Mastodon

SANYI

2001 tavaszán a Szuri bá féle flúgos futam idején Öcsémmel és egy jóbarátomal néztük a korzóról a Zete elleni bajnokságvégi hazait. A második félidőben az akkoriban be-becserélgetett Torghelle hazaadott, amire lecsapott egy Zetés arc, kapuig ment, Nota felnyomja, tizi. Gól. A legendás „Esernyős” figura a lelátón felugrott, ami nem sok jót ígért a hibázó játékosnak az álmoskönyvek szerint. Így is lett. „Torgelle takarodj vissza Marcaliba, ne is lássunk” – üvöltötte a posszant szurker, mi meg vigyorogva azon évődtünk a többiekkel, hogy a magyar foci kiszámíthatatlanságát tekintve Torghelle tuti a válogatott sztárja lesz pár év múlva. Persze, ha akkor valaki azt mondja, hogy ez komolyan bekövetkezik és ezen felül 10 év elteltével Sanyika visszatérésére én külön örömposztot írok, hát csak néztem volna ki a fejemből. Már csak azért is mert azt sem tudtam mi fán terem a „poszt”.

Azóta Sanyi volt a válogatott kulcsembere, mostani hazatérésének pedig úgy örülök, mint Németh Norbiénak, előtte pedig utoljára… Kovács Kálmánnak 1997-ben. Örömszavak jönnek.

Szóval nem így indult ez. Sanyi egy hajtós, ám de nem különösebben ügyes srácnak tűnt annak idején. Korosztályából Németh Norbi, de még Kozarek is ígéretesebbnek tűnt nekem első blikkre. Aztán jött Döme, aki visszahozatta Marcaliból, a kölcsön-lét bugyraiból, és Sanyi megtáltosodott. Fitosnál dettó. Aztán kiesés, ő ment az MTK-ba, és bohócliga szinten is meghatározó csatárrá vált. Hiába, ha van körötte csapat… Matthaus, válogatott, Kahn-alázás, majd a külföldi kaland. Válogatottság, hol biztos kerettagként, hol bűnbaknak kikiáltattatás. Nem eseménytelen pályaív. Ami most Kispesten folytatódik.

Én elég hamar Sanyi párti lettem, érdekes módon legjobban MTK-s időszaka alatt. Annak idején rendszeresen kijárt az NB1B-s meccseinkre, miközben igen jó szezont futott az MTK-val. Külföldi évei alatt többször nyilatkozta: haza egy jó Honvédba jönne legszívesebben. És most látjuk: tartotta a szavát. Nem ment a Fradiba, nem ment Diósgyőrbe… ide jött. Szurkolóinknak nem kell magyaráznom, ez mennyit jelent. Ismerünk Bárányos Zsoltot, ismerünk Détárit, mindkettő nagy kedvenc  volt, mindkettő eltékozolta a bizalmat. Ismerünk Kovács Kálmit, ismerünk Mátyus Janit. Egyikük megmutatta, mi a klubhűség, másikuk úgy tudott fradistává válni, hogy nem tagadta meg a Honvéd mezt sem. Így is lehet. Sanyi most az utóbbi csoporthoz zárkózott fel.

Persze én sem azt mondom, hogy most az évszázad csatárát hoztuk haza. De nem is az évszázad csatárát várjuk. Mi egy kispesti támadót vártunk, akinek, mint nyáron Németh Norbinak, nem idegen a kispesti öltöző, a Bozsik állószektorai mögötti jegenyék, a korzón hőzöngő hang-imperátorok, az őrjöngő kanyar. Rá is igaz, mint Norbira, hogy nincs élete formájában, de a mai magyar bajnokságban igen is segíthet nekünk. A csapatnak az eredményességben -mert Esterházy Marcinak nagyon igaza van: Sanyi rég játszott már olyan csapatban, ahol nem egy szál csatárként küzd 10 védő előtt. A mienk most legalább magyar szinten ilyesmi. Egy támadóbb alakulat – nekünk, drukkereknek pedig a csapat iránti kötelék további erősödésében, mert ismét nem egy albán-német-szomáli hármas állampolgárságú, egykori andalúz U12-es tartományi válogatott szupertehetség, hanem egy beazonosítható arculat érkezik. Beazonosítható, és akivel lehet azonosulni.

Sanyit divat szidni. Belerúg a reggeli rádióműsor, a netes kommentelők a válogatott kapcsán, vagy épp a légiósainkról érkező hírek alkalmával (ebbe most nem megyek bele külön, de az én magánvéleményem szerint 1000-szer szívesebben néztem Sanyit a nemzeti 11-ben, mint bármelyik, hajtani képtelen primadonnánkat. Most, egy jó formában lévő Rudolf, Szabics és lábadozó Szalai mellett persze más a helyzet, de ha játékban lenne, a keretben én benntartanám. Mondom, magánvélemény). Kispesten azonban mindig is szerettük, és örömmel várjuk vissza. A szerződés szerint ha télen jön ajánlat, akkor megy is, én bízom benne, hogy júniusig azért marad, utána még 2-3 év külföld, majd megint Bozsik. Kellenek az ilyen pályaívek, kellenek az ilyen arcok. Úgyhogy Sanyi, trademarkos brusztolásod told már a Paks ellen is, ha meg a papírgondok nem engedik, akkor a következő körtől.

Kevés játékos van manapság aki külön posztot érdemel, ha hozzánk igazol. Sanyi, te ilyen vagy. Téged is vártunk! Üdv újra itthon.

Fotó:stop.hu

Skalpvadászat Sanyival – Kispest-Paks beharangozó

Túl vagyunk a jelen idényben OTP Bank Ligaként aposztrofált Bohócliga első harmadán, amely már-már a dobogó év végi elérésével kapcsolatos hiú ábrándozásra sarkallhatja a dél-pesti oroszlánok szurkolóit, minket, kispestereket. Fantasztikus hazai szériánk (amely a Győr elleni dühítő zacseszt követően elképesztő győzelmi sorozattá avanzsált) a 2010-es év sztárcsapata, az ezüstös fénnyel sugárzó paksi atomküldöttség ellen folytatódhat. Reménykedünk benne, hogy a Duna-parti zöld-fehérek hirtelenjében nem nyerik vissza az előző szezon folyamán tapasztalt remek formájukat, így be tudjuk szedni a három pöttyöt. Beharang és a hét presztízsigazolásának rövid értékelése a hajtás után.

