi edzőnek akinek a keze alatt annyi fiatal megfordult. Tán jobban ért hozzá mint én. Mindenesetre akkor nem nagyon protestáltam a távozása ellen (ahogy senki sem), persze ha akkor tudjuk hogy ki jön… de ez már a jövő idény sztorija.
Véget ért tehát az év, amelynek nagy reményekkel indultunk neki még 1996 júniusában és ami bizony olyan szürke lett (eseményeket, játékoskeretet, eredményességet és játékot tekintve egyaránt) mint Király Gabi macialsója. A korai kupabukta szégyenteljes volt, a Nimes elleni kiesésért sokan kárhoztattak minket de én ott nem feddem meg a csapatot, a tavaszért annál inkább, ez a keret ennél azért többre volt képes (lásd az ősz végét). A nyár elején aztán érdekes hírek kaptak szárnyra, új befektetőkről, nagy igazolásokról szólt a fáma, hogy aztán minden idők egyik legidiótább idényét produkáljuk. Nevetőizmokat és könnycsatornákat beizzítani, következő alkalommal a Krémer vs Komora idény következik.
Speciális retrospektív sorozatunk hatodik darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. 1995-96-hoz érkezvén megindulunk egy új úton, elhagyva az élklub- identitást és lassan megszokva a középcsapatok íztelen-szagtalan kenyerének csócsálását. Ám az időszak kezdete még egy utolsó nagy performanszot hoz: meglepetésgyőzelmek (MTK oda-vissza, FTC itthon és a kupavisszavágón, Parmalat kiütése a Bozsikban stb) és váratlan betlik mellett egy hallatlanul izgalmas tavasz végén Kispestre hozzák játékosaink a Magyar Kupát heroikus küzdelemben- ezt a szezont elevenítjük hát fel a hajtás után.
A bajszos román csatár is egyre kevesebb szerepet kap, Misi mellett Ghinda és Jovanovics váltogatják egymást. Az új fiúk, Piroska vagy Warzycha közben igazi erősítésekké váltak, előbbi a baloldalon mutatott meggyőző játékot egy olyan poszton (igazi ballábas középpályás) ami évek óta pótmegoldásokkal volt betöltve nálunk (Vincze, Hamar), Warzycha személyében pedig egy kb. Illést is feledtető „szeme van a labdáinak” jellegű karmester mozgatta a csapatot (amikor pedig Pisont is beszállt mellé….hm….kár hogy csak 1 hónapig nyomhatták együtt). Mellettük Bárányos lubickolt az árnyékirányító szerepkörében gyakran a jobbszélről beindulva középre. Ez volt az ő igazi posztja, egy stabil irányító mögötti kreatívkodás…
A remek tavasz. Amelyre már a ráhangolás is biztató volt. Szépen sorban húzogattuk be az előkészületi meccseket, hogy kellő önbizalommal forduljunk rá a Békéscsaba elleni, az idényt felvezető MK nyolcaddöntőre. A Csaba abban az évben nem muzsikált már oly zseniálisan mint 1-2 éve de azért a keret magja még egyben volt a Vasasba távozó Váczit leszámítva. No meg Árgyelánt. A csapat másik irányítója is lelécelt ugyanis a Viharsarokból- Kispestre! Mellette még az ősvidis Dubecz János került az „érkezett” rovatunkba, valamint két ifjú libériai huszár, John Moses és Philip Tarlue (állítólag hazájuk olimpiai válogatottjának tagjai voltak- efelől némileg szkeptikus vagyok, ma már olyan tapasztalatokkal felvértezve, mint Miro esete 2005-ből aki a Sporting Lisboát vizionálta excsapatai közé). Az érkezők mellett veszteségeink sem voltak kismiskák- Brockhauser (képünkön) és Bánfi Belgiumba (Genk és Aalst), Pisont (Beitar) és Duró (Bnei Jehuda) Izraelbe költözött. Látszott, hogy némi szerkezetmódosítás (Bánfi helyett Hahn ment be középre söprögetni, utóbbi helyére pedig Ploki reaktiválódik a kispadról) mellett a saját keret oldja meg a pótlást, és fiataljaink, Kovács Béla vagy épp Gabala még több szerepet kapnak majd. Egyúttal újabb ifjú titánok jelentek meg a csapat edzésein a fakóból…
Érdekes, hogy nem Illés vagy épp Pisont lett ez a bizonyos Brady, bár Pisontot is imádtam és mai napig szeretem… de van abban valami hogy az ember fociláz-ügyileg 14-18 éves kora között a legfogékonyabb…hiába voltam már nagy Kispest drukker 1990-től, a komolyabb kijárások a meccsekre 1995-től élesedtek be, így Warzychát (és rémes utódait) jóval többször láthattam személyesen mint a korábbi NAGY csapatunkat… ebben áll a dolog nyitja. Távozása igazi űrt hagyott maga után az én kognitív Kispestemben, igazi idol távozott a személyében. Légiósként ilyen pozícióba jutni a drukkerszívben bizony kiemelkedő teljesítményt igényel- amit Rob hozott is…Szóval Warzycha el, én meg megijedtem bizony: ki fogja kenni a forintos lasztikat a csatároknak és a szélsőknek? Bárányos önmagában nem elég, Kovács Béla még harmatos, Cseke tavaszra eltűnt, más nem nagyon veszünk itthonról….félelmeim sajnos beigazolódnak, de inkább a következő idényben, ekkor még a lendület visz minket… ….olyannyira hogy a bajnoki szezon vége igencsak szépre sikerül….4-et kap a Hali a Bozsikban és a Vasas a Fáy utcában, a Vác ellen pedig egy 2:0-lal zárjuk az évet. Előtte azonban MK döntő-visszavágó a Bozsikban.
A sajátosan hosszú magyar téli bajnoki holtszezon első hetei a valamire való Bohócliga szurkolónak minden kétséget kizárólag az év legsivárabb szakaszai közé tartoznak. A közelgő karácsony, a penetráns mértékű süteménypusztítások, halászlé-fieszták és család- plusz baráti körtagokkal elkövetett csoportos alkoholizálások időszaka nyilván némiképp eltereli a figyelmet a szünetelő NB1 által hagyott éktelen űrről, de a hamarosan beköszöntő január már a maga teljes kegyetlenségében tárja elénk a még 2 hónapig tartó tétmeccsmegvonást. Meg kell valljam, e patetikus indítósorok komolyságtartalma és az önkardbadőlés a Karim Rouani jellegű, labdavezetés jelszó alatt bonyolított megoldásoktól és lacalle-i cselektől való megfosztottság miatt ma már nálam azért nem makulátlan, de évekkel ezelőtt ténylegesen e gondolatok szürkítették be a holtszezon kezdetét, mint ahogy gyanítom ma is sokan bevallottan vagy titokban, de így éreznek.