Viszonylag jól funkcionáló, biztos védelem, markáns kontrajáték, remek tizenegyes-értékesítés. Három kulcsmomentum segítségével így foglalható össze a csapat elmúlt tíz rundóban nyújtott teljesítménye. Voltak irdatlanul fontos, önbizalomnövelő presztízsgyőzelmek a Fradi, a Vidi vagy az Újpest ellen. Az ilyenek után gyakran elragadtattuk magunkat, jöttek is a rendszerű, de elkerülhető szopolák, melyeknél akár Komjáti Malac és Csank Vadász idény eleji, frusztrált és kibogozhatatlan nyilatkozatainak véget nem érő, irodalmi szempontú elemzése is nagyobb élményt nyújtott volna. Utóbbi kategóriába tartozott a múlt hét két fellépése, amelyek arról tanúskodtak, hogy a csapat nem éppen a legjobb formáját futja, ilyen előjelekkel pedig sosem jó egy ex-dobogós ellen készülni.

Még akkor sem, ha ez a Paks már nem az a Paks, amely Kis Károly elczukkosodásának mellékhatásaként (vagy épp ennek következtében) egészen a második helyig menetelt a tavalyi csempionsipben. Akkor egészen a 27. fordulóig reménykedhetett a nógrádi mester abban, hogy az idény végén behabzsolhatja az asszony által bajnoki cím esetén elkészítendő aranygaluskát, azonban végül minden bizonnyal egy üveg Sisa-féle palóc viszki elfogyasztásával lépett a feledés útjára. A kábulatból azóta sem tért magához csapata, jelenleg két győzelemmel csupán a tizenegyedik helyet foglalja el a tablón.

Szentélyünk felől – hál’ istennek – biztatóbb hírek érkeznek, mint a paksi katlanból. A klub körüli pöpec hangulatot jól tükrözi, hogy az eheti topnegatívum spílereink Nike felszerelésekkel való elégedetlensége, míg a legnagyobb fegyvertény mindenki Sanyikájának, a válogatott és a 2002-2003-as Kispest-Honvéd gólfelelősének szerződtetése. Torghi minden bizonnyal csak télig melegíti a tribün gyomrában található öltözőnk padját, vagy szakítja fel energikus játékával a Bozsik gyeptégláit, az ő leigazolása nem is a taktikai szempontok, a bajnoki helyezés miatt fontos, hanem igazi presztízsberuházás.

Kevés NB I-es klub mondhatja el magáról, hogy 42-szeres válogatott csatárt szerződtetett, pláne olyat, aki még kötődik is az adott brandhez. Rövid brainstorming után kiviláglik, hogy az általunk tisztelt és elismert Hemi bá’ célja ezzel a lépéssel (sőt már Németh Norbi nyári idehozatalával is) az (volt), hogy minél jobban megkedveltesse magát a szkeptikusabb szurkeszeinkkel. Érája első éveiben folyamatosan támadták őt a Kispest, illetve a Honvéd múltja iránti teljes érdektelensége, neutrális hozzáállása miatt, ezek a hangok azonban hamar elcsitulhatnak. A borús, budapesti pénztelenségről szóló blogbejegyzések után eszközölt meglepetésszerű nosztalgiaigazolások nemcsak az ő elfogadottságát növelhetik, hanem a klubnál uralkodó általános hangulatot is javíthatják. Végre úgy érezhetjük, hogy a tudatosan dolgozó vezetőség egy kicsit a mi véleményünkre is ad, ennek pedig nagyon örülünk!

A hírek szerint féltett kincsünk már holnap debütálhat, és helyet követelhet magának a védelem előtt az eltiltása után visszatérő Akassou is. A mester nyilatkozata szerint egyedül Danit gyötri egy kisebb sebesülés, de a meccs idejére ez is begyógyulhat. Gyertek minél többen, ünnepeljük együtt a jövevényt, elvégre erről szól a Kispest-szeretet ünnepe!

Kalózos fotó: express.de

Egy pontra futotta a Hatalmas Szendvicsek Birodalmában

Talán az utolsó még nyárias hétvége lesz – mondtuk, és mivel hallgattunk magunkra, így már csütörtökön a Balaton felé vettük az irányt. Az időpont mögött felsejlő bújtatott hátsó szándék természetesen már egy jó hónapja bennem volt, célpontunk Szántód, az pedig alig két falura van Siófoktól, tehát egyfelől a kellemeset a kötelezővel, másrészt a kellemeset a hasznossal, hiszen így kétnyári projektünket, a saját készítésű katamaránt is tudjuk tovább építgetni. (Harmadik érvem a kellemeset a pofavizittel már a meccs előtt realizálódott, így egy régi kedves kollegával sörözgettük végig a várakozás nehéz perceit, majd a mérkőzés még nehezebb félidőit.)

A hajtás után beszámoló szendvicsekkel, korsókkal, vonatozással, balatoni ősszel.

Fél négykor indul a vonatom Szántódról, a nap süt, meleg van, de a felszereltségem parádés. A mellen centenáriumi piros-fekete mez feszül, a kezemben egy ún. nappali sör (az idei év egyik legkomolyabb hozadéka számomra a citromos, illetve grapefruitos, 2% alkoholtartalommal bíró italok felfedezése, amiket nappal, üdítő helyett is nyugodtan lehet iszogatni), vállamon táskában váltóruha. Este hideg lesz, és vonat visszafelé csak Földvárig van (illetve átszállással Fonyódon keresztül Szántódra, de az hülyeség lenne), tehát a meleg ruha blankba tétele indokolt, a parti sétányon sétálgatva jól fog jönni.

Négy órakor érek be Siófokra, ahol már vár a közeli faluba leköltöző ismerős. Frissen felismert somogyi lokálpatriotizmusával mutatja meg a város újonnan elkészült főterét, majd ő is érzi a határokat, így hamarosan a stadion felé vezető úton üzemelő Hörpincs presszóban találjuk magunkat, és szakértő közönség gyűrűjében vitatjuk meg a kötelező felvezető dolgokat. A becsület süllyesztése rohamtempóban indul, mi pedig tovább a hazai bejárat melletti következő műintézményhez, hogy csatlakozzunk egyfelől a népes vendégtáborhoz, másrészt a blog további szerzőihez. (Itt apróbb vita keretében eldöntöttük, hogy a meccset mégsem a kapu mögül, hanem félpályától, a tribünről fogjuk nézni, és a kompromisszum keretében a vörös-fekete feles osztatú mezemet egy szolidabb, piros-fehér harántcsíkos pólóra cserélem.)

A belépőt baráti áron mérik (1000 forint), a sört és a szendvicset viszont még barátibb áron. 300 forintért ugyan házi a csapolt, de ha az ember megfelelően alapozott, akkor nincs vele semmi probléma. Ellenben a szendvics! (l. nyitóképünkön) Elég sok stadionban megfordultam már életemben, többféle vagdaltas zsömle, zalais kenyér, zsírosdeszka átjárta a szervezetem, de ilyet még nem láttam soha. A hús a zsömle méretének kétszerese, a panír fűszeres, a sütés friss, a kiszolgálás kedves, az ár pedig a sörével egyenlő. Kettőt be is toltam belőle, társaim ketten még kettőt, egy harmadikat pedig hazavittem Szántódra, hogy az otthon maradott hajóépítő-társ is vacsorázhasson valamit. (Jóllakásra hajtó óvodásként sétáltam vissza a tribünre, majszolva a szendót, mikor kicsit felmerült bennem egy kósza pillanatra, hogy nem is lehet annyira rossz siófoki drukkernek lenni, és itt az alkalom, megalapíthatnám a Kék-sárga Lángossütők (ger.: der Fladen) formációt, de ekkor szerencsére rákezdtek ultráink egy szép vörös-fekete nótára, és így a gondolat hamar elillant.)

A meccsről

Volt valami meccs is a háttérben. Az első félidőt hanyagoljuk, nem történt benne semmi, illetve csak a szokásos, egy kimaradt Abass-féle ajtó-ablak. Lassan már megütközést sem kelt. A második elején felpörögtünk, főleg a beálló, és a Siófokon úgy látszik általában jó formát hozó Ivancsicsnak (is) hála. Kellett nagyon, főleg az, hogy mindkét szélen feltűnt, hiszen hátvédeink közül az ilyen feladatokkal megbízható Lovric láthatóan hullafáradt, gyakorlatilag tavasz elejétől végigjátszotta az összes tétmeccsünket; Hajdú Norbi pedig hónapok óta keresi régi önmagát, sokszor a szemmel látható üres területre sem mer (tud?) feljönni, inkább passzol, sokszor rossz helyre, vagy a reménytelen helyzetben lévő (embere mögé elbújó) társának. [osztályozókönyv itt]

A szerdai Szigetszentmiklós elleni kieséssel való bárminemű összefüggés keresését részünkről dobnánk, Supka mester eleget beszél róla a poszt végén meghallgatható interjúban. (Megjegyzés: amire érdemes figyelni: „sajnos csak egy csatárunk van” – hangzik el tőle. Vajon ez mit jelenthet? Reménykedhetünk valami meglepetésben?)

Zelenka

Állandó rovatunk keretében külön kell szólnunk Zelenkáról (aki egyben maga teszi ki az állandó rovatot, ezért is fut Zelenka néven). Ideges, láthatóan ideges. Van neki egy képessége, hogy a labdát képes úgy megjátszani, hogy az új, és belátható, illetve az ellenfél védelme által csak nehezen lefedezhető területeket nyit meg, magyarán játékhelyzetet teremt. Helyesebben azonban csak teremtene, ha a többiek ebben partnerek lennének. Labdajáratás, rövid passzok, felhozzuk, majd valamit húzunk, és akkor Tchami, Abass, vagy Danilo. Ez hiányzott tegnap nagyon.

A labdákat megszereztük, de ebben a pillanatban valami mindig eltört. Ha Zelenkát kerestük, akkor Zelenka csinált valamit, majd a társ egy egészen mást. Ha Zelenkát nem kerestük, akkor a társ egyből azt az egészen mást csinálta. Az egészen más pedig itt jelesül azt jelenti, hogy fusson a gyorsabb elven, belebikázott egy jó nagyot, úgy nagyjából a helyes irányba, és azt majd úgyis befutja az imént említett Tchami, Abass, Danilo hármasa.

Ez is lehet játék, de ez nem jó! Kódolva van bele a hatalmas hibaszázalék, ami adegy a passzok pontatlanságából, adkettő a labda átvételéből, adhárom a labda további megjátszásából, adnégy az érkezésből, és adöt a helyzetkihasználás gyatra arányából ered. Diagramon mindez valahogy így néz ki:

Jól látható, ahogy haladunk befelé, egyre kisebbek a körök (l. lövésből lesz a gól), ami még önmagában nem lenne probléma, mert a futballjátéknak valami ilyesmi a lényege és az alapvető működési modellje, de az már inkább fájó, hogy nálunk a körök között hirtelen és nagy aránykülönbségek lépnek fel. Amikor a Mester arról beszél, hogy javítani kellene a helyzetkihasználásunkon, akkor mi azt tennénk hozzá, hogy váltani kellene a helyzetbe kerülés módján (is). Zelenka jelen körülmények között teljesen testidegen a játékunkban, amit ő szeretne csinálni, az valahol jó, miközben a csapat egyáltalán nem azt játssza. Siófokon látványosan, és egyben bántóan is messze került a két módszer egymástól.

A végeredmény ezek függvényében (hiába a két kapufánk, és a jó Sowunmi egy-az-egye Kemenes ellen) így nem is lehetett más, mint egy veretes nulla-nulla, ami ebben a stadionban idén egyáltalán nem meglepetés (vs. Debrecen, vs. Videoton). A felfogásbeli hibáink miatt itt hagyott két pont most lehet fájó, de ha a Siófok ugyanezt hozza ugyanitt a közvetlen vetélytársainkkal szemben is, akkor máris más megvilágításba kerül, megszerzett egy ponttá nemesedik – és az nekünk már jó. Tartjuk a harmadik helyet.

(fotó: babar, végh hanta)

Balatoni tompulás. Siófok-Kispest osztályozókönyv

Tompaság. Ez jut az eszembe a hét kapcsán. Tompák voltunk szerdán Csepelen egy bűn gyenge Szigetszentmiklós ellen, és sajnos tompák voltunk tegnap (nem mellékesen a szerda következményeként) a Siófok ellen. Pedig ez is egy verhető Sió volt, de a végén még annak is örülhettünk, hogy 1 pont lett a vége, Sowunmi ugyanis a máltai szeretetszolgálat kihelyezett tisztjeként tékozolt el egy 1000%-os ziccert a kapunk előtt. Osztályozunk, kissé kesernyés szájízzel.

 

 

KEMENES: Szabinak nem volt sok dolga az első félidőben, de a néhány siófoki félveszélyes szitu kapcsán a helyén volt helyezkedésileg. A második játékrészre ugyanez igaz, sőt Sovesz tuti ziccerénél megint megjátszotta a szombathelyi szemmelverést – ez most is bejött. Mondjuk amikor úgy kergette Sowunmit a büntetőterületen belül, mint a BrazilMasters meccsen az önmagát rommá égető Disztl Peti (azt hiszem) Josimar-t, akkor azért nem sokat adtam a pontszerzésünkért. 6.

LOVRICS: Nem brillírozott az első félidőben, voltak kisebb elpasszolásai. A második félidőben meg egy NAGY. Ez majdnem 1 pontunkba került, ordított is önmagával Ivan a szitu után. Hanta jegyezte meg a meccs után: Lovrics szemmel láthatólag kezd kicsit kiégni, 1 meccs pihenő nem ártana neki. Mikor (ezzel amúgy egyetértve) jeleztem, hogy helyettese a posztján Kosztolányi barátunk, mindketten csak csöndben ráztuk a fejünket. 4.5.
DEBRECENI: Biztos teljesítményt szállított le az első félidőben, igaz a Sió sem nagyon tette ekkor próbára. Ez kb a második 45 percre is igaz. Kicsit azért indiszponáltabbnak tűnt a szokottnál. 5.5.
BOTIS: Botis prof hátul szigorúan takarított, sőt, néha még indításokkal is próbálkozott! Mondjuk ez utóbbi játékelem nem az ő műfaja, de hátul okés volt. Mindez a második 45 percre is igaz. Egy nagy szerelésénél a mögöttem melegítő Novák Alexisz elismerően kommentált: „Megcsinálja az Öreg megint? Meg!”. 6.
HAJDÚ: Hátul különösebb extrák nélkül hozta le az első félidőt – pozitív és negatív kilengés sem jött elő nála. Elöl több elpasszolást is produkált és szemmel láthatóan ideges volt, mint múltkor Zeli – Danilo és Tchami ugyanis többször nem értették meg őt. A második félidőben többször előretört támadni, ám nem tudtuk ezt kihasználni, az egész meccsre jellemző haloványka szélsőjátékunk miatt. 5.

TCHAMI: Jó elfutások, király indulósebesség, néha labdakezelési hiányosságok – ahogy megszoktuk a csöppnyi Krisztiántól. Amikor kapta rendesen a labdát akkor azonnal megfutotta a lomha siói védelmet, kár, hogy ezzel az eszközzel kevésszer éltünk. 5.
HIDI: Gyámoltalanságát lassan levetkőzi, ám lassú gondolkodása miatt hiába okések a labdaszerzések, utána már jönnek a gondok. Bántóan pontatlanul indít. Én őt kaptam volna le, pedig alapból drukkolok neki. 4.5.
HORVÁTH ADRIÁN: Nagyot küzdött, jól szerzett labdákat,  és néha még jó passzt is hozott a sok elindítás mellett. Egy bokamoozdulata konkrétan meglepett – pozitív irányban. 6. Nem őt hoztam volna le, de valahol Supkát is értem: ő támadóbbra akart fazonírozni, arra meg Hidi jobb. Elméletileg. Cseréje, Ivancsics lett volna a támadóbbá tétel kulcsa, de ez a kulcs most beletört a zárba. Lehet, több játéklehetőség kéne Gegének, mert valahogy nagyon nem találta az ívet – de Tchami vagy Hajdú is joggal van előrébb a rangsorban. Irányítónak pedig egyszerűen kevés, ezt sajnos már végérvényesen kijelenthetjük. Valahogy azért meg kéne találni az optimális helyét a csapatban… 5.
ABASS: Miután a szerdán használt korcsolyáját valszeg lendületből besomta egy csepeli utcai szemetesbe, most fehér dorkójában nem csúszkált annyit – inkább rendre összeesett a meccs elején.  Egyetlen helyzetünket ő hagyta ki az első félidőben, majd kapufát is tolt a másodikban. Nem mentek ma neki a cselek, a nagy sprintek – remélejük, a Paks ellen már pihentebb lesz. 5.  Cseréje, Németh Norbi futhatott 2 kört 10 perc alatt (-). Ő valahogy olyan visszafogottnak tűnt nekem, remélem nem viseli meg a csere-lét.

ZELENKA: Mint a Szigetszentmiklós ellen, valahogy most is pontatlanabb és tompább játékot hozott az első játékrészben – bár aki a nüanszokat figyeli, most is láthatott olyan finomrahangolt megoldásokat ami miatt hízik a szurkoló mája. A látványos szuperpasszok viszont elmaradtak – sajnos Zelinek sok volt a hétközi túlóra. 5. Cseréje, Ikande megint biztatóan mozgott, hosszabb távon nyereségére lesz a keretnek. (-).

DANILO: Az első félidőben elég visszafogott teljesítménnyel jött elő égimeszelő csatárunk, akit ennek ellenére egy, a kerítésnél mögöttem álló siófoki helyi arculat [aki jó eséllyel indult volna a Bud Spencer klasszikusok default-tartozékaként jellemezhető „a nagy zsivány kisöreg” szerepének castingján], Anelkaként aposztrofált. Gondolom ilyen dicséretet se kapott még a derék Cirillo. A második félidőben sem javult fel, egy csodás lefordulásáért tudom dicsérni, mikor két balatonparti arcot hagyott faképnél, hogy utána olyan mozdulattal adjon be, mint ahogy Babócsy kapusedző löbböl Kemenes vagy Sánta kezébe edzéskor. Jajj. 4.5.

Fotó: babar (1909foto.hu).

Keljünk fel a rémálomból! – Siófok-Kispest beharangozó

Kétségtelen, páratlan blama érte a hét közepén szeretett klubunkat. Nem mindennap kap 120 perc alatt két gólt az első osztály harmadik helyén tanyázó kupaspecialista a jóllakott ex-bohócligger sztárocskákból álló, (blogunk egyes stábtagjai által különösen nem kultivált) többszörös mágnestábla-díjas catenaccio-mester által trenírozott másodosztályú középcsapattól, jelen esetben az SZTK-tól. Szerdán azonban mégis bekövetkezett a sokféleképpen értelmezhető, de minden szempontból a „ciki” kategóriába sorolandó botlás. Emlegethetnénk itt kínosabbnál kínosabb statisztikákat (például, hogy a 2008-as, rosszemlékű finálék – 0-7 és 1-2 a Debrecen ellen – óta most először kaptunk ki kétszer egymást követően kedvenc sorozatunkban), azonban sokkal okosabban tesszük, ha lezárjuk a múltat, és elfogadjuk: rövid lesz az idényünk, mint Paulo Sousa vadonatúj sérója. Már csak 21 tétmeccsünk van hátra (plusz a Ligakupában négy, de ez itt nem a humor helye), tehát mostantól minden stadiontúrát meg kell becsülnünk, így a hétvégi siófokit is!

Siófokra látogatni ebben az idényben nem leányálom: a játékkal rendszerint együtt élő nyugdíjas méregzsák Horváth Károly, és fiatal segítője, a megfontolt playboy ifj. Michalecz István ütőképes gárdát válogatott össze a Magyar Tenger és Maffia Fővárosában, tanítványaik olyan sztárgárdáktól is pontot csakliztak, mint a Vidi vagy a Loki. A hazai pályás meccseikre rendszerint part menti hekkzabálással, sörivással vagy csajozással egybekötött Biblia-olvasással gyakorló futballsihederek az Újpestet és Sisa tréner Kaposvárját is két vállra fektették, egyedül a győri Rába kamion éber sofőrjei arattak 1-0-s sikert a Révész Géza utcában.

Mi rendszerint győztesen hagyjuk el a Balaton-partot, legalábbis az elmúlt négy alkalommal kivétel nélkül csapatunk buszának csomagtartójában kellett helyet szorítani a három bajnoki pontnak. Ezt a tényt akár rossz ómenként is értékelhetjük, hiszen a pápai futballmegyében is mi szavaltuk az evangélium igéit az elmúlt két idényben, az a sorozat azonban két hete tragikus hirtelenséggel megszakadt, mint Pollák Zoltán munkaviszonya Újpesten.

Legutóbb az előző idény legeslegvégén vendégeskedtünk a tó és az azt szegélyező homok színét is címerén viselő egylet otthonában. A jégkockákkal lehűtött korsó sörök meccsén egy gyors Danilo-akciógólra még válaszolni tudott hazai részről a nyáron általunk is megkörnyékezett Homma, a második félidőben egy jókor érkező Délczeg-öngólnak és Czár jó befejezésének köszönhetően behúztuk a sikert és a tízedik helyezést a ligában.

A hivatalos honlapon eleddig nem jelent meg információ újabb sérültekről, így az egyetlen jelentős maródink az említett Délczeg Gergely lehet. Abass a héten már két meccsen is pályára lépett bordatörése után, Novák pedig elvileg már elkezdte a teljes értékű munkát, így volt kenyéradója ellen ő is bevethető. Németh Norbi eltiltása a múlté, jövő héten Akassou is elfoglalhatja szűrőpozícióját.

Akárcsak a hazaiak mindenese, mi is arra buzdítjuk testvéreinket, hogy keljenek útra, és biztassák a helyszínen aranylábúinkat, akik egy esetleges sikerrel megtarthatnák a táblázaton elfoglalt dobogós pozíciót.

Ha nem látom, el sem hiszem, de mivel láttam, hitetlenkedve állok, és mivel hitetlenkedve állok, leírom

Kellemes dunaparti szellő, 200 néző, ingyenes parkolás. Nagyjából ennyi lenne normál esetben egy Szigetszentmiklós-Honvéd 0-5 összefoglalója a másnapi sportlapban. Esetleg a hangulatfestő keretesben az ősz kiéhezett kannibál módjára falja fel a csepeli stadion egykori szertárosát, vagy legalább a dögnehéz, ámbár szépemlékű fűzős labdákat.

Magyar Kupa meccsen jártunk a Béke téren, és hoztuk azt a formát, amit a nemzetközi mezőnyben magukat kipróbáló többiektől láttunk a tévében: nemhogy a tavaszt, már a második negyedik fordulót sem értük meg. A hajtás után valamivel részletesebben, de mindenképp bánatosan.

Szeretjük a kupát. A Hemingway-érában szinte hitbizományként kezeltük a legalább elődöntőzést, megszoktuk a sikereket, és a hozzá tartozó serlegeket. Miközben a bajnokságban bukdácsolunk, volt egy sorozat, ahová menekülni lehetett, ami még azt az évet is széppé tudta varázsolni, amit felejtenénk, ecetes ollóval vágnánk ki memóriánkból.

Nagyjából így indultunk tegnap Csepelre, hogy elkezdjünk egy újabb menetelést. A partner megfelelőnek tűnt, az SZTK-Erima alsóházas az NB2-ben, mi dobogósok egy osztállyal feljebb, vagyis a zászló nekünk áll. Bár RobWarzycha kollega (igaz utólag) elmondta, ebben a stadionban ő még nem látta nyerni a Honvédot, vagyis ha nagyon akarjuk, a babonákban hívő lelkünk találhat kapaszkodókat egy esetleges kiesés rémképének felfestéséhez is. (Itt jegyezném meg, hogy a második félidő közepén a partvonal mellett állva a középkori istenítéletek módszertanáról tartottunk röpke értekezést, különös tekintettel a boszorkányok vízbe merítéséről, nem túl archimédeszi elven.)

Kissé késve értünk a klubházba, épp láttuk bejönni a melegítő játékosokat, hogy megállapítsuk, Kemenes kimarad, a védelem marad az első soros, Ikande szűr, Kosotlani és Gege a széleken, Németh Norbi kezd, csatárban pedig Sekulic kap egy újabb (és újabb, és újabb) esélyt. A padon azért ott virított Danilo, Abass és Zelenka, minden eshetőségre készen.

Javulnak az előjelek. Várhidi keresztet vet a játékoskijáróból kilépve, gondoljuk vagy a méretesebb zakó elkerüléséért fohászkodik, vagy a lelakottas hangulatú stadionban feltűnő legyeket hessegeti el magáról. (inkább az előbbi)

Álmosan kezdünk, félgőzzel és sok hibával játszunk. Ikande aktív, szimpatikus, hogy folyamatosan kéri a labdát, látszik, hamar dűlőre akarja vinni harcát a Hidi-Horváth párossal, még mielőtt Akassou eltiltása letelne. Sekulic azonban Sekulic marad, bármit is teszünk. Megjátszható, visszalép, keresi a társakat, kapura is lő, meg minden olyan dolgot csinál, amit egy jóvágású csatártól úgy elvárna az ember fia, de valahogy mégis más. A rápasszolt labdák elpattannak, vagy el sem jutnak hozzá az első félidőben, a kapura teljesen veszélytelen, az összjátékból egyáltalán nem veszi ki a részét.

Aztán először jön át az SZTK a térfelünkre, és máris összehozzuk a mérkőzés első komolyabb védelmi megingását. Vezetnek. Nyugodtak vagyunk, a pálya ekkor már rég felborult állapotban lejt a kapujuk felé, csak idő kérdése mikor fordítunk. A félidő végén Sadjo teszi ki a fenekét, mi pedig megkapjuk soros büntetőnket, amit Hajdú a kapusba rúg. Ajjaj. (Érdekes jelenet amikor Ikande, kezében a labdával kinéz Supkára, hogy most akkor ki végezze el a tizit, mire a mester fel sem néz, Hajdú elveszi, leteszi – majd hibáz. Ez benne van sajnos.)

A második félidőre bejön Danilo és Zelenka, hátha. Sorra alakítjuk ki a helyzeteket, ott vagyunk a kapujuk előtt, minden flottul megy, csak épp a vége nem. Az ellenfél kapusa végig be van szarva, de dolga egyáltalán nincs, a kaput még véletlenül sem találjuk el. Ha megnézhetnénk a támadásaink utáni lőlapot, akkor az a várban lévő egykori HM-épületre hasonlítana, annyi különbséggel, hogy a közepén ott fehérlene egy 7×2 méteres érintetlen folt.

Húzzuk, nagyon húzzuk, de végül sikerül, és a 90. percben egy Ivancsics-féle átlövéssel végre összejön az egyenlítés. Sőt, két percre rá még egy gólt fejelünk, mindenki örül, csak a spori nem, aki kifelét muttat, majd lefújja. Jöhet a hosszabbítás.

Még mindig nyugalom van, ezeket már rég bedaráltuk, bár még mindig várunk a megnyugtató duplánkra. Sekulic felpörög, és ugyan a kapura továbbra is teljesen veszélytelen, a támadójátékunk sarokpontjává válik. De hiába. Ahogy az  a Futball Ezerszer Elátkozott Nagy Könyvében meg van írva, a sok kihagyott helyzet megbosszulja magát, és az SZTK másodszor is átjön a térfelünkre, hogy a védelmünk másodszor is hibázzon, és ezúttal egy olyan gólt kapjunk, amire már nincs válaszunk.

Kevesen voltunk kint tegnap, így a távolmaradók kedvéért zanzában, hogy lássák a lényeget:

  • Ezt az SZTK-t egy átlagos elsőosztályú csapatnak legalább egy ötössel kellene kitömnie az ilyen meccseken.
  • Tegnap nekünk egy nyolcassal illett volna a helyzetek alapján.
  • Aki emlékszik a tavaszi Szolnok elleni hazainkra, az el tudja képzelni: még annál is több helyzetet hagytunk ki.
  • Kostolani: viszlát, köszönjük, ez kevés.
  • Sekulic: motoszkál benne valami, és bár a többség (mindenki) elzavarná a „véres faszba” (sic!), én adnék neki még egy (tényleg utolsó) esélyt.

(fotó: NS-címlap)

Egy bűnrossz nap megkoronázása. Szigetszentmiklós-Kispest beszámoló

Tegnap este úgy feküdtem le, hogy egy jó kis napom lesz szerdán. Otthondolgozást kérve a főnöktől, mondjuk 8-tól 2-ig majd tolom a melót a laptopon, aztán irány Csepel, laza MK-start, majd onnan hazaérve befejezem, ami maradt a délelőtti etapból, végül egy jó vacsi és alvás.

K….ra nem ez történt.

 

 

07.00. Csörög a vekker, kelni kell. Arcmosás, laptop be, olvasandó anyagok az asztalra ki, kezdjük.

08.00. Reggelizni is kéne… no, előbb még toljuk egy kicsit a melót!

09.30. Reggeli készül, addig zuhany!

09.35. Csörög a mobil. Ki lehet? Rohanok ki egy szál törülközőben a víz alól…

09.36. A főnök. Valami kavarás történt, vészhelyzet, be kell mennem. Fasza!

09.45. Reggeli bekapkodva, gyomor finoman stressz-üzemmódba áll.

10.15. Egész jól jön a villamos, a metró és a busz is. Mégis jó nap lesz?

11.00. Beérek. Az asztalon egy 100 oldalas angol szakmai anyag, ezt kéne véleményezni kb másfél óra alatt. Amíg normálisan átrágom az 2-3 óra…

12.00. A vezetői összefoglaló használhatatlan. Ká lassan haladok. A megbízó közben fél óránként telefonál hogy hogy állunk. Felmegyek a tetőteraszra, hátha ott jobban megy.

12.40. Nem megy jobban. Ma mindenki úgy látszik a teraszban látja a megváltót. Két percente érkezik 1-1 újabb csoport. Vissza az irodába. A gyomrom mingyár’ elfüstöl.

13.30. Minden mindegy, valamit írok. Hogy leszek kész indulásig?

14.00. Így. El is küldöm. Indulás Csepelre. Ebédre nem is nagyon marad idő.

15.00. Hantával a villamoson, a fotóskollegával a HÉV-en futunk össze. Kell is egy jó meccs. Az majd nyugtat, mint Szivicset a puhl-i presszókávé.

15.30. Benn vagyunk, a csapatok felvonulnak, lehet kezdeni. Don Emilionak az erőnléti edzőnk hoz egy echte ’80as évekbeli szőrborítású, SZOT üdülő-társalgó generálszéket, hogy pályaedzőnk szokása szerint leülhessen a kispad mellé! Rend a lelke mindennek.

15.45. Borzalmas meccs. Legalább a „Kamion Fényező Kft” reklámtábla riszpektes. Vajon milyen célcsoport kattan rá egy jó kamionfényezésre meccsnézés közben?

15.50. Vezet az SZTK a semmiből. Ez meg milyen gól volt… ide-oda pattan a labda aztán begurul. Nem baj, fordítunk. Biztos.

16.00. Most. Tizi. Nagy a tolongás, rúgná Ikande, Szeku és Gege is. Erre Hajdú Norbi áll oda.

16.01. Ez nem Norbi idénye. Kihagyta. Egyik korzós hangkirályunk meg is találja. Remek.

16.15. Káprázatosan gyengék vagyunk. Sebaj, ha tré a kupastartunk, mindig döntő a vége…

16.30. Jól jött a szünet, lehet rendezni a sorokat.

16.35. Na, legalább egy pár helyzet már van. Zeli és Dani is bejött. Zeli meze elképesztő ahogy domborodik a sok smichovi árpalevet látott medicinlabdán, amit alárejtett. Nagy kedvenc.

16.36. Közben a játékoskijáróban a lecserélt Hidi a gatyamadzagját szopogatja. Ha így megy tovább a végén mi is szopogatunk.

16.45. Hm. Szekulics helyzettékozlása lassan külön posztot ér. Télen én magam viszem le Röszkéig kocsival csak többet ne lássam. Abass is érkezik.

16.55. Újabb 4 ziccer. Nagyvonalúak vagyunk. Túlságosan is.

16.59. Egyik kedvenc kommentelőnk, áfonyabácsi váratlan szivolát jósolt az SZTK ellen…ördöge van?

17.00. Ez kezd nagyon para lenni. Újabb 2 ziccer száll el. Szeku majdnem magát rúgja seggbe az egyiknél. Supkának már nyolcadszor ordít be egy idült kartárs, hogy cserélni kéne. Kár, hogy már mindhárom lehetőségünket kijátszottuk.

17.10. Abass továbbra is Abass. Kezdek lábon kihordani egy szélütést.

17.12. Indítás Gege felé, jól veszi át, GÓÓÓÓL! Benn van. Ezt végre nagyon eltalálta Iva… Jöhet az extratájm.

17.15. Hanta szerint ismétlődik a ’99-es BL-döntő. Megállapítását tudjuk be a meccs színvonala okozta delíriumnak.

17.16. Szöglet, Debrő, góóóól! Mi az? Nem adja meg… Lefújja a meccset.

17.20. Rövid pihenő és gyúrás után folytatjuk. Helyzetek garmadája jön. Nem lesz baj.

17.25. Szekulics már lépni nem tud. Na mégis. Kapufa…

17.26. Megint Szeku… ez már sose lő gólt…Abass…ne talppal vedd át…

17.35. Második félidő. Vezethetnénk 8:1-re. A mozgáskoordinációs zavarokkal küszködő szentmiklósi 16-os kvázi ziccerén kívül az SZTK csak bekkel.

17.45. A mozgásművész 16-os beveri Botis és Debrő között. Ennyi. Supka felrúg egy ásványvizes palackot.

17.50. Lefújja a bíró. Úgy ért véget a kupaidényünk hogy el se kezdtük.

20.00. Folytatni kéne a melót de nincs ihletem. Sör se a hűtőben. Akkor mégis vissza a projektolvasgatáshoz…

* * *

Megkoronáztuk tehát a napot. A megérzéseimre általában büszke vagyok, sokszor bejönnek. Idén kupadöntőt vizionáltam ennek a keretnek már idénykezdetkor, és az eddgi 9 forduló alatt összeálló játék-kezdemény, bíztató csapatmorál és egyáltalán: az összkép ezt csak alátámasztotta bennem. Ma csúnya pofont kapott ez az ötletelésem… tény, a szeszélyesség, a váratlan pofonok az olyan jó középcsapatok sajátjai, mint amilyen a miénk is. De ez a pofon most a legrosszabbkor jött.

Bűngyenge SZTK vert ki minket- azaz vertük ki magunk magunkat. Nincs magyarázat. Lehet vigasztalni magunkat, hogy jókor jött a pofon, hogy lehet a bajnokságra koncentrálni, hogy azért volt egy rakat helyzetünk. FRÁSZT. Nem lehet egy csapat ellen sem tengeni-lengeni a pályán. Ma azt tettük amit eddig még az idényben nem – próbáltunk félgőzzel szárnyalni. NEM MEGY. Nem a mi bizniszünk. Erről ennyit, Siófokon meg lehet kiköszörülni a csorbát.

De azt jó, ha nem felejtjük el: ma nagyon nagy esélyt szalasztottunk el egy szép menetelésre.

Megkoronáztátok ezt a gyalázatos napomat, srácok… 

 Fotó: csepel.info.hu.

 

Újpestverés utáni gondolatok

Szombaton behúztuk a harmadik hazait is egy fővárosi ellenféllel szemben, és ahogy azt már megszokhattuk, ismét kapott gól nélkül. Tagadhatatlan, remek rajtot vettünk. Otthon filéztük a Vidit, az Újpestet, a Fradit és a Vasast, idegenben győztünk Szombathelyen és Egerszegen. Fasza. Az egészben csak egyet sajnálhatunk, hogy tavasszal mindenhova mennünk kell, a Bozsikba legfeljebb a Debrecen és a Diósgyőr jön az érdekesebből. Persze ez legyen a legnagyobb bajunk.

A hajtás után néhány további keretes olvasható a hétvége kapcsán.

A hiányzók

Dzsudzsák, Juhász, Gera valamint Akassou, Novák, Délczeg. Hogy mi a közös a két névsorban? Semmi különös, csak épp annyi, hogy mindkét hármas hiányzott egy sorsdöntőnek is kinevezhető mérkőzés előtt csapata aktuális nevezettjei közül. Juhászékra össznépi fejfogás volt a magyar futballközvélemény válasza, mindenki járatta az agyát, Egervári mégis kivel pótolja a korábbi stabil kezdőit, mire lesznek elegek a pótmegoldások Svédország ellen?

Akassou, Novák és Délczeg hasonló jelenség, csak kicsiben, és nálunk. Mindhárman bőven kivették részüket az eddigi – és talán némiképp váratlan – menetelésünkből. Akassou a középpálya közepén, agilis szűrőjátékot mutatva; Délczeg a támadósorban, és sokszor mélységben, a kapunk előtt védekezve, így vívva ki iszonyat gyorsan maga számára a szurkolók tiszteletét; és Novák, aki hétről-hétre hozza azt a stabilitást balbunkóban, amit tavaly még Hajdú Norbitól vártunk el.

Mindkét meccset megnyertük végül. A hiányzók hiányoztak, de akik helyettük(?) szerepeltek (nálunk ugyebár Hajdú, Hidi és Horváth Adrián, vagy Abass) bizonyították, nem csapatban, keretben kell gondolkodni. Úgy látszik, idén ezzel nem lesz gond.

Zelenka

Közel állunk hozzá, hogy a vörös loboncú játékmesterünk háziblogjává váljunk, de legyünk őszinték, lenne rá bőven miértünk. Amikor télen először láthattuk egy felkészülésin, azonnal felcsillant a szemünk, hoppá, itt valami történni fog. És tényleg. A cseh srác valami olyasmit csempészett vissza a Bozsik sokat megélt betonkaréjai közé, amire egyrészt már nagyon régen vártunk – a klaszikus, kelet-európai tízesek hangulatát, másrészt újra van valaki a csapatban, akiért érdemes lelkesedni, aki miatt tényleg érdemes mérkőzésre járni (ha más indokot már végképp nem találnánk.)

Zelenka egyszerű, szimpatikus srác. Minap a stadionban ékes magyarsággal, arcán a pályáról ismert mosolyával panaszolta el az ajándékbolt vezetőjének, hogy „vízhólyag van a talpamon”. Mert mindig mosolyog, ami lassan úgy lesz egyre inkább védjegye, mint a leheletfinom passzai, a könnyed, mégis stílusos mozgása, ahogy vonszolja a külső szemlélő számára idült sörhasnak tűnő felsőtestét. Látványos, nézőszórakoztató a játéka, látszik, élvezi a futballt, élvezi, hogy olykor három-négy sprinter veszi körbe, így ha egy-egy passza véletlenül pontatlanabb is a szokottnál, a társak képesek lesznek azt befutni.

Nem esik kétségbe, ha a büntetőterületen belül körbeállják, passzai valahogy mégis a legmegfelelőbb helyre érkeznek. És nem esik kétségbe akkor sem, ha az a büntetőterület történetesen a mi kapunk előtt lett felmeszelve. Húz kettőt valamerre, megfordul maga körül, és máris tisztán áll egymaga, hogy felnézzen, végül megjátssza azt a labdát, amitől mifelénk megszabadulni szokás.

Köszönjük, hogy van nekünk.

Nem Zelenka

Illetve kicsit igen. Hore, Botis Tanár Úr, Debi, Iván, Danipaci és a többiek. Becenevek. Igen, újra becézzük a játékosainkat. Dubecz még Dubi volt, Sanyika Sanyika, és jobb napjain Hercegfelvi is Herceggé nemesült, de most valami egészen másról van szó. Ha nem lenne elcsépelve sportsajtóilag, részemről simán bemondanám a szerethető csapat lózungját. Mert valami ilyesmiről van szó.

Térfélválasztás, Kemenes elindul a kapuja felé, a lelátóról azonnal érkezik az ütemes „Kemenes Szabi, Kemenes Szabi”. Botis a lelátóra vágja a kiugró csatár elől, hatalmas taps és néhány „Professzor Úr” netán „Tanár Úr” bekiabálás. Danilo fölé-mellélövi ziccerből, öklök a levegőben, a düh még a szemben, de már Danika, Danipaci, és amúgy is, legközelebb biztos berúgja.

Érezhető, újra kedveljük a játékosainkat, szeretjük a csapatot, és a mérkőzések után még Supka Attila is tapsot kap, amiben néhány éve annyira bíztunk volna, mint manapság egy kihasznált Abass-féle ajtó-ablakban.

Tabella

Harmadik helyen állunk, jelentős ponthátránnyal a Győr-Debercen-tandem mögött, és kicsivel a középmezőny előtt – de teljesen megérdemelten.

Döntetlenünk még nincs, vagy nyerünk, vagy kikapunk, a középút ismeretlen. Eddig mind a kilenc mérkőzésünkön kivétel nélkül mi szereztük meg a vezetést, amit háromszor nem sikerült megtartani. A nyitányon lefociztuk egy félidőn át a holtversenyben listavezető ETO-t, és ugyebár ha az a kimaradt büntető (te jó ég, még egy ilyen is belefért ebbe az idénybe) nincs, – akkor. Kecskeméten sanszunk sem volt, az vereség, nincs mit szépíteni. Ellenben Pápán ismét az első körös forgatókönyv játszódott le. Jól focizunk, Hajdú megint gólt lő, majd jön egy eszement gyenge második félidő, és a borítékolható vereség. Mi lenne itt, ha végre megtanulnánk fordítani?

Félidő

Az Újpest ellen ismét sokan voltunk, legalábbis az elmúlt években megszokottnál többen. A szervezők remek gondolatának köszönhetően, félidőben végre nem az unalomig ismételt, jogdíjtól mentes, kilencvenes évek közepi eurodance-moslékok bömböltek a hangfalakból, hanem egy kis színes programmal kedveskedtek számunkra. A hajrálányok aranyosak, szépek, és egyéb pozitív jelzők, de egy magyar futballpályán valahogy szokatlan a produkciójuk. Ellenben a freestyle-világbajnok kishölgy látványos volt, és ami még legfontosabb, a labdával majdnem olyan ügyesen bánt, mint Danlio barátunk.

Csak így tovább, mindent a közönségért.

(fotó: babar